A szeretet hosszútűrő, jóságos; a szeretet nem irigykedik, nem kérkedik,
nem fuvalkodik fel. (1 Kor 13, 4)
Amikor az apostol a legszebb témáról, a szeretetről lángoló, lendületes
szavakkal ír, tulajdonképpen Jézus képét állítja a szemünk elé. hozzá kell
hasonlóvá lennünk. De egyelőre fájón érezzük a nagy és mély különbséget.
A szeretet türelmes; nem fárad bele oly gyorsan a másik elhordozásába,
mégha ismételten elő is törnek annak régi hibái. Nem veti el a másikat, mégha
az lassan halad is előre és el-elmaradozik. Mint ahogyan Isten hosszútűrése a
mi menedékünk, úgy sok lelket helyreigazíthatunk, ha lankadatlan türelemmel
fáradozunk értük és nem ejtjük el őket.
De milyen rövid lélegzetű a mi szeretetünk! A hosszútűrés sokszor
gyengeségnek látszik, pedig az a legnagyobb erő. Jobb a hosszútűrő az erősnél,
aki várost vesz be."
A szeretet jóságos. Ez szavakban éppen úgy megmutatkozik, mint
cselekedetben. Üdítő napfényként hat, éltető harmat a léleknek. Ellentéte a sötét,
kedvetlen, kemény természet, amely mindig pusztít, mint a lisztharmat és a
fagyos dér. Egy jóságos szó, egy barátságos kézfogás, egy szívélyes tekintet
csodát tehet.
A szeretet nem irigykedik, nem verseng. A szentségtelen, önző szeretet
féltékeny, ki akarja sajátítani a másikat, pedig a féltékeny ember csak gyötri
magát és másokat is. Szeretetet akar, mégis mindent megtesz, hogy a szeretetet
megnehezítse és elhidegítse. Az igazi szeretet soha nem károsít meg senkit, nem
zárja le szűkkeblűen a saját körét, hanem örül mindenkinek, aki hozzá jön. A
szeretet nem kérkedik, vagy eredeti értelmét nézve: nem hiú, nem fontoskodó és
dicsekvő. Nem állít félre másokat, nem nevet a kárukon. Az igazi szeretet nem
irányítja magára a figyelmet, nem törekszik tekintélyre. Arra sem törekszik,
hogy szerepet játsszon, hangoskodva elöl járjon és másokon túltegyen.
Nem fuvalkodik fel. A hiúság mellett, mely tetszeni vágyik, ott van a gőg,
amely önmagát isteníti és másokat lenéz, hidegségével taszít. A szeretet sem
nem hiú, sem nem gőgös. Csupán szolgálni akar, és nem tartja magát sokra. Csak
az alázatosság talaján tud gyökeret ereszteni és teremni. Nem sérteget, hanem
inkább gyógyítja a sebeket, amiket a szeretetlenség ütött. Szívesen előre enged
másokat, sőt hagyja, hogy túlszárnyalják, és keserűség nélkül félreáll.
Carl Eichhorn "Isten
muhelyében" c. könyvéből