.jpg)
Luk. 24,1 A hétnek első
napján [(szabbaton): az ünnep /
a nyugalom
lezárásának napján] pedig kora reggel [mikor még alig hajnalodott,] a sírhoz [vagyis a sírbolthoz]
menének, vivén az elkészített fűszerszámokat [az illatszereket], és némely más
asszonyok is velük.
Luk. 24,2 És a (záró)követ a sírról
[a sírbolt elől]
elhengerítve találák.
Luk. 24,3 És mikor
bementek, nem találák az Úr Jézus (holt)testét [(szómáját].
Luk. 24,4 És lőn, hogy
mikor ők e felett megdöbbenének, [és
tanácstalanul megzavarodva álltak] ímé két férfiú álla melléjük fényes [vagyis fénylő, villogó, ragyogó] öltözetben; »Más
fordítás: Nem tudták mire vélni a dolgot még fel sem
ocsúdtak meglepetésükből - és egyszerre csak két férfi termett mellettük
villámhoz hasonlóan ragyogó ruhában«*
*Máté így írja le az eseményeket,
további részleteket is leírva: „A szombat [a világi elfoglaltságoktól
való megnyugvás] végén [vagyis elmúltával, és befejeztével] pedig, a hét első napjára
virradólag [a hét első
napjának hajnalán], kiméne Mária Magdaléna és a másik Mária,
hogy megnézzék a sírt
[Más fordítás: A
szombat utáni nap volt a hét első napja. Ennek a napnak a hajnalán a magdalai
Mária és a másik Mária elmentek, hogy megnézzék a sírboltot].
És
ímé [hirtelen] nagy
földindulás [vagyis nagy földrengés,
és nagy szélvihar] lőn [és támadt]; mert az Úrnak angyala leszállván a mennyből,
és oda menvén [a sírhoz], elhengeríté
a követ a sír [vagyis a sírbolt] szájáról,
és reá üle arra. A tekintete
[és a megjelenése] pedig
olyan volt, mint a villámlás [mint
a fényes ragyogás],
és a ruhája fehér, mint a hó [Más fordítás: Aki ránézett, mintha
villámlást látott volna, öltözete fehér volt, mint a hó]. Az őrizők [vagyis az
őrök] pedig tőle való féltükben megrettenének [és halálra rémültek, mert megijedtek az angyaltól annyira, hogy
reszketni kezdtek a félelemtől],
és olyanokká lőnek, mint a holtak [és szinte holtra váltak].
Az angyal pedig
megszólalván, monda az asszonyoknak: Ti ne féljetek; mert tudom, hogy a
megfeszített Jézust keresitek. Nincsen
itt, mert feltámadott [a
halálból], amint megmondotta volt [előre]. Jertek,
lássátok a helyet, ahol feküdt [ahol
nyugodott] vala az Úr. És [azután pedig] menjetek gyorsan [és siessetek] és mondjátok meg az ő
tanítványainak, hogy feltámadott a halálból [vagyis a halottak közül];
és ímé előttetek megy Galileába
[jelentése: Csekély, alacsony, megvetett; a pogányok körzete]; ott meglátjátok őt [mert ott megjelenik, megmutatkozik néktek],
ímé megmondottam néktek” (Mát. 28,1-7).
Márk bizonyságtétele
pedig így hangzik: „Mikor pedig elmúlt a
szombat, [vagyis a nyugalom napja] Mária
Magdaléna, és Mária a Jakab anyja, és Salomé, [illatos] drága keneteket vásárlának, hogy elmenvén,
megkenjék őt [hogy bebalzsamozzák Jézus testét]. És korán reggel, a hétnek első napján a sírbolthoz menének
napfelkeltekor. És [így tanakodtak és] mondják
vala maguk között: Kicsoda hengeríti el nékünk a követ a sírbolt szájáról
[bejáratáról]? És odatekintvén, láták,
hogy a kő el van hengerítve; mert felette nagy vala. És bemenvén a sírboltba,
látának egy ifjút ülni jobb felől, (hosszú) fehér ruhába öltözve; és megfélemlének [és megrettentek,
megrémültek].
Az pedig monda nékik:
Ne féljetek [és meg ne döbbenjetek]. A
Názáreti Jézust keresitek, aki megfeszíttetett; föltámadott [életre kelt], nincsen itt; ímé [ez az] a hely, ahová őt helyezték. De menjetek el,
mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megyen Galileába;
ott meglátjátok őt, amint megmondotta néktek. És nagyhamar kijövén, elfutnak a
sírbolttól, mert félelem [remegés és szorongás, rettegés vett rajtuk erőt] és álmélkodás [és döbbenet] fogta vala el őket [mert megijedtek, és
összezavarodtak; mert reszketés ült rájuk, és magukon kívül, eksztázisban
voltak]; és [annyira féltek, hogy] senkinek semmit sem szólnak, mert félnek
vala” (Márk. 16,1-8).
Ezek az asszonyok voltak Jézussal akkor,
mikor városról városra járt, és szolgált. Ők voltak haláláig a keresztnél, és
ők mentek először a sírbolthoz is: „És
némely asszonyok, akiket tisztátalan (gonosz) szellemektől és betegségekből gyógyított meg, Mária, aki Magdalénának
neveztetik, kiből hét ördög (vagyis démon) ment ki, És Johanna, Khúzának, a Heródes gondviselőjének (vagyis egyik
főemberének) felesége, és Zsuzsánna, és
sok más asszony, kik az ő vagyonukból szolgálának néki” (Luk. 8,2-3).
És ezek az asszonyok voltak ott, amikor az Úr Jézus
holttestét behelyezték a sírboltba: „Visszatérvén
pedig, készítének fűszerszámokat [vagyis illatszereket] és [drága] keneteket. És szombaton [A Szabbat (azaz Sabbat): a nyugalom
napján, ami a világi elfoglaltságoktól való megnyugvás napja] nyugovának a parancsolat szerint” (Luk.
23,56-57).
János is bizonyságot tesz a történtekről: „A hétnek első napján pedig jó reggel,
amikor még sötétes vala, odaméne Mária Magdaléna a sírhoz, és látá, hogy
elvétetett a kő a sírról (a sírbolt elől). Fut azért és méne Simon Péterhez és ama másik tanítványhoz, akit Jézus
szeret vala, és monda nékik: Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová
tették őt.
Kiméne azért (és elindult) Péter és a másik tanítvány, és menének a sírhoz. Együtt futnak vala
pedig mindketten: de ama másik tanítvány hamar megelőzi Pétert, és előbb juta a
sírhoz; És lehajolván, látá, hogy ott vannak (ott fekszenek) a lepedők; mindazáltal nem (vagyis
mégsem) megy vala be. Megjöve azután
Simon Péter is nyomban utána, és beméne a sírba: és látá, hogy a lepedők ott
vannak (hogy a leplek ott fekszenek). És
a keszkenő (vagyis az a kendő), amely
az ő fején volt, nem együtt van a lepedőkkel (nem a lepleknél fekszik), hanem külön összegöngyölítve egy (másik)
helyen.
Akkor aztán beméne a másik tanítvány is, aki
először jutott a sírhoz, és lát és hisz vala. Mert nem tudják vala még (nem értették még ugyanis) az írást, hogy fel kell támadnia a halálból (a halottak közül). Visszamennek azért a tanítványok az övéikhez
(és hazamentek). Mária pedig künn áll
vala a sírnál (a sírbolton kívül) sírva.
Amíg azonban siránkozik, behajol vala a sírba (a sírboltba); És láta két angyalt fehér ruhában ülni,
egyiket fejtől, másikat lábtól, ahol a Jézus teste feküdt vala. És mondának
azok néki: Asszony mit sírsz? Monda nékik: Mert elvitték az én Uramat, és nem
tudom, hova tették őt” (Ján.
20,1-13).
Luk. 24,5 És mikor ők
megrémülvén [félve, és reszketve]
a földre hajták orcájukat, azok mondának nékik: Mit
keresitek a holtak között az élőt?
Luk. 24,6 Nincs itt,
hanem feltámadott: emlékezzetek rá, mint beszélt néktek, még mikor Galileában [Jelentése:
a pogányok
körzete] volt,
Luk. 24,7 Mondván:
Szükség [és szükségszerű] az ember Fiának [elárultatni],
és átadatni [és kiszolgáltatni] a bűnös [a céltévesztett]
emberek kezébe [és hatalmába], és megfeszíttetni,
[és kínoszlopra fölfeszíttetni] és harmadnapon
feltámadni.
Luk. 24,8 Megemlékeznek
azért az ő szavairól [(réma): az Ő kijelentéséről]*
*Az Úr Jézus sokszor kijelentette a
tanítványainak, amik vele történni fognak: „Mikor pedig [újra együtt voltak, és] Galileában jártak vala, monda nékik Jézus: Az ember Fia emberek kezébe
adatik [mert szükségszerű, hogy az Emberfiát átadják majd az embereknek]. És megölik őt, de harmadnapon föltámad
[és életre kel]. És [erre] felettébb megszomorodnak”(Mát.
17,22-23).
De csak az Úr Jézus feltámadása, és a Szent Szellem
kitöltetése után értették meg a kijelentést, és utána már az apostolok központi
üzenete ez, azt is kijelentve, hogy miért történt mindez: „Izraelita férfiak, halljátok meg e beszédeket (ezeket az igéket). A názáreti Jézust, azt a férfiút, aki
Istentől bizonyságot nyert (akit az Isten igazolt) előttetek erők, csudatételek és jelek által. Melyeket ő általa
cselekedett Isten ti köztetek, amint magatok is tudjátok. Azt, aki Istennek
elvégezett tanácsából és rendeléséből (az Isten elhatározott döntése és
terve szerint) adatott halálra,
megragadván, gonosz kezeitekkel keresztfára (vagyis kínoszlopra) feszítve megölétek (mert ti a pogányok
keze által felszegeztétek és megöltétek): Kit
az Isten feltámasztott, a halál fájdalmait megoldván; mivelhogy lehetetlen volt
néki attól fogva tartatnia” (Csel.
2,22-24).
Pál apostol kísérőivel
Thessalonikába érkezett, ahol volt a zsidóknak zsinagógájúk, és: „Pál pedig, amint szokása vala, beméne
hozzájuk, és három szombaton át vetekedék (és vitába szállt) velük az írásokból (vagyis az Írások
alapján). Megmagyarázva és kimutatva
(és bizonyítva nekik), hogy a Krisztusnak
szükség volt szenvedni és feltámadni a halálból; és hogy ez a Jézus a Krisztus,
akit én hirdetek néktek” (Csel. 17,2-3).
Mert Ő az: „aki
halálra adatott [vagyis halált szenvedett, mert ki lett
szolgáltatva] bűneinkért [azaz:
vétkeinkért, vagyis: félrecsúszásainkért (botlásainkért és elhajlásainkért] és feltámasztatott [vagyis feltámadt] megigazulásunkért [felmentésünkért,
vagyis: igazzá nyilvánításunkért]. De
Ő nemcsak meghalt, hanem: „...Krisztus
feltámadott a halottak közül, zsengéjük lőn azoknak, kik elaludtak” (Róm. 4,25; 1Kor. 15,20).
És minden városban ezt hirdeti az apostol, példát adva
minden igehirdetőnek: „Mert azt adtam
előtökbe [erre tanítottalak] főképpen [és
elsősorban azt hagytam rátok], amit én is úgy vettem [amit magam is kaptam; (melyet
én is tanultam)], hogy a Krisztus meghalt a mi bűneinkért [vagyis
céltévesztésünkért] az írások szerint. És hogy eltemettetett; és hogy
feltámadott [és életre kelt] a
harmadik napon az írások szerint” (1 Kor. 15,3-4).
Luk. 24,9 És
visszatérvén a sírtól, [vagyis a
sírbolttól,] elmondták [és hírül adták]
mindezeket a tizenegynek, és mind a többieknek.
Luk. 24,10 Valának pedig Mária Magdaléna, [magdalai: (jelentése: torony, nagyság, halsózó); Mária] és Johanna, és
a Jakab anyja Mária, és egyéb asszonyok ővelük, akik ezeket mondák az
apostoloknak.
Luk. 24,11 De az ő szavuk [(réma): az beszédük, Igéjük] csak üres beszédnek [(lérosz): fecsegésnek, ostobaságnak,
hihetetlen történetnek, és haszontalan mesének] látszék azok előtt [(enópion): az ő szemükben, a véleményük
szerint]; és nem hivének
[(apiszteó): nem adtak hitelt] nékik.
Luk. 24,12 Péter azonban felkelvén elfut a sírhoz [vagyis a sírbolthoz], és behajolván látá,
hogy csak a lepedők [(othonion): a gyolcsszalagok] vannak ott; és elméne,
magában csodálkozván e dolgon [és
megdöbbenve az eseten]*
*A néki szolgáló asszonyok ott
maradtak a Megfeszített haláláig. Ott voltak, amikor az Úr Jézust
felfeszítették: „Valának pedig
asszonyok is, akik távolról nézik vala (és figyelik), akik között vala Mária Magdaléna, és Mária, a kis Jakabnak és Józsénak
anyja, és Salomé, Akik, mikor Galileában vala, akkor is követték vala őt, és
szolgálnak vala néki; és sok más asszony, akik vele mentek vala fel
Jeruzsálembe” (Márk. 15,40-41).
Máté is ír erről: „Sok
asszony vala pedig ott, akik távolról szemlélődnek vala [és figyeltek], akik Galileából követték Jézust, szolgálván néki. Ezek közt volt Mária
Magdaléna [vagyis a magdalai
Mária], és Mária a Jakab és Józsé
anyja, és a Zebedeus fiainak anyja [is]”
(Mát. 27,55-56).
János további részletekkel egészíti ki a történetet: „A Jézus keresztje (vagyis kínoszlopa) alatt pedig ott állottak vala az ő anyja, és
az ő anyjának nőtestvére; Mária, a Kleopás felesége, és Mária Magdaléna. Jézus
azért, mikor látja vala, hogy ott áll az ő anyja és az a tanítvány, akit szeret
vala, monda az ő anyjának: Asszony, ímhol a te fiad! Azután monda a
tanítványnak: Ímhol a te anyád! És ettől az órától magához (az otthonába) fogadá azt az a tanítvány” (Ján.
19,25-27).
Amikor a sírboltba behelyezték a holttestet: „Ott vala pedig [a magdalai] Mária Magdaléna és a másik Mária, akik [ott maradtak] a sír átellenében [a sírral szemben] ülnek
vala” (Mát. 27,61).
(Elkísérték) az őt
követő asszonyok is pedig, kik vele Galileából jöttek, megnézék a sírboltot, és
hogy miképpen helyeztetett el az ő holtteste. Visszatérvén pedig, készítének
fűszerszámokat és (drága) keneteket.
És szombaton nyugovának (és pihentek) a
parancsolat szerint” (Luk. 23,50-57).
Ezek az asszonyok az Úr Jézus szolgálatának megkezdésétől
követték, és szolgálták Őt: És némely
asszonyok, akiket tisztátalan (gonosz) szellemektől
(vagyis démonoktól) és betegségekből
gyógyított meg, Mária, aki Magdalénának neveztetik, kiből hét ördög ment ki, És
Johanna, Khúzának, a Heródes gondviselőjének (vagyis az egyik főemberének) felesége, és Zsuzsánna, és sok más asszony,
kik az ő vagyonukból szolgálának, néki” (Luk.
8,1-3).
És az Úr Jézus feltámadása, és önmaga kijelentésekor is ők
voltak ott: „A szombat [a világi
elfoglaltságoktól való megnyugvás] végén [vagyis elmúltával; befejeztével] pedig, a hét első napjára
virradólag [hét első
napjának hajnalán], kiméne Mária Magdaléna és a másik Mária,
hogy megnézzék a sírt [Más
fordítás: A szombat utáni nap volt a hét első napja. Ennek a napnak a
hajnalán a magdalai Mária és a másik Mária elmentek, hogy megnézzék a sírüreget]. És ímé [hirtelen] nagy földindulás [nagy földrengés, és nagy szélvihar] lőn [és támadt]; mert az Úrnak angyala
leszállván a mennyből, és oda menvén [a sírhoz], elhengeríté a követ a sír [vagyis a sírüreg] szájáról,
és reá üle arra. A tekintete
[és a megjelenése] pedig
olyan volt, mint a villámlás [mint
a fényes ragyogás],
és a ruhája fehér, mint a hó
[Más fordítás: Aki
ránézett, mintha villámlást látott volna, öltözete fehér volt, mint a hó].
Az őrizők [vagyis az őrök] pedig tőle való féltükben
megrettenének [halálra
rémültek; megijedtek az angyaltól, hogy reszketni kezdtek a félelemtől], és
olyanokká lőnek, mint a holtak [és
szinte holtra váltak]. Az
angyal pedig megszólalván, monda az asszonyoknak: Ti ne féljetek; mert tudom,
hogy a megfeszített Jézust keresitek. Nincsen
itt, mert feltámadott [a
halálból], amint megmondotta volt [előre]. Jertek,
lássátok a helyet, ahol feküdt [és ahol
nyugodott] vala az Úr. És [azután pedig] menjetek gyorsan [és siessetek] és mondjátok meg az ő
tanítványainak, hogy feltámadott a halálból [vagyis a halottak közül];
és ímé előttetek megy Galileába
[jelentése: Csekély, alacsony, megvetett; a pogányok körzete]; ott meglátjátok őt [mert
ott megjelenik, megmutatkozik néktek], ímé megmondottam néktek.
És gyorsan eltávozván
a sírtól [vagyis a
sírbolttól] félelemmel és nagy örömmel, futnak vala, hogy megmondják [hogy hírül adják, hogy megvigyék a
hírt] az ő tanítványainak. Mikor
pedig mennek vala, hogy megmondják az ő tanítványainak, ímé [egyszerre csak] szembe jöve ővelük Jézus,
mondván: Legyetek üdvözölve [Örvendjetek;
örömöt kívánok nektek, örüljetek]!
Azok pedig hozzá járulván, megragadák
[vagyis megfogták] az
ő lábait, és leborulának előtte [és
imádták őt]. Akkor monda nékik
Jézus: Ne féljetek; menjetek el, mondjátok meg [és vigyétek hírül] az én atyámfiainak [a testvéreimnek], hogy
menjenek [hogy térjenek
vissza] Galileába, és ott meglátnak engem
[ott majd viszontlátnak, mert megjelenek, és megmutatkozom nékik]”
(Mát. 28,1-10)
.Az Úr Jézus feltámadásáról így hangzik
Márk bizonyságtétele: „Mikor pedig
elmúlt a szombat, Mária Magdaléna, és Mária a Jakab anyja, és Salomé, drága
(illatos) keneteket vásárlának, hogy
elmenvén, megkenjék őt (vagyis Jézus testét). És korán reggel, a hétnek első napján a sírbolthoz menének
napfelkeltekor. És mondják vala maguk között: Kicsoda hengeríti el nékünk a
követ a sírbolt szájáról (a bejáratáról)? És odatekintvén (felnéztek), láták,
hogy a kő el van hengerítve; mert felette (igen) nagy vala. És bemenvén a sírboltba, látának egy ifjút ülni jobb felől,
fehér ruhába öltözve; és megfélemlének. Az pedig monda nékik: Ne féljetek. A
Názáreti Jézust keresitek, aki megfeszíttetett; föltámadott, nincsen itt; ímé
(ez az) a hely, a hová őt helyezték.
De menjetek el,
mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megyen Galileába;
ott meglátjátok őt, amint megmondotta néktek. És nagyhamar kijövén, elfutnak a
sírbolttól, mert félelem és álmélkodás (remegés és döbbenet) fogta vala el őket; és senkinek semmit sem
szólnak, mert félnek vala. Mikor pedig reggel, a hétnek első napján föltámadott
vala, megjelenék először Mária Magdalénának, akiből hét ördögöt űzött vala ki.
Ez elmenvén, megjelenté azoknak, akik vele valának és keseregnek és sírnak
vala” (Márk. 16,1-10).
János is bizonyságot tesz az Úr Jézus feltámadásáról: „A hétnek első napján pedig jó (korán) reggel, amikor még sötétes vala, oda méne
Mária Magdaléna a sírhoz, és látá, hogy elvétetett a kő a sírról (vagyis a
sírbolt elől). Fut azért és méne Simon
Péterhez és ama másik tanítványhoz, akit Jézus szeret vala, és monda nékik:
Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették őt. Mária pedig künn áll vala a sírnál (a
sírbolton kívül) sírva. Amíg azonban siránkozik, behajol vala a
sírba (vagyis a sírboltba); És láta
két angyalt fehér ruhában ülni, egyiket fejtől, másikat lábtól, ahol a Jézus
teste feküdt vala. És mondának azok
néki: Asszony mit sírsz? Monda nékik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom,
hova tették őt.
És mikor ezeket
mondotta, hátra fordult, és látá Jézust ott állani, és nem tudja vala (és
nem ismerte fel), hogy Jézus az. Monda néki Jézus: Asszony, mit sírsz? Kit
keresel? Az pedig azt gondolván, hogy a kertész az, monda néki: Uram, ha te
vitted el őt, mondd meg nékem, hová tetted őt, és én elviszem őt. Monda néki
Jézus: Mária! Az megfordulván, monda néki: Rabbóni! Ami azt teszi (vagyis
azt jelenti): Mester! Monda néki Jézus:
Ne illess (és ne érints) engem; mert
nem mentem még fel az én Atyámhoz; hanem menj az én atyámfiaihoz (az én
testvéreimhez) és mondd nékik: Felmegyek
az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.
Elméne Mária Magdaléna, hirdetvén a
tanítványoknak, hogy látta az Urat, és hogy ezeket mondotta néki” (Ján.
20,1-2.11-18).
Dávid így
prófétál az örömhírt vivő asszonyokról:
„Az Úr ad vala szólniuk az örömhírt vivő asszonyok nagy csapatának (Más
fordítás: Az Úr ezt a kijelentést adja az örömhírt vivő nők nagy seregének)” (Zsolt. 68,12)
Luk. 24,13 És ímé azok [a tanítványok]
közül ketten [elindultak], és mennek vala ugyanazon a napon egy faluba, mely Jeruzsálemtől hatvan
futamatnyira [hatvan stádiumnyira /
1 stádium = kb. 180-190 m]
vala, melynek neve vala Emmaus [jelentése: meleg vizű források].
Luk. 24,14 És beszélgetnek maguk közt mindazokról, amik történtek.
Luk. 24,15 És lőn, hogy amint beszélgetnek és egymástól kérdezősködnek, [és tanakodtak, és együtt vitatták a
történteket] maga Jézus hozzájuk menvén, [melléjük szegődött],
és velük együtt megy vala az úton.
Luk. 24,16 De az ő szemeik visszatartóztatnak, hogy őt meg ne ismerjék [Más
fordítás: de szemüket (krateó): akadályozta, és visszatartotta
valami attól, hogy felismerjék].
Luk. 24,17 Monda pedig nékik: Micsoda szavak ezek, amelyeket egymással váltotok
jártotokban [miről beszélgettek egymással útközben]? És miért
vagytok szomorú [(szküthróposz): és komor] ábrázattal? [és miért
vagytok olyanok, mint akit szomorúság, és nyomasztó teher tölt be, és ami az arcotokra is kiül]
Luk. 24,18 Felelvén pedig az egyik, kinek neve Kleofás [jelentése: híres], monda néki:
Csak te vagy-é jövevény [csak te vagy az egyetlen
idegen] Jeruzsálemben, és nem tudod minémű dolgok
lettek abban [mi történt ott] e napokon?
Luk. 24,19 És monda nékik:
Micsoda dolgok? Azok pedig mondának néki: Amelyek esének a Názáretbeli Jézuson,
ki próféta vala, cselekedetben és beszédben hatalmas Isten előtt és az egész
nép előtt*
*Mert
azt mondta a nép, hogy: „… Nagy próféta
támadt mi köztünk; és: Az Isten megtekintette [és meglátogatta] az
ő népét
[Más fordítás: és: Eljött Isten, hogy segítsen az Ő népének]” (Luk. 7,16).
„… Ez Jézus, a galileai Názáretből való próféta” (Mát. 21,11).
Mert:„Az emberek azért
látva a jelt, amelyet Jézus tőn, mondának: Bizonnyal ez ama próféta, aki
eljövendő vala a világra” (Ján. 6,14)).
Hiszen így hangzott Isten ígérete Mózesen keresztül: „Prófétát támasztok nékik az ő atyjokfiai
közül, olyat, mint te, és az én igéimet adom annak szájába, és megmond nékik
mindent, amit parancsolok néki. És ha valaki nem hallgat az én igéimre,
amelyeket az én nevemben szól, én megkeresem azon (és azt én felelősségre
vonom)!” (5 Móz. 18,18-19).
Luk. 24,20 És mi módon adák [és
hogyan szolgáltatták ki] őt a főpapok [vagyis a papi
fejedelmek] és a mi főembereink [a mi elöljáróink] halálos ítéletre, és megfeszítik őt [és kínkaróra vonták].
Luk. 24,21 Pedig mi azt reméltük, hogy ő az, aki meg fogja váltani [mert Ő készült felszabadítani] az Izráelt.
De mindezek mellett ma van harmadnapja, hogy ezek lettek [és történtek],
Luk. 24,22 Hanem valami közülünk való asszonyok is megdöbbentettek [és megzavartak] minket, kik jó
reggel [vagyis kora hajnalban]
a sírnál [illetve a sírboltnál] valának;
Luk. 24,23 És mikor nem találták az ő (holt)testét,
haza jöttek, mondván, hogy angyalok jelenését [illetve megjelenését] is látták, kik azt
mondják, hogy ő él*
*A feltámadás
megtörténtét először angyalok jelentették be a sírbolthoz kiment asszonyoknak: „Az angyal pedig megszólalván,
monda az asszonyoknak: Ti ne féljetek; mert tudom, hogy a megfeszített Jézust
keresitek. Nincsen itt, mert feltámadott [a halálból], amint megmondotta volt [előre]. Jertek, lássátok a
helyet, ahol feküdt [és ahol
nyugodott] vala az Úr” (Mát. 28,5-6)
Luk. 24,24 És azok közül némelyek, kik velünk valának, elmenének a sírhoz [vagyis a sírbolthoz], és úgy találák, amint az asszonyok is mondták; őt pedig nem látták.
Luk. 24,25 És ő monda nékik: Óh balgatagok [(anoétosz): értelmetlenek, nem gondolkodó
ostobák] és rest szívűek [(bradüsz): lassú, közömbös, tompa a bensőtök] mindazoknak
elhívésére, amiket a próféták [(prophétész): az Isten nevében szóló, isteni
akaratot közvetítő személyek] szóltak!
Luk. 24,26 Avagy nem ezeket kellett-é szenvedni [nem volt-e szükségszerű elviselni, eltűrni, és elszenvedni ezeket] a Krisztusnak, és úgy menni be az ő dicsőségébe [az Ő méltóságába, ragyogó fényességébe, és így megdicsőülnie]?
Luk. 24,27 És elkezdvén Mózestől és minden prófétáktól fogva, magyarázza [(dierméneuó): értelmezi] vala nékik minden
írásokban [a teljes Szentírásban], amik őfelőle
megírattak*
*Már
az Édenben így hangzik az ígéret a „mag”-ról a céltévesztett ember számára: „És monda az Úr Isten a kígyónak:
Mivelhogy ezt cselekedted, átkozott légy minden barom (vagyis minden állat)
és minden mezei vad között; hasadon járj,
és port egyél életed minden napjaiban. És ellenségeskedést szerzek (és
támasztok) közötted és az asszony között,
a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak
sarkát mardosod” (1 Móz. 3,14-15).
Ezt a „magot” kapja meg Ábrahám, és örökli
Jákób, és Izsák: „Hogy megáldván
megáldalak tégedet, és bőségesen megsokasítom a te magodat, mint az ég
csillagait, és mint a fövényt, mely a tenger partján van, és a te magod örökség
szerint fogja bírni az ő ellenségeinek kapuját. És megáldatnak a te magodban a földnek
minden nemzetségei, mivelhogy engedtél az én beszédemnek” (1 Móz. 22,17-18).
És az Újszövetségben nyer kijelentést, hogy
ki az Ábrahám magja: „Az ígéretek pedig
Ábrahámnak adattak és az ő magvának. Nem mondja: És a magvaknak, mint sokról;
hanem mint egyről. És a te magodnak,
aki a Krisztus” (Gal. 3,16)
És a pogányokból (nemzetekből) megtérteknek
is így szól az Úr: „Ha pedig Krisztuséi
vagytok, tehát az Ábrahám magva vagytok, és ígéret szerint örökösök” (Gal. 3,29).
Ez a „mag” fiúgyermekként fog belépni a
világba: „Mert egy gyermek születik
nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lészen, és hívják nevét:
csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség
fejedelmének! Uralma növekedésének és békéjének nem lesz vége a Dávid trónján
és királysága felett, hogy fölemelje és megerősítse azt jogosság és igazság
által mostantól mindörökké. A seregek Urának buzgó szerelme mívelendi ezt!” (Ésa. 9,6-7).
Az lesz a jel, hogy beteljesedett az
ígéret, hogy szűztől fog születni: „Ezért
ád jelt néktek az Úr maga: Ímé, a szűz fogan méhében, és szül fiat, s nevezi
azt Immánuelnek, aminek jelentése: velünk az Isten” (Ésa. 7,14).
Ez a gyermek Dávid magvából származik: „Ímé, eljőnek a napok, azt mondja az Úr, és
támasztok Dávidnak igaz magvat, és uralkodik, mint király, és bölcsen
cselekszik és méltányosságot és igazságot cselekszik e földön. Az ő idejében megszabadul Júda, és Izráel
bátorságosan lakozik, és ez lesz az ő neve, amellyel nevezik őt: Az Úr a mi
igazságunk (a mi megigazulásunk)!” (Jer. 23,5-6).
Ő király lesz: „És az én szolgám, Dávid lesz a király ő rajtuk, s egy pásztora lesz
mindnyájuknak; és az én törvényeim szerint járnak, s parancsolataimat megőrzik
és cselekszik” (Ezék. 37,24).
És egyben próféta is lesz: „Prófétát támaszt néked az Úr, a te Istened
te közüled, a te atyádfiai közül olyat, mint én: azt hallgassátok” (5 Móz. 18,15).
De – mondja – Ézsaiás. „Ki hitt a mi tanításunknak, és az Úr karja kinek jelentetett meg
(Más fordítás: Ki hitte volna el, amit hallottunk, ki előtt volt nyilvánvaló az
ÚR hatalma)? Felnőtt, mint egy vesszőszál
Ő előtte, és mint gyökér a száraz földből, nem volt néki alakja és ékessége
(amiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna),
és néztünk reá, de nem vala ábrázata
kívánatos!
Utált (és megvetett) és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője!
Mint aki elől orcánkat elrejtjük, utált (és megvetett) volt; és nem gondoltunk (nem törődtünk) vele. Pedig betegséginket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá, és mi
(pedig) azt (gondoltuk), és hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és
kínoztatik Istentől (hogy Isten csapása sújtotta és kínozta)!
És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért,
békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg.
Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, kiki az ő útára tértünk (mindenki a maga útját járta); de
az Úr mindnyájunk vétkét őreá veté (őt sújtotta mindnyájunk bűnéért). Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját
nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely
megnémul az őt nyírók előtt; és száját nem nyitotta meg! A fogságból és
ítéletből ragadtatott el (vagyis fogság és ítélet nélkül hurcolták el), és kortársainál ki gondolt arra (és ki
törődött azzal), hogy kivágatott az élők
földéből, hogy népem bűnéért lőn rajta vereség?!
És a gonoszok közt adtak sírt
néki, és a gazdagok mellé jutott kínos halál után: pedig nem cselekedett
hamisságot, és álnokság sem találtatott szájában. És az Úr akarta őt megrontani
betegség által (mert az ÚR akarata volt az, hogy betegség törje össze); hogyha önlelkét áldozatul adja, magot lát,
és napjait meghosszabbítja, és az Úr akarata az ő keze által jó szerencsés lesz
(és célhoz jut vele).
Mert lelke szenvedése folytán látni fog (és lelki gyötrelmeitől megszabadulva látja őket), és megelégszik, ismeretével igaz szolgám sokakat megigazít, és
vétkeiket ő viseli (ő hordozza el). Azért
részt osztok néki a nagyokkal, és zsákmányt a hatalmasokkal oszt, mivelhogy
életét halálra adta, és a bűnösök közé számláltatott; pedig ő sokak bűnét
hordozá, és a bűnösökért imádkozott!” (Ésa. 53,1-12).
Dániel is őróla, és az Ő haláláról
prófétál: „A hatvankét hét múlva pedig
kiírtatik a Messiás és senkije sem lesz…” (Dán. 9,26).
Mózes prófétálja meg, hogy hogyan végzik ki
a Messiást: „És monda az Úr Mózesnek:
Csinálj magadnak tüzes kígyót, és tűzd fel azt póznára: és ha valaki
megmarattatik, és feltekint arra, életben maradjon. Csinált azért Mózes
rézkígyót, és feltűzé azt póznára. És lőn, hogy ha a kígyó valakit megmar vala,
és az feltekinte a rézkígyóra (és nem a póznára), életben marada” (4 Móz. 21,8-9).
És azt az örömhírt kell hirdetni, hogy maga
a mindenható Isten jött el, hogy meghaljon, és megjutalmazza örök élettel
azokat, akik ezt elhiszik: „Magas hegyre
menj fel, örömmondó Sion! Emeld föl szódat magasan, örömmondó Jeruzsálem! Emeld
föl, ne félj! Mondjad Júda városinak: Ímhol Istenetek! Ímé, az Úr Isten jő
hatalommal, és karja uralkodik! Ímé, jutalma vele jő, és megfizetése Ő előtte” (Ésa. 40,9-10).
Mikeáson keresztül is hangzik a kijelentés,
Isten az, aki kegyelmet ad: „Kicsoda
olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt és elengedi öröksége maradékának
vétkét?! Nem tartja meg haragját örökké, mert gyönyörködik az irgalmasságban
(és abban telik kedve, hogy kegyelmet ad)! Hozzánk
térvén, könyörül rajtunk (és irgalmas lesz hozzánk); eltapodja álnokságainkat. Bizony a tenger mélységébe veted minden
bűnünket!” (Mik. 7,18-19).
Péter apostolon keresztül kerül
kijelentésre, hogy a próféták már Krisztus Szelleme által szóltak: „Nyomozódván [vizsgálva, és kutatva], hogy
mely vagy milyen időre [(kairosz): korszakra] jelenté azt ki
[(déloó): mutatta meg, és
jelezte] a Krisztusnak őbennük
levő [őbennük lakozó, és működő]
Szelleme. Aki eleve [vagyis előre hirdette, és] bizonyságot tett a Krisztus szenvedéseiről [a Krisztusra váró
szenvedésekről] és az azok után való
[és az ezeket követő] dicsőségről [méltóságról, és megdicsőülésről] (1 Pét.
1,11).
Ezért egészen bizonyosnak tartjuk a prófétai
beszédet, amelyre jól teszitek, ha mint sötét helyen világító lámpásra
figyeltek, amíg felragyog a nap, és felkel a hajnalcsillag szívetekben.
Mindenekelőtt tudnotok kell, hogy az Írás egyetlen próféciája sem ered önkényes
magyarázatból. Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó; hanem a
Szent Szellemtől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei” (2
Pét. 1,19-21).
Pál apostol
Thessalonikába hirdeti a Krisztust, Ő is az Írásokból bizonyítja, hogy Jézus a
Krisztus: „Pál pedig, amint szokása vala,
beméne hozzájuk, és három szombaton át vetekedék (és vitába szállt) velük az írásokból, Megmagyarázva és
kimutatva (és bizonyítva), hogy a
Krisztusnak szükség volt szenvedni és feltámadni a halálból; és hogy ez a Jézus
a Krisztus, akit én hirdetek néktek”
(Csel. 17,2-3).
Agrippa királynak – a fogságban – is ezt
hirdeti Pál apostol: „Ezekért akartak
engem megölni a zsidók, megfogván a templomban. De Istentől segítséget vévén,
mind e mai napig állok, bizonyságot tévén mind kicsinynek, mind nagynak, semmit
sem mondván azokon kívül, amikről mind a próféták megmondották, mind Mózes,
hogy be fognak teljesedni: Hogy a Krisztusnak szenvedni kell, hogy mint a
halottak feltámadásából első, világosságot fog hirdetni e népnek és a
pogányoknak” (Csel. 26,21-23).
Isten igéje azt is kijelenti, hogy miért kellett testet ölteni Istennek,
és miből szabadította meg azokat, akik ezt elhiszik: „Mert illendő vala (vagyis az volt méltó Istenhez), hogy akiért minden (vagyis akiért van a
mindenség) és aki által minden (és
aki által van a mindenség), sok fiakat
vezérelvén dicsőségre, az ő üdvösségük fejedelmét szenvedések által tegye
tökéletessé. Mivel pedig a gyermekek (hús)testből és vérből valók, ő is hasonlatosképpen részese lett azoknak,
hogy a halála által működésképtelenné tegye azt, akinek hatalma van a halálon, tudniillik az ördögöt, és
megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt teljes életükben rabok
valának” (Zsid. 2,10.14-15)
Luk. 24,28 Elközelítenek pedig a faluhoz, amelybe mennek vala; és ő úgy tőn,
mintha tovább menne.
Luk. 24,29 De kényszerítik [(parabiadzomai): unszolták és kérték, és
erősen marasztalták] őt, mondván: Maradj velünk, mert immár beesteledik, és a nap
lehanyatlott! Beméne azért, hogy velük maradjon.
Luk. 24,30 És lőn, mikor leült [(kataklinó): asztalhoz telepedett, asztalhoz dőlt] velük, a
kenyeret vévén megáldá, és megszegvén, [vagyis megtörvén], és nékik adá, [(epididómi): nékik nyújtva, odaadta].
Luk. 24,31 És megnyilatkozának az ő szemeik, és megismerik őt; de ő eltűnt előlük [(aphantosz): láthatatlanná vált számukra].
Luk. 24,32 És mondának egymásnak: Avagy nem gerjedezett-é [nem hevült-e,
nem lobbant-e izzó lángra] a mi szívünk [a mi bensőnk]
mi bennünk, mikor nékünk szóla [amikor beszélt hozzánk]
az úton, és mikor magyarázta nékünk, és [(dianoigó): amikor feltárta, megnyitotta,
kifejtette előttünk]
az Írásokat*
*Azért
a kenyér megtöréséről ismerték fel az Urat, mert ezek a tanítványok is jelen
voltak az ötezer ember megvendégelésénél, ahol az Úr maga „törte meg” az igét,
és Ő adta a tanítványoknak, hogy csoportokban leültetve az embereket, táplálják
őket: „És
mikor megparancsolá a sokaságnak [vagyis a tömegnek], hogy üljenek [és telepedjenek] le
a fűre, [kezébe] vevé az öt kenyeret
és két halat, és szemeit az égre emelvén, hálákat ada [és megáldotta]; és megszegvén [megtörte] a kenyereket, adá a tanítványoknak, a
tanítványok pedig a sokaságnak [a
tömegnek]” (Mát. 14,19).
A jeruzsálemi hívők is folyamatosan a
„megtört igével” táplálkoztak: „És
foglalatosok valának az apostolok tudományában [kitartóan, folyamatosan
részt vettek az apostolok tanításaiban] és
a közösségben, a kenyérnek megtörésében és a könyörgésekben [és az
imádkozásban]” (Csel. 2,42).
Mégpedig minden nap házankét, vagyis a
szent helyen „törték meg az Igét”: „És
minden nap egy akarattal [(homothümadon):
teljes egyetértésben; közös
elhatározásból, és közös akarattal] kitartva
[folyamatosan] a templomban
[állandóan a szent helyen tartózkodtak]. És
megtörve házanként a kenyeret, részesednek vala eledelben [a táplálékban] örömmel [és ujjongással] és tiszta szívvel [és egyszerűséggel]” (Csel.
2,46).
Mózes történetén keresztül jelenti ki az
Úr, hogy ahol a hívők egybegyűlnek, ott van a szent hely, és szent föld: „És
látá az Úr, hogy oda méne megnézni, és szólítá őt Isten a csipkebokorból,
mondván: Mózes, Mózes. Ez pedig monda: Ímhol vagyok. És monda: Ne jöjj ide
közel, oldd le a te saruidat lábaidról; mert a hely, amelyen állasz, szent
föld” (2 Móz. 3,4-5).
Jerikó előtt Józsuéhoz is így szól Isten
követe, kijelentve, hogy ahol Józsué (görögül Jézus) áll, ott van a szent föld:
„És monda az Úr seregének fejedelme
Józsuénak: Oldd le a te saruidat lábaidról, mert szent a hely, amelyen állasz.
És úgy cselekedék Józsué” (Józs. 5,15).
A kenyér „Ige” megtörése ad kijelentést, és
szabadulást: „Addig pedig, míg nappal
lenne, inti vala (vagyis arra biztatta) Pál mindnyájokat, hogy egyenek, mondván: Ma tizennegyedik napja, mióta
folyton étlen várakoztok, semmit sem véve magatokhoz (és semmit sem
ettetek). Azért intelek (biztatlak) benneteket, hogy egyetek, mert ez a ti
javatokra szolgál (mert megmeneküléseteket szolgálja). Mert közületek senkinek sem esik le egy hajszál (sem) a fejéről. Mikor pedig ezeket mondá, és
kenyeret vőn kezébe, hálákat ada Istennek mindnyájok előtt, és megtörvén, kezde
enni. Felbátorodván pedig mindnyájan, szintén vesznek magukhoz táplálékot
(és ők is enni kezdtek)” (Csel. 27,33-36)
Luk. 24,33 És felkelvén [útra keltek] azon órában,
visszatérének Jeruzsálembe, és egybegyűlve találák a tizenegyet és azokat, akik
velük valának.
Luk. 24,34 Kik ezt mondják vala: Valóban feltámadott az Úr, és [láthatóan] megjelent
Simonnak!
Luk. 24,35 És ezek is részletesen elmondták, mi
történt az úton, és miképpen ismerték meg ők a kenyér megszegéséről [és megtöréséről].
Luk. 24,36 És mikor ezeket beszélék, megálla maga Jézus ő közöttük, és monda
nékik: Békesség [épség; jó egészség; jólét, a veszély érzetétől való mentesség;
boldogság, boldogulás] néktek!
Luk. 24,37 Megrémülvén pedig és félvén, [mert azok
megrettentek, zavarukban és félelmükben azt (dokeó): gondolták], és azt hitték, hogy valami szellemet látnak.
Luk. 24,38 És monda nékik: Miért háborodtatok meg, és miért támadnak szívetekben
okoskodások. [Más fordítás: Ő azonban így szólt hozzájuk: „Miért rémültetek meg, és mit vagytok
zavarban. És miért
támad kétség, okoskodás, fontolgatás, aggodalmaskodás a szívetekben]?
Luk. 24,39 Lássátok meg az én kezeimet és lábaimat, hogy én magam vagyok: [(pszélaphaó): érintsetek, és] tapogassatok meg
engem, és lássatok; mert a szellemnek nincs húsa és
csontja, amint látjátok, hogy nékem van!
Luk. 24,40 És ezeket mondván, megmutatá nékik kezeit és lábait.
Luk. 24,41 Mikor pedig még nem hisznek az öröm miatt, és csodálkoznak [és álmélkodnak], monda nékik:
Van-é itt valami enni valótok?
Luk. 24,42 Ők pedig adnak néki egy darab sült halat, és valami lépesmézet,
Luk. 24,43 Melyeket elvőn, és előttük evék [Más fordítás: Ő pedig elvette és szemük láttára megette]*
*Máté röviden így számol be az Úr Jézus megjelenéséről. A sírtól jövő asszonyok: „Mikor
pedig mennek vala, hogy megmondják az ő tanítványainak, ímé [egyszerre
csak] szembe jöve ővelük Jézus, mondván:
Legyetek üdvözölve [Örvendjetek, és örüljetek]! Azok pedig hozzá járulván, megragadák [megfogják] az ő lábait, és leborulának előtte [és
imádták őt]. Akkor monda nékik Jézus: Ne
féljetek; menjetek el, mondjátok meg [vigyétek hírül] az én atyámfiainak [a testvéreimnek], hogy menjenek [hogy térjenek vissza] Galileába, és ott meglátnak engem.
[ott majd viszontlátnak; (optanomai
optomai): megjelenek, megmutatkozom nékik]” (Mát. 28,9-10).
Márk is bizonyságot tesz a feltámadott Úrról: „Mikor pedig [korán] reggel, a hétnek [(szabbaton): az
abbahagyás] első napján
[miután] föltámadott vala, megjelenék
[(phainó):
megmutatkozik, és láthatóvá válik] először Mária Magdalénának (vagyis a
magdalából való / jelentése: halfigyelő torony, görögül: Tarichea =
halsózó / Máriának), akiből hét ördögöt [hét gonosz
szellemet, démont] űzött [haj(í)tott]
vala ki. Ez elmenvén, megjelenté azoknak
[és megvitte a hírt Jézus tanítványainak], akik
vele valának és keseregnek és sírnak vala. [és gyászoltak és szomorkodtak]. Azok pedig mikor hallották, hogy él és ő
[Mária] látta vala, nem hivék.
Ezután pedig közülük
kettőnek [két tanítványnak] jelenék
meg [lett láthatóvá] más
[vagyis másféle, idegen, elváltozott] alakban
[mutatta meg magát] útközben, mikor a mezőre mennek vala. Ezek
is elmenvén, megjelenték [megvitték a hírt] a többieknek; ezeknek sem hívének. Azután [(hüszteron): végül],
mikor asztalnál ülnek [asztalnál
feküdtek] vala megjelenék magának a
tizenegynek [vagyis utoljára a tizenegynek vált láthatóvá; (phaneroó): mutatkozott meg], és szemükre hányá [és szemükre vetette] az ő hitetlenségüket és keményszívűségüket,
hogy azoknak, akik őt feltámadva látták vala, nem hívének”
(Márk. 16,9-12).
János részletes leírást ad az Úr
megjelenéseiről: „A hétnek első
napján pedig jó reggel, amikor még sötétes vala, oda méne Mária Magdaléna
(a magdalai Mária) a sírhoz, és látá,
hogy elvétetett a kő a sírról. Futa azért és méne Simon Péterhez és ama másik
tanítványhoz, akit Jézus szeret vala, és monda nékik: Elvitték az Urat a
sírból, és nem tudjuk, hová tették őt.
Kiméne azért Péter és
a másik tanítvány, és menének a sírhoz. Együtt futnak vala pedig mindketten: de
ama másik tanítvány hamar megelőzi Pétert, és előbb juta a sírhoz; És
lehajolván, látá, hogy ott vannak a lepedők; mindazáltal nem megy vala be. Megjöve azután Simon Péter is
nyomban utána, és beméne a sírba: és látá, hogy a lepedők ott vannak
(vagyis a leplek ott fekszenek). És a
keszkenő, amely az ő fején volt, nem együtt van a lepedőkkel (nem a
lepleknél fekszik), hanem külön
összegöngyölítve egy (másik) helyen.
Akkor aztán beméne a
másik tanítvány is, aki először jutott a sírhoz, és lát és hisz vala. Mert nem
tudják vala (nem értették ugyanis) még
az írást, hogy fel kell támadnia a halálból. Visszamennek azért a tanítványok
az övéikhez.
Mária pedig künn áll vala a sírnál (a sírbolton kívül) sírva. Amíg azonban siránkozik, behajol vala a sírba; És láta két
angyalt fehér ruhában ülni, egyiket fejtől, másikat lábtól, ahol a Jézus teste
feküdt vala. És mondának azok néki: Asszony mit sírsz? Monda nékik: Mert
elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették őt. És mikor ezeket mondotta,
hátra fordult, és látá Jézust ott állani, és nem tudja vala (mert nem
ismerte fel), hogy Jézus az. Monda néki
Jézus: Asszony, mit sírsz? Kit keresel? Az pedig azt gondolván, hogy a kertész
az (vagyis hogy a kertész áll mögötte), monda néki: Uram, ha te vitted
el őt, mondd meg nékem, hová tetted őt, és én elviszem őt. Monda néki Jézus:
Mária! Az megfordulván, monda néki: Rabbóni! Ami azt teszi (azt jelenti): Mester!
Monda néki Jézus: Ne illess (ne érints) engem (engedj; ne tarts vissza); mert nem mentem még fel az én
Atyámhoz; hanem menj az én atyámfiaihoz (testvéreimhez) és mondd nékik: Felmegyek az én Atyámhoz és
a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez. Elméne Mária
Magdaléna, hirdetvén a tanítványoknak, hogy látta az Urat, és hogy ezeket
mondotta néki.
Mikor azért este vala, azon a napon, a hétnek
első napján (vagyis aznap,
még a hét első napján, amikor
beesteledett), és mikor az ajtók zárva
valának, ahol egybegyűltek vala a tanítványok, a zsidóktól való félelem miatt,
eljöve (és belépett) Jézus és megálla a középen, és monda nékik:
Békesség néktek! És ezt mondván, megmutatá nékik a kezeit és az oldalát.
Örvendeznek azért a tanítványok, hogy látják vala az Urat (és az Úr
láttára öröm töltötte el a tanítványokat).
Ismét monda azért nékik Jézus: Békesség
néktek! Amiként engem küldött vala az Atya, én is akképpen küldelek titeket. És
mikor ezt mondta, rájuk lehelle, és monda nékik: Vegyetek Szent Szellemet:
Akiknek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak azoknak; akikéit megtartjátok,
megtartatnak. Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Kettősnek (vagyis Ikernek) hívtak, (éppen) nem vala ő
velük, amikor eljött (amikor megjelent) vala
Jézus. Mondának azért néki a többi tanítványok: Láttuk az Urat. Ő pedig monda
nékik: Ha nem látom az ő kezein a szegek helyeit, és be nem bocsátom ujjaimat a
szegek helyébe (és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét), és az én kezemet be nem bocsátom az ő
oldalába (és nem teszem a kezemet az oldalára), semmiképpen el nem hiszem.
És nyolc nap múlva ismét benn valának az ő
tanítványai, Tamás is ővelük. Noha az ajtó zárva vala, beméne (és újra megjelent) Jézus,
és megálla a középen és monda: Békesség
néktek! Azután monda Tamásnak: Hozd ide a te ujjadat és nézd meg az én
kezeimet; és hozd ide a te kezedet, és bocsássad az én oldalamba (és tedd
az oldalamra): és ne légy hitetlen, hanem
hívő. És felele Tamás és monda néki: Én Uram és én Istenem! Monda néki Jézus:
Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, akik nem látnak és hisznek”
(Ján. 20,1-29).
A feltámadott Úr újra – és újra megmutatja magát
tanítványainak: „Ezek után ismét
megjelentette magát (vagyis ismét megjelent) Jézus a tanítványoknak a Tibériás tengerénél; megjelentette pedig
ekképpen (azaz így jelent meg): Együtt
valának Simon Péter, és Tamás, akit Kettősnek (vagyis Ikernek) hívtak, és Nátánael, a galileai Kánából
való, és a Zebedeus fiai, és más kettő is az ő tanítványai közül. Monda nékik
Simon Péter: Elmegyek halászni. Mondának néki: Elmegyünk mi is te veled.
Elmenének és azonnal a hajóba szállnak; és azon az éjszakán nem fogtak semmit.
Mikor pedig immár
reggeledik, megálla Jézus a parton; a tanítványok azonban (nem tudták, és) nem ismerik meg, hogy Jézus van ott. Monda
azért nékik Jézus: Fiaim! Van-é valami ennivalótok? Felelének néki: Nincsen! Ő pedig monda nékik: Vessétek a hálót
a hajónak jobb oldala felől, és találtok. Oda veték azért, és kivonni már (nem
tudták, mert) nem bírták azt a halaknak sokasága miatt. Szóla azért
az a tanítvány, akit Jézus szeret vala, Péternek: Az Úr van ott! Simon Péter
azért, amikor hallja vala, hogy ott van az Úr, magára vevé az ingét (a
felső ruháját, mert mezítelen vala), és
beveté magát a tengerbe.
A többi tanítványok
pedig a hajón menének (mert nem messze valának a parttól, hanem mintegy
kétszáz singnyire, kétszáz könyöknyire //görög
hosszmérték, 46 cm ;
az egész távolság tehát 100 m//), és
kivonták vala a hálót a halakkal. Mikor azért a partra szállnak, látják, hogy
parázs van ott, és azon felül hal és kenyér. Monda nékik Jézus: Hozzatok a
halakból, amelyeket most fogtatok. Felszálla Simon Péter, és kivoná a hálót a
partra, amely tele volt nagy halakkal, százötvenhárommal; és noha ennyi vala,
nem szakadozik vala a háló. Monda nékik Jézus: Jertek, ebédeljetek. A
tanítványok közül pedig senki sem meri vala tőle megkérdezni: Ki vagy te?
Mivelhogy tudják vala, hogy az Úr ő. Oda méne azért Jézus, és vevé a kenyeret
és adá nékik, és hasonlóképen a halat is.
Ezzel már harmadszor
jelent meg Jézus az ő tanítványainak (ez már a harmadik alkalom volt, hogy
Jézus megjelent a tanítványoknak), minekutána
feltámadt a halálból (a halottak közül)” (Ján. 21,1-14).
És negyven napon át ismét bizonyságot tesz arról, hogy Ő él:
„Kiknek az ő szenvedése [kínszenvedése]
után sok [bizonyító, csalhatatlan]
jel által [és sok bizonyítékkal] meg
is mutatta, hogy ő él. Negyven napon át [ismételten]
megjelenvén nékik [láthatták őt, megláttatta magát], és szólván az Isten
országára [az Isten királyságára, királyi
uralmára] tartozó dolgokról” (Csel. 1,3).
Pál apostol
bizonyságtétele a feltámadott Úr megjelenéseiről: „És hogy megjelent Kéfásnak [vagyis Péternek]; azután a tizenkettőnek. Azután megjelent [láthatóvá lett;
megmutatta magát] több mint ötszáz
atyafinak [testvérnek] egyszerre, kik
közül a legtöbben mind máig élnek [megmaradtak], némelyek azonban el is aludtak; [meghaltak; elhunytak;
elszenderültek]. Azután megjelent
Jakabnak [jelentése: mást
kiszorító]; azután mind az
[összes] apostoloknak. Legutolszor pedig
mindenek között, mint egy idétlennek [egy elvetéltnek; koraszülöttnek; mint
félresikerültnek], nékem is megjelent”
(1 Kor. 15,5-8).
Péter apostol is bizonyságot tesz: „És mi vagyunk bizonyságai (és tanúi) mindazoknak, amiket mind a zsidóknak tartományában, mind Jeruzsálemben
cselekedett; akit megölének, fára feszítvén. (de) Őt az Isten feltámasztá harmadnapon, és megadá (neki), hogy Ő megjelenjék nyilván (láthatóan), Nem az egész népnek, hanem az Istentől eleve
(előre) kiválasztott bizonyságoknak
(tanúknak), nékünk, kik együtt ettünk, és
együtt ittunk Ővele, minekutána feltámadott halottaiból (a halálból). És megparancsolta nékünk, hogy hirdessük a
népnek, és tegyünk bizonyságot (arról), hogy
ő az Istentől rendelt bírája élőknek és holtaknak. Erről a próféták mind
bizonyságot tesznek, hogy bűneinek bocsánatát veszi az Ő neve által mindenki,
aki hiszen Őbenne” (Csel. 10,39-43).
És János apostol így ír a mindenkorban élő hívőknek: „Ami kezdettől fogva vala, amit hallottunk,
amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk (és amit megfigyeltünk), és kezeinkkel illettünk (és
megtapintottunk), az életnek Igéjéről” (1 Ján. 1,1)
Luk. 24,44 És monda nékik: Ezek azok a beszédek [(logoszok): igék], melyeket
szóltam [és beszéltem] néktek, mikor még veletek valék, hogy szükség beteljesedni mindazoknak,
amik megírattak a Mózes törvényében [Isten útmutatásában, tanításában, amelyet az Igében jelentett ki], a prófétáknál [az Isten nevében szóló,
isteni akaratot közvetítő személyeknél] és a
zsoltárokban én felőlem.
Luk. 24,45 Akkor megnyilatkoztatá az ő elméjüket [(núsz): szellemi felfogóképességüket], hogy értsék
az írásokat.
Luk. 24,46 És monda nékik: Így van megírva, és így kellett [(paszkhó): átélni, megtapasztalni; elviselni, eltűrni, és] szenvedni a Krisztusnak, és feltámadni a halálból [a halottak közül]
harmadnapon:
Luk. 24,47 És prédikáltatni [és hirdetni kell] az ő nevében [(onoma): az Ő hatalmával, és tekintélyével] a megtérésnek [(metanoia): a gondolkozásmód megváltoztatását,
hogy más felismerésre térjenek] és a bűnök [(hamartia): a céltévesztés]
megbocsátását minden pogányok [minden nép,
az összes nemzetek] között, Jeruzsálemtől elkezdve.
Luk. 24,48 Ti vagytok pedig ezeknek bizonyságai. [Ti vagytok erre a tanúk].
Luk. 24,49 És ímé én [(aposztelló): kibocsátom], és elküldöm ti reátok az
én Atyámnak ígéretét; ti pedig maradjatok Jeruzsálem városában [ti pedig (kathidzó): tartózkodjatok, és
várakozzatok a városban], mígnem felruháztattok mennyei erővel [(endüó):
amíg a mennyből jövő hatalmat nem
öltöttétek magatokra]*
*Már Bemerítő
János így prófétál: „Én ugyan vízbe merítelek be titeket megtérésre [hogy más
felismerésre térjetek; a gondolkozás(mód) megváltoztatás végett], de aki utánam jő, [a nyomomba lép], erősebb [hatalmasabb] nálamnál, akinek saruját hordozni sem
vagyok méltó [sem alkalmas vagy megfelelő]; Ő Szent Szellembe és tűzbe merít be majd titeket” (Mát.
3,11).
Az Úr Jézus feltámadása
után 40 napon keresztül: „És velük (a
tanítványaival) összejövén
[egybegyűjtvén őket, és egyszer, amikor együtt evett velük], meghagyá [megparancsolta] nékik, hogy el ne menjenek [el ne
távozzanak] Jeruzsálemből, hanem várják be [türelemmel] az Atyának ígéretét, melyet úgymond,
hallottatok tőlem: Hogy János ugyan
vízbe merített, ti azonban Szent Szellembe
fogtok bemeríttetni nem sok nap múlva [nem sokkal e napok után]”
(Csel. 1,4-5).
Mert akkor: „… vesztek [kaptok] erőt [hatalmat], minekutána a
Szent Szellem eljő [leszáll] reátok:
és lesztek nékem tanúim [bizonyságtevőim] úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek
mind végső határáig” (Csel. 1,8).
Már Dávid így
prófétál: „Várjad az Urat, légy erős; bátorodjék szíved és várjad az Urat” (Zsolt. 27,14).
Pál apostolon keresztül
hangzik a kijelentés arról, hogy kit kell várni: „Az Úr pedig a Szellem [az Úr ugyanis Szellem]; és ahol az Úrnak Szelleme, ott a szabadság” (2 Kor. 3,17).
És hogy ki az az Úr,
azt az Úr Jézus jelenti ki: „Az Isten
Szellem: és akik őt imádják, szükség, hogy szellemben és igazságban
imádják” (Ján. 4,24).
Az Úr Jézus
szenvedése előtt már megígéri az övéinek a Szent Szellemet, és feladatát: „És én kérem az
Atyát, és más vigasztalót (és másik Pártfogót, Bátorítót, Szószólót) ád néktek, hogy veletek maradjon mindörökké.
Az igazságnak ama Szellemét: akit a világ be nem fogadhat (akit a világ nem
kaphat meg), mert nem látja őt és nem
(is) ismeri őt; de ti ismeritek őt, mert
nálatok lakik, és bennetek marad. Nem hagylak titeket árvákul; eljövök ti hozzátok. Ama
vigasztaló (Pártfogó, Bátorító, Szószóló) pedig, a Szent Szellem, akit az én nevemben küld az Atya, Ő mindenre
megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondottam néktek” (Ján. 14,16-18.26).
És: „… mikor eljő Ő, az igazságnak Szelleme, elvezérel
majd titeket minden igazságra (a teljes igazság útján vezet titeket). Mert nem önmagától szól, hanem azokat
szólja, amiket hall, és a bekövetkezendőket megjelenti néktek (és az
eljövendő dolgokat is kijelenti nektek). Ő engem dicsőít majd, mert az enyémből vesz (merít), és megjelenti néktek (és azt jelenti ki nektek)” (Ján.
16,13-14).
„Mikor pedig eljő majd a Vigasztaló (a Pártfogó, Bátorító, Szószóló), akit én küldök néktek az Atyától, az
igazságnak Szelleme, aki az Atyától származik, Ő tesz majd én rólam bizonyságot. De ti is bizonyságot tesztek;
mert kezdettől fogva én velem vagytok „(Ján.
15,26-27).
„De én az igazat (alétheia: valóságot) mondom néktek: Jobb néktek, hogy én elmenjek: mert ha el nem megyek,
nem jő el hozzátok a Vigasztaló (a Pártfogó): ha pedig elmegyek, elküldöm Őt tihozzátok. És Ő, mikor eljő, megfeddi a világot bűn,
igazság (megigazulás) és ítélet
tekintetében (leleplezi a világ
előtt, hogy mi a bűn, mi az igazság (a megigazulás) és mi az ítélet). Bűn tekintetében (a bűn az), hogy nem hisznek énbennem. És igazság
tekintetében, hogy én az én Atyámhoz megyek, és többé nem láttok engem; Ítélet
tekintetében pedig, hogy e világnak fejedelme megítéltetett. (Mert) mikor eljő Ő, az igazságnak Szelleme,
elvezérel majd titeket minden (a teljes) igazságra (a teljes
igazság útján vezet titeket). »hodégeó:
utat mutat, vezet, irányít, kísér«” (Ján. 16,7-11).
Már Ézsaiás így
prófétál a Szent Szellem kiáradásáról, és annak eredményéről: „Végül kiárad ránk a Szellem a magasból, és
lészen a puszta termőfölddé, és a termőföld erdőnek tartatik; És lakozik a
pusztában jogosság, és igazság fog ülni a termőföldön; És lesz az igazság műve
békesség (mert az igazság békét teremt), és az igazság gyümölcse nyugalom és biztonság mindörökké. Népem
békesség hajlékában lakozik, biztonság sátraiban, gondtalan nyugalomban” (Ésa. 32,15-18).
Mert: „a Szellem az igazság” (1 Ján. 5,6).
Az Atya ígérete pedig
így hangzott: „És lészen az után, hogy
kiöntöm Szellememet minden (hús)testre,
és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok; véneitek álmokat álmodnak; ifjaitok
pedig látomásokat látnak. Sőt még a szolgákra és szolgálóleányokra is kiöntöm
azokban a napokban az én Szellememet” (Jóel.
2,28-29).
Ézsaiás
prófétán keresztül is hangzik az ígéret: „Ti vagytok az én tanúim, így szól az Úr; és szolgám, akit
elválasztottam (és szolgáim, akiket kiválasztottam), hogy megtudjátok (és megismerjetek) és higgyetek nékem (higgyetek bennem) és megértsétek, hogy én
vagyok, előttem Isten nem alkottatott, és utánam sem lesz! Én, én vagyok az ÚR,
rajtam kívül nincs szabadító. Én
hirdettem (és én mondtam meg), és
megtartottam, és megjelentettem (hogy megszabadítalak, nem valamelyik
idegen isten), és nem volt idegen isten
köztetek, és ti vagytok az én tanúim,
így szól az Úr, hogy én Isten vagyok. Mostantól fogva is én az leszek
(ezután is csak én leszek), és nincs, aki
az én kezemből kimentsen (kiragadjon); cselekszem,
és ki változtatja (ki másíthatja meg) azt
meg? Így szól (ezt mondja) az Úr, a
ti megváltótok, Izráel Szentje. Ti értetek (érdeketekben) küldöttem el Bábelbe (Babilóniába,
letörök minden zárat), és leszállítom
mindnyájukat, mint menekülőket a Káldeusokkal együtt vidámságuk hajóiba” (Ésa. 43,10-14). (Megjegyzés: az Ószövetség minden Igéjében,
ahol az ÚR szó szerepel, a héberben mindenütt a JHVH, vagyis Jahve szó szerepel).
„Ímé, (én) újat cselekszem; most készül (most kezd
kibontakozni), avagy nem tudjátok még? (majd megtudjátok) Igen, a pusztában utat
szerzek (már készítem az utat a pusztában), és
a kietlenben (a sivatagban) folyóvizeket
(folyókat fakasztok). Dicsőíteni fog
engem (még) a mező vada (is), a sakálok és struccok (is), hogy vizet szereztem (mert vizet
fakasztok) a pusztában; a kietlenben
folyóvizeket (és folyókat a sivatagban), hogy választott népemnek inni adjak. A nép(nek), amelyet magamnak
alkoték (formáltam, hogy), hirdesse
dicséretemet” (Ésa. 43,19-21).
„Kopasz (kopár) hegyeken
folyókat nyitok (fakasztok) és a
rónák közepén (a völgyek mélyén) forrásokat;
a pusztát vizek tavává (bővizű tóvá) teszem
és az aszú (a szomjú) földet vizeknek
forrásivá. A pusztában cédrust (a
hatalom szimbóluma), akácot nevelek
(növesztek) és mirtuszt és olajfát, plántálok a kietlenben (a pusztaságba). Ciprust, platánt, sudár cédrussal együtt (borókafenyőt
ültetek, meg kőrisfát). Hogy lássák, megtudják, eszükbe vegyék
(vegyék észre) és megértsék mindnyájan,
hogy az Úrnak keze művelte ezt (hogy az ÚR keze vitte ezt végbe), és Izráel Szentje teremtette ezt!” (Ésa. 41,18-20).
„Mert vizet öntök (árasztok) a szomjúhozóra (a
szomjas földre), és folyóvizeket
(patakokat) a szárazra; kiöntöm (kiárasztom)
Szellememet a te magodra (utódaidra),
és áldásomat a te csemetéidre
(sarjadékaidra). És növekednek, mint fű
között (mint fű a víz mellett), és
mint a fűzfák vizek folyásinál (csatornák mentén). Ez azt mondja: én az Úré vagyok, amaz Jákób nevét emlegeti (Jákób
nevére hivatkozik), és a másik önkezével
írja: az Úré vagyok, és hízelegve (dicsekedve) Izráel nevét említi. Így szól az Úr, Izráelnek királya és megváltója, a
seregeknek Ura: Én vagyok az első, én
az utolsó, és rajtam kívül nincsen Isten.
És ki hirdetett hozzám hasonlóan? Jelentse meg és
hozza azt elém, mióta e világ népét teremtém. (Kicsoda olyan, mint én? Szóljon, mondja meg, sorolja
fel, hogy mi történt, amióta hajdan népet alkottam); és jelentsék meg (és mondják el) a közeli és távoli jövőt. Ne féljetek, és ne rettegjetek! Hát nem
mondtam-é meg és nem jelentém előre? (Hiszen régóta hirdettem, megmondtam).
Ti vagytok tanúim! Hát van-é rajtam kívül
Isten? Nincs kőszál (kőszikla), nem
tudok (róla)!” (Ésa. 44,3-7).
János apostolon
keresztül nyer kijelentést, hogy ki tette az ígéreteket: „Szellemben valék ott (elragadtattam) az Úrnak napján, és hallék hátam megett nagy szót (hatalmas
hangot), mint egy trombitáét. Megfordulok
azért, hogy lássam a szót (milyen hang szólt hozzám), amely velem beszél; megfordulván pedig, láték hét arany gyertyatartót;
És a hét gyertyatartó között hasonlót az
ember Fiához, bokáig érő ruhába (palástba) öltözve, és mellénél aranyövvel körülövezve Mikor pedig láttam őt,
leesém az ő lábaihoz, mint egy holt. És reám veté az ő jobb kezét, mondván
nékem: Ne félj; én vagyok az Első és
az Utolsó, És az Élő; pedig halott valék, és ímé élek örökkön örökké.
Ámen, és nálam vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai” (Jel. 1,10.12-13.17)
Luk. 24,50 Kivivé [vagyis kivezette]
pedig őket Bethániáig [jelentése: a hajónak
a háza]; és felemelvén az ő kezeit, megáldá őket.
Luk. 24,51 És lőn, hogy míg áldá őket* tőlük elszakadván [(diisztémi):
elválva, és eltávolodva], felviteték [(anapheró): felemeltetett] a mennybe.
*És mert az Úr mi főpapunk is, így
prófétál róla Mózes, egy előképben bemutatva, hogy az áldozat bemutatása után
történt mindez: „Azután felemelé
kezeit Áron a népre, és megáldá azt
és leszálla, miután elvégezte vala a
bűnért való áldozatot, az egészen égőáldozatot és a hálaáldozatot” (3 Móz. 9,22)
Luk. 24,52 Ők pedig [leborulva, és] imádva őt,
visszatérének nagy örömmel [(khara): és ujjongva] Jeruzsálembe*
*Amikor a tanítványok egy része
megbotránkozott az Úr Jézus beszédén, akkor így szólt hozzájuk: „Hát ha (majd) meglátjátok az embernek Fiát felszállani (és felmenni) oda, ahol elébb (vagyis ahol előzőleg) vala?!”
(Ján. 6,62).
Az evangéliumok
bizonyságtétele szerint az apostolokkal való beszéde után: „Az Úr [Jézus] azért,
minekutána szólott vala nékik, felviteték a mennybe, [felemeltetett a
mennybe] és üle az Istennek jobbjára [és elfoglalta helyét az Isten jobbján]” (Márk. 16,19).
Lukács részletesebben ír az Úr mennybemeneteléről: „És mikor ezeket mondotta, az ő láttukra
felemelteték, és felhő fogá el [takarta el] őt szemeik elől [Más fordítás: felemelkedett,
azután felhő vette hátára, s elszakította szemüktől]. És amint szemeiket az égre függesztették [És mialatt meredten
néztek a mennybe távozó után, hogy hogyan emelkedik az égbe], mikor ő elméne, ímé két férfiú állott meg
mellettük fehér ruhában, Kik szóltak is: Galileabeli férfiak, mit állotok
[itt] nézve a mennybe [égre emelt
tekintettel]?
Ez a Jézus, aki
felviteték [fölemelkedett] tőletek a
mennybe, akképpen [ugyanazon a
módon] jő [majd] el [ismét], amiképpen
[ahogy] láttátok őt felmenni a mennybe
[ahogyan szemetek láttára (szemlélve őt) elment az égbe]. Akkor megtérnek [ezután visszatértek] Jeruzsálembe a hegyről, mely hivatik Olajfák hegyének, mely Jeruzsálem
mellett van, egy szombatnapi járóföldre [ez a rabbinikus értelmezés szerint
annyi lehetett, mint a pusztai táboron átvezető út, azaz 2000 lépés, ami kb.
880 méter]” (Csel. 1,9-12).
Péter
apostol bizonyságtétele: „Aki (Ő [legyőzte a halált, hogy az örök
élet örökösei legyünk, és]) Istennek
jobbján van (ül), felmenvén a
mennybe. Akinek alávettettek (alárendel, engedelmes, legyőz), (alája vannak
vetve, uralma alá vettettek) az angyalok,
hatalmasságok (fennhatóságok, hatalmasságok) és erők (hatalmak, erősségek) (képesség, lehetőség, hatalom)” (1Pét 3:22).
Luk. 24,53 És mindenkor [(diapantosz): mindig, folyamatosan, állandóan] a templomban [(hieron):
a szent helyen] valának, dicsérvén és áldván az Istent. Ámen*
*És Péter apostol a Szent Szellem
kitöltetése után, így hirdeti az Igét a templom udvarában: „Izraelita férfiak, halljátok meg e
beszédeket [ezeket az igéket. (logosz)]:
A názáreti Jézust [(héberül: Jehosua = Jahve az üdvösség, a szabadítás; a megváltó) Józsué
neve görög formában], azt a férfiút,
aki Istentől bizonyságot nyert [akit az Isten igazolt] előttetek erők [(dünamisz): erő-megnyilvánulás, csoda(tevő erő)],
csodatételek [(terasz): csoda,
természetfölötti dolog] és jelek [(szémeion) jel; ismertetőjel; jelzés; intő jel; figyelmeztető
jel] által, melyeket Őáltala cselekedett Isten ti köztetek,
amint magatok is tudjátok.
Őt, aki Istennek elvégezett tanácsából
és rendeléséből [aki az Isten elhatározott döntése és terve szerint] adatott halálra, megragadván, gonosz kezeitekkel keresztfára (vagyis kínoszlopra) feszítve megölétek. [Más fordítás: Azért, aki az Isten elvégzett
tanácsából és rendeléséből hatalmatokba adatott, ti az istentelenek által
kínoszlopra szegeztétek és megöltétek]:
Kit az Isten feltámasztott, a halál fájdalmait [bilincseit] megoldván; mivelhogy lehetetlen volt néki
attól fogva tartatnia [mert nem volt lehetséges, hogy a halál hatalmában
tartsa (legyőzze, visszafogja, akadályozza) őt]. (Csel. 2,22-24).
Így töltve be Isten igéjét, aki azt
mondta: „Ezt mondja az Úr: Állj az Úr
házának pitvarába, és mondd el (hirdesd) Júdának minden városából azoknak, akik imádkozni jőnek az Úr házába,
mindazokat az igéket, amelyeket parancsoltam néked, hogy mondd el nékik. Egy
szót se hagyj el! Hátha (hallgatnak rá), és szót fogadnak, és mindenki megtér az ő gonosz útjától… ”
(Jer. 26,2-3)
.jpg)
.jpg)
