2011. június 1.
Márk Evangélium 15. fejezet: Elvégeztetett (göröggel és kapcsolódó igékkel)
Márk Evangélium 15. fejezet: Elvégeztetett (göröggel és kapcsolódó igékkel)
Márk. 15,1 És mindjárt [korán] reggel tanácsot tartván [haladéktalanul határozatot hoztak] a főpapok [a Papi fejedelmek] a vénekkel és írástudókkal, és az egész (nagy)tanács, megkötözvén Jézust, elvivék és átadák Pilátusnak.
Márk. 15,2 És megkérdé őt Pilátus: Te vagy-é a zsidók királya? Ő pedig felelvén, monda néki: Te mondod.
Márk. 15,3 És erősen [hevesen] vádolják vala őt a főpapok [a Papi fejedelmek sok vádat hoztak fel ellene].
Márk. 15,4 Pilátus pedig ismét megkérdé őt, mondván: Semmit sem felelsz-é? Ímé, mennyi tanúbizonyságot szólnak ellened [nézd, mennyire vádolnak]!
Márk. 15,5 Jézus pedig semmit sem felele, annyira hogy Pilátus elcsodálkozék. [meglepődött]
Márk. 15,6 Ünnepenként pedig egy foglyot szokott vala elbocsátani [szabadon szokott engedni] nékik, akit épen óhajtanak [akit éppen kértek].
Márk. 15,7 Vala pedig egy Barabás nevű, megkötöztetve [fogságban] ama lázadókkal együtt, akik a lázadás alkalmával gyilkosságot követtek vala el.
Márk. 15,8 És a sokaság kiáltván, kezdé kérni Pilátust arra, amit mindenkor megtesz vala nékik.
Márk. 15,9 Pilátus pedig felele nékik, mondván: Akarjátok-é, hogy elbocsássam néktek a zsidók királyát?
Márk. 15,10 Mert tudja vala, hogy irigységből [(phthonosz): irigység, féltékenység, rosszindulat, gyűlölet] adták őt [Jézust] kézbe [szolgáltatták ki] a főpapok [a Papi fejedelmek.]
Márk. 15,11 A főpapok azonban felindítják [felbujtották; fellázították] a sokaságot [a népet], hogy inkább Barabást bocsássa el nékik [hogy inkább Barabás elbocsátását követeljék].
Márk. 15,12 Pilátus pedig felelvén, ismét monda nékik: Mit akartok tehát, hogy cselekedjem ezzel, akit a zsidók királyának mondotok?
Márk. 15,13 És azok ismét kiáltanak [(kradzó): hangosan kiált, rikolt, sikít, ordít]: Feszítsd meg őt!
Márk. 15,14 Pilátus pedig monda nékik: Mert mi rosszat [mi gonoszat] cselekedett? Azok pedig annál jobban [még hangosabban] kiáltanak [(kradzó): hangosan kiált, rikolt, sikít, ordít] vala: Feszítsd meg őt!*
*Máté bizonyságtétele így hangzik: „Mikor pedig [megvirradt, és kora] reggel lőn, tanácsot tartának mind a főpapok [az összes papi fejedelmek] és a nép vénei [és azt a határozatot hozták] Jézus ellen, hogy őt megöljék [hogy halálra juttatják; és kimondották, hogy halálra adják őt].
És megkötözvén őt, elvivék [elhurcolták; elvezették], és átadák őt Poncius [jelentése: áthidalt, hidat vert] Pilátusnak, [jelentése: hajítódárdával ellátott; a felfegyverzett] a helytartónak. Jézus pedig ott álla a [a római] helytartó [Pilátus] előtt; és kérdezé Őt a helytartó, mondván: Te vagy-é a zsidók királya?
Jézus pedig monda néki: Te mondod. És mikor vádolák Őt a főpapok [a papi fejedelmek] és a vének [vádjaikra], semmit sem felele. Akkor monda néki Pilátus: Nem hallod-é, mily sok tanúbizonyságot [tanúvallomást] tesznek ellened [hogy mennyi mindennel vádolnak]?
És nem felele néki egyetlen szóra [egyetlen vádra] sem, úgy hogy a helytartó igen [szerfölött] elcsodálkozék [nagyon meglepődött].
Ünnepenként [a Pászka ünnepének idején] pedig [szokása volt] egy foglyot [egy rabot] szabadon bocsátani a helytartó/nak, a sokaság [a nép] kedvéért [és kérésére], akit akarának [akit a tömeg választott].
Vala pedig akkor egy nevezetes [hírhedt] foglyuk [egy bűnöző], akit Barabásnak [jelentése: az atya fia] hívtak. Mikor azért [a tömeg összegyűlt] egybegyülekeztek, monda nékik Pilátus: Melyiket akarjátok, hogy elbocsássam [szabadon] néktek: Barabást-é, vagy Jézust, akit Krisztusnak hívnak? Mert jól tudja vala [észrevette, és tisztában volt vele], hogy irigységből [(phthonosz): féltékenység, rosszindulat, gyűlölet] adák Őt kézbe [szolgáltatták ki neki].
Amint pedig ő az ítélőszékben [a bírói székben] ül vala, külde ő hozzá a felesége, ezt üzenvén: Ne avatkozzál [semmivel se ártsd magadat] amaz igaz ember dolgába [ügyébe]; mert sokat szenvedtem ma álmomban Őmiatta [amikor ma éjjel róla álmodtam].
A főpapok [a papi fejedelmek] és vének pedig reá beszélék [rávették; felbujtották] a sokaságot, [a népet] hogy Barabást kérjék ki [követeljék], Jézust pedig veszítsék el [ítéljék halálra]. Felelvén pedig a helytartó, [újra megkérdezte őket, és] monda nékik: A kettő [fogoly] közül melyiket akarjátok, hogy elbocsássam [engedjem szabadon] néktek? Azok pedig mondának: Barabást.
Monda nékik Pilátus: Mit cselekedjem hát Jézussal, akit Krisztusnak hívnak? Mindnyájan [ezt kiáltották, és] mondának: Feszíttessék meg!
A helytartó pedig [nyomatékosan] monda: Mert mi rosszat cselekedett? Azok pedig még inkább [még hangosabban; harsányabban] kiáltoznak [ordítoztak] vala, mondván: Feszíttessék meg!” (Mát. 27,1-2.11-23).
Lukács is hírt ad a történtekről: „És amint nappal lett, egybegyűlt a nép véneinek tanácsa, főpapok és írástudók: és vivék (bekísértették) Őt az ő gyülekezetükbe (a nagytanácsba), s ott felszólították: „Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk.”
Ő pedig így válaszolt: „Ha megmondom nektek, nem hiszitek, De ha kérdezlek is, nem feleltek nékem, sem el nem bocsátotok. (De) mostantól fogva ül az embernek Fia az Isten hatalmának jobbja felől.
Mondának pedig mindnyájan: Te vagy tehát az Isten Fia? Ő pedig monda nékik: Ti mondjátok, hogy én VAGYOK! Azok pedig így szóltak: „Mi szükségünk van még tanúvallomásra (bizonyságra)? (ezután elindult az egész testület, és), vivék őt Pilátushoz” (Luk. 22,66-23,1).
„És (így) kezdék őt vádolni, mondván: Úgy találtuk (és megállapítottuk), hogy ez a népet félrevezeti, és (ellenzi és) tiltja a császár adójának fizetését, mivelhogy ő magát ama király Krisztusnak mondja (és azt állítja magáról, hogy ő a felkent király).
Pilátus pedig megkérdé őt, mondván: Te vagy-é a zsidók királya? És ő felelvén néki, monda: Te mondod! Monda pedig Pilátus a főpapoknak és a sokaságnak: Semmi bűnt nem találok ez emberben. De azok erősködének, mondván: A népet felzendíti (fellázítja tanításával), tanítván az egész Júdeában, elkezdve Galileától mind idáig.
Pilátus pedig Galileát hallván, megkérdé, vajon galileai (Galileából való) ember-é ő? És mikor megtudta, hogy ő a Heródes hatósága alá tartozik, Heródeshez küldé őt, mivelhogy az is Jeruzsálemben vala (tartózkodott) azokban a napokban.
Heródes pedig Jézust látván igen megörült: mert sok időtől fogva kívánta őt látni, mivelhogy sokat hallott ő felőle, és reménylé, hogy majd valami csodát lát, melyet ő tesz.
Kérdezé pedig őt (hosszasan) sok beszéddel; de ő (Jézus) semmit nem felele néki.
Ott állnak vala pedig a főpapok és az írástudók, teljes igyekezettel (hevesen) vádolván őt. Heródes pedig az ő katonáival egybe semminek állítván és kicsúfolván (katonai kíséretével együtt megvetően bánt vele, kigúnyolta) őt, minekutána felöltöztette fényes ruhába, visszaküldi Pilátushoz.
És az napon lőnek barátok egymással Pilátus és Heródes; mert az előtt ellenségeskedésben valának egymással.
Pilátus pedig a főpapokat, főembereket és a népet egybegyűjtvén,
Monda nékik: Idehoztátok nékem ez embert, mint aki a népet félrevezeti: és ímé én ti előttetek kivallatván, semmi olyan bűnt nem találtam ez emberben, amivel őt vádoljátok: De még Heródes sem (mert visszaküldte hozzánk); mert titeket ő hozzá igazítalak; és ímé semmi halálra való dolgot nem cselekedett ő. Megfenyítvén azért őt, elbocsátom.
(Szabadon) kell vala pedig elbocsátania nékik ünnepenként egy foglyot. De felkiálta az egész sokaság, mondván: Vidd el (öld meg) ezt, és bocsásd el nékünk Barabást! Ki a városban történt LÁZADÁSért és GYILKOSSÁGért vettetett a tömlöcbe (a börtönbe).
Pilátus azért ismét felszólalt, el akarván bocsátani Jézust; De azok ellene kiáltanak, mondván: Feszítsd meg! Feszítsd meg őt! Ő pedig harmadszor is monda nékik: Mert mi gonoszt tett ez? Semmi halálra való bűnt nem találtam ő benne; megfenyítvén azért őt, elbocsátom!
Azok pedig nagy fennszóval sürgették, kérvén (hangos kiáltásokkal követelték), hogy megfeszíttessék; és az ő szavuk és a főpapoké erőt vesz vala (és kiáltozásuk győzött). (Luk. 23,2-23).
János apostol is bizonyságot tesz a zsidók céltévesztéséről: „Vivék azért Jézust Kajafástól a törvényházba (a helytartóságra). Vala pedig (kora) reggel. És ők nem menének be a törvényházba (a helytartóságra), hogy meg ne fertőztessenek, (hogy ne legyenek tisztátalanokká) hanem hogy megehessék a husvétibárányt.
Kiméne azért Pilátus őhozzájuk (az épület elé), és monda: Micsoda vádat hoztok fel ez ember ellen? Felelének és mondának néki: Ha gonosztevő nem volna ez, nem adtuk volna őt a te kezedbe.
Monda azért nékik Pilátus: Vigyétek el őt ti, és ítéljétek meg (és ítéljétek el) őt a ti törvényeitek szerint. Mondának azért néki a zsidók: Nékünk senkit sem szabad (és nincs jogunk) megölnünk; Hogy (így) beteljesedjék a Jézus szava, amelyet (akkor) monda, amikor jelenti (jelezte) vala, hogy milyen halállal kell majd meghalnia.
Ismét beméne azért Pilátus a törvényházba (a helytartóságra), és szólítja (behívatta) vala Jézust, és monda néki: Te vagy a Zsidók királya? Felele néki Jézus: Magadtól mondod-é te ezt, vagy mások beszélték néked én felőlem (énrólam)? Felele Pilátus: Avagy zsidó vagyok-e én?
A te néped és a papi fejedelmek adtak téged az én kezembe: mit cselekedtél? Felele Jézus: Az én országom nem e világból való. Ha e világból való volna az én országom, az én szolgáim vitézkednének (harcolnának), hogy át ne adassam (és NE SZOLGÁLTASSANAK KI) A ZSIDÓKNAK. Ámde az én országom nem innen való.
Monda azért néki Pilátus: Király vagy-é hát te csakugyan? Felele Jézus: Te mondod, hogy én király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra.
Monda néki Pilátus: Micsoda az igazság? És amint ezt mondá, újra kiméne a zsidókhoz, és monda nékik: Én nem találok benne semmi bűnt. Szokás pedig az nálatok, hogy elbocsássak (szabadon) néktek egyet a húsvétünnepen: akarjátok-é azért, hogy elbocsássam (hogy szabadon bocsássam) néktek a zsidók királyát?
Kiáltanak azért viszont mindnyájan (és újra kiáltozni kezdtek), mondván: Nem ezt, hanem Barabást. Ez a Barabás pedig tolvaj (rabló) vala” (Ján. 18,28-40).
Dávid próféciája a zsidó nép vezetőiről, és Isten Fiáról: „A föld királyai fölkelnek, [felkerekednek; összegyűlnek; fölállnak] nagyjai [a fejedelmek] összeesküsznek [együtt tanácskoznak; egybegyűlnek] az Úr ellen és Fölkentje [Krisztusa] ellen” (Zsolt 2,2).
Az Úr Jézus megaláztatásáról, és szenvedéséről prófétál Ézsaiás: Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre (vágóhídra) vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt (mely némán tűri, hogy nyírják); és száját nem nyitotta meg!
A fogságból és ítéletből ragadtatott el, és kortársainál ki gondolt arra, hogy kivágatott az élők földéből, hogy népem bűnéért lőn rajta vereség
(Más fordítás: Fogság és ítélet nélkül hurcolták el, de kortársai közül ki törődött azzal, hogy amikor kiirtják a földön élők közül, népe vétke miatt éri a büntetés)?! (Ésa 53,7-8)
Márk. 15,15 Pilátus pedig eleget akarván tenni a sokaságnak [mivel a tömeg kedvében akart járni], elbocsátá [szabadon bocsátotta] nékik Barabást, Jézust pedig megostoroztatván [megkorbácsoltatta], kezükbe adá, [kiszolgáltatta] hogy megfeszítsék.
Márk. 15,16 A vitézek [katonák] pedig elvivék őt az udvar belső részébe [a helytartói palota belső udvarába vezették], ami az őrház [pretorium]; és összehívták az egész csapatot [az egész helyőrséget].
Márk. 15,17 És bíborba [bíbor köntösbe] öltöztették őt, és tövisből font koszorút [koronát] tevének a fejére,
Márk. 15,18 És elkezdék őt köszönteni: Üdvöz légy [örvendj; üdvözlünk], zsidók [júdeaiak] királya!
Márk. 15,19 És verik vala a fejét nádszállal, és köpdösik vala őt, [és gúnyból] térdet hajtva tisztelik vala őt [hódoltak neki].
Márk. 15,20 Mikor pedig kicsúfolták őt, levették róla a bíbor ruhát, és a maga ruháiba öltöztették; és kivivék őt, hogy megfeszítsék*
*Máté is bizonyságot tesz a történtekről: „Pilátus pedig látván, hogy semmi sem használ [hogy semmire sem megy velük], hanem még nagyobb háborúság [zavargás] támad [sőt a forrongás még nagyobb lesz, és a zajongás mindinkább növekszik, fokozódik; sőt ebből még lázadás is kitörhet], vizet vévén [vizet hozatott], megmosá kezeit a sokaság előtt, mondván.
Ártatlan vagyok ez igaz embernek vérétől [Ennek az igaz embernek vére ontásában] ti lássátok [ti feleltek érte]! És felelvén az egész nép, monda: Az Ő vére mi rajtunk és a mi magzatainkon [Az egész nép így kiáltott: Szálljon ránk és gyermekeinkre az ő vére; az egész tömeg zúgta: Vére rajtunk és fiainkon].
Akkor elbocsátá [szabadon engedte] nékik Barabást; Jézust pedig megostoroztatván, kezükbe adá [kiszolgáltatta], hogy megfeszíttessék (kivégezzék).
Akkor a helytartó vitézei [katonái] elvivék Jézust az őrházba [pretoriumba], és oda gyűjtik hozzá az egész csapatot [az egész helyőrséget]. És levetkeztetvén Őt, bíborpalástot [bíborszínű köpenyt] adnak reá. És tövisből [tövises ágakból] fonott koronát [koszorút] tőnek a fejére [a fejébe nyomták], és nádszálat a jobb kezébe; és térdet hajtva előtte, csúfolják [gúnyolták] vala őt, mondván: Üdvöz légy [üdvözöllek] zsidóknak királya!
És mikor megköpdösik őt, elvevék a nádszálat, és a fejéhez verdesik vala. És miután megcsúfolták [befejezték a gúnyolódást], levevék róla a palástot [a köpenyt] és az ő maga ruháiba öltöztetik; és elvivék, hogy megfeszítsék őt” (Mát. 27,24-31).
Dávid így prófétál ezekről az eseményekről: „Tulkok sokasága kerített be engem. (Hatalmas bikák vettek körül), körülfogtak engem Básán bikái (bekerítettek a básáni bivalyok). Feltátották rám szájukat, mint a ragadozó (a marcangoló) és ordító oroszlán” (Zsolt. 22,13-14).
Még Pilátus kézmosása is szerepel a próféciában: „Ártatlan vagyok, megmosom kezemet…” (Zsolt. 26,6).
János is hírt ad az Úr gyalázásáról: „És a vitézek (a katonák) tövisből koronát fonván, a fejére tevék, és bíbor köntöst adnak reá, (És odajárultak hozzá), és mondának: Üdvöz légy zsidók királya! És arcul csapdossák (arcul ütötték) vala őt” (Ján. 19,2-3).
Ézsaiás így prófétál: „Hátamat odaadám a verőknek (hagytam, hogy verjék a hátamat), és orcámat a szaggatóknak, képemet nem födöztem be (arcomat nem takartam el) a gyalázás és köpdösés előtt” (Ésa. 50,6).
Jób is így beszél, mintegy megprófétálva az Úr Jézus gyalázását: „Utálnak engem… és nem átallnak pökdösni előttem (arcomba köpni)” (Jób. 30,10).
Lukács bizonyságtétele így hangzik: „És Pilátus (ekkor úgy döntött, és) megítélé, hogy meglegyen, amit kérnek vala. És elbocsátá (szabadon) nékik azt, aki lázadásért és gyilkosságért vettetett a tömlöcbe, akit kértek vala; Jézust pedig kiszolgáltatá az ő akaratuknak” (Luk. 23,24-25).
János is bizonyságot tesz a történtekről: „Majd ismét kiméne Pilátus, és monda nékik: Ímé kihozom őt néktek, hogy [tudjátok, és] értsétek meg, hogy nem találok benne semmi bűnt. Kiméne azért Jézus a töviskoronát és a bíbor köntöst viselve.
És monda nékik Pilátus: Ímhol (íme) az ember! Mikor azért látják vala őt a papi fejedelmek és a szolgák, kiáltoznak, mondván: Feszítsd meg, feszítsd meg!
Monda nékik Pilátus: (Vegyétek át, és) vigyétek el őt ti és feszítsétek meg, mert én nem találok bűnt ő benne. Felelének néki a zsidók: Nékünk törvényünk van, és a mi törvényünk szerint meg kell halnia, mivelhogy Isten Fiává tette magát.
Mikor pedig ezt a beszédet hallotta Pilátus, még inkább megrémül vala (még nagyobb félelem szállta meg); És ismét beméne a törvényházba, és szóla Jézusnak: Honnét való vagy te? De Jézus nem felelt néki.
Monda azért néki Pilátus: Nékem nem szólsz-é? Nem tudod-é hogy hatalmam van arra, hogy megfeszítselek, és hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak?
Felele Jézus: Semmi hatalmad sem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna néked: nagyobb bűne van azért annak, aki a te kezedbe adott engem.
Ettől fogva igyekszik vala Pilátus őt szabadon bocsátani; de a zsidók kiáltoznak, mondván: Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja; valaki magát királlyá teszi, ellene mond (ellene szegül) a császárnak!
Amikor Pilátus meghallotta ezeket a szavakat, kihozatta Jézust az épület elé, és a bírói székbe ült azon a helyen, amelyet Kövezett-udvarnak (Kőpadolatnak), héberül pedig Gabbatának neveztek.
A húsvétra való előkészület napja volt, délfelé járt az idő. Pilátus így szólt a zsidókhoz: „Íme, a ti királyotok!” Azok pedig felkiáltottak: „Vidd el, vidd el, feszítsd meg!”
Pilátus ezt mondta nekik: „A ti királyotokat feszítsem meg?” A főpapok (a papi fejedelmek) így válaszoltak: „Nem királyunk van, hanem császárunk!”
Ekkor kiszolgáltatta őt nekik, hogy megfeszítsék. Átvették tehát Jézust, és elvivék” (Ján. 19,4-16).
És beteljesült az Ige Pilátuson, amely figyelmeztet: „Az emberektől való félelem tőrt vet; de aki bízik az Úrban, kiemeltetik
(Más fordítás: Az emberektől való rettegés csapdába ejt, de aki az Úrban bízik, az oltalmat talál)” (Péld. 29,25)
Márk. 15,21 És kényszerítenek egy mellettük elmenőt, bizonyos cirénei [jelentése: találkozás, megérkezés] Simont [jelentése: meghallgatott], aki a mezőről jő vala, Alekszándernek (SÁNDOR) [Jelentése: férfiakat elűző] és Rufusnak [jelentése: vörös] az atyját, hogy vigye az ő keresztjét [(sztaurosz): egy cölöp vagy oszlop (függőlegesen felállítva), azaz egy pózna (egy kivégzőeszköz)].
Márk. 15,22 És vivék őt a Golgota nevű helyre, amely megmagyarázva annyi, mint: koponya helye.
Márk. 15,23 És mirhás bort [fájdalomcsillapító hatású kábítószert] adnak vala néki inni; de ő nem fogadá el.
Márk. 15,24 És megfeszítvén őt, elosztják az ő ruháit, sorsot vetvén azokra, ki mit kapjon.
Márk. 15,25 Vala pedig három óra [a mi időszámításunk szerint délelőtt kilencnek felel meg], mikor megfeszítik őt.
Márk. 15,26 Az ő kárhoztatásának [(aitia): ok; vád] oka [(epigraphé): felirat] pedig így vala fölébe felírva: A zsidók királya.
Márk. 15,27 Két rablót [haramiát; gonosztevőt] is megfeszítenek vele, egyet jobb és egyet bal keze felől.
Márk. 15,28 És beteljesedék az írás, amely azt mondja: És a bűnösök [törvényszegők; a törvényen kívüliek] közé számláltaték [a gonoszok közé sorolták].
Márk. 15,29 Az arra menők pedig szidalmazzák [(blaszphémeó): becsmérel, gyaláz] vala őt, fejüket hajtogatván [fejüket csóválták] és mondván: Hah [no lám]! Aki lerontod a templomot, és három nap alatt fölépíted;
Márk. 15,30 Szabadítsd [mentsd] meg magadat, és szállj le a keresztről!
Márk. 15,31 Hasonlóképen [(empaidzó) gúnyolódik, kicsúfol, kinevet] pedig a főpapok [a papi fejedelmek] is, csúfolódván egymás között, az írástudókkal együtt mondják vala: Másokat megtartott [megmentett; megszabadított], magát nem bírja [nem képes] megtartani [megmenteni; megszabadítani].
Márk. 15,32 A Krisztus, [a Messiás] az Izráel királya, szálljon le most a keresztről [a szemünk láttára], hogy lássuk és higgyünk. Akiket vele feszítettek meg, azok is szidalmazzák [(oneididzó): csúfol, gúnyol, gyaláz; ócsárolták] vala őt*
*Máté bizonyságtétele így hangzik: „[Mikor] kifelé menve [kijutottak a városból] találkoznak egy cirénei [jelentése: találkozás] emberrel [aki Ciréne városából származott], akit Simonnak (jelentése: meghallgattatás) hívnak vala; ezt kényszerítik, hogy vigye az Ő keresztjét [(sztaurosz): kínoszlop].
És mikor eljutnak [megérkeztek] arra a helyre, amelyet Golgotának, azaz koponya helyének neveznek, Méreggel megelegyített [epével kevert bort] ecetet adnak néki inni; és megízlelvén, nem akart inni [nem volt hajlandó meginni].
Minek utána pedig megfeszítik őt, elosztják az ő ruháit, sorsot vetvén; hogy beteljék a próféta mondása [kijelentése]: Megosztoznak az én ruháimon, és az én köntösömre sorsot vetének. És leülvén [leheveredtek], ott őrzik vala Őt. És feje fölé illeszték az ő kárhoztatásának okát [elítéltetésének okát, az ellene emelt vádiratot], oda írván: Ez Jézus, a zsidók királya.
Akkor megfeszítenek vele együtt két latrot [két bűnözőt, rablót; gonosztevőt; haramiát is], egyiket jobbkéz felől, és a másikat balkéz felől. Az arra menők pedig szidalmazzák [káromolták; gyalázták, becsmérelték] vala őt, fejüket hajtogatván [a fejüket csóválva; és rázogatva]. És ezt mondván: Te, ki lerontod a templomot és harmadnapra fölépíted, szabadítsd [mentsd] meg magadat; ha Isten Fia vagy, szállj [lépj is] le a keresztről. [sztaurosz: kínoszlopról]!
Hasonlóképen a főpapok [a papi fejedelmek] is csúfolódván [gúnyolták őt] az írástudókkal [a törvénytanítókkal] és a vénekkel egyetemben, ezt mondják vala: Másokat megtartott [megmentett, megszabadított], magát nem tudja [nem képes] megtartani [nincs hatalma megmenteni, megszabadítani].
Ha Izráel királya, szálljon [jöjjön; lépjen] le most a keresztről, és majd hiszünk néki [Akkor majd hiszünk benne]. Bízott az Istenben; mentse meg [(rüomai): megment, megszabadít, megóv, védelmez] most Őt [lássuk, hogyan menti meg most Isten; hát ragadja ki most Ő a bajból], ha [ugyan] akarja; mert [hiszen] azt mondta: Isten Fia vagyok.
A kiket vele együtt feszítenek meg, a latrok [bűnözők; gonosztevők; haramiák] is ugyanazt hányják vala szemére [ugyanígy gúnyolták, gyalázták, ócsárolták; szidalmazták Jézust]” (Mát. 27,32-44).
Lukács is megírja a történetet: „Mikor azért elvivék (elvezették) őt, egy Cirénebeli Simont megragadván, ki a mezőről jöve, arra tevék a keresztet (sztaurosz: kínoszlopot), hogy vigye Jézus után.
Vivének pedig két másikat is, két gonosztevőt ő vele, hogy megölessenek (hogy vele együtt végezzék ki őket). Mikor pedig elmenének (arra) a helyre, mely Koponya helyének mondatik, ott megfeszítik őt és a gonosztevőket, egyiket jobbkéz felől, a másikat balkéz felől. Vala pedig egy felirat is fölébe írva görög, római és zsidó (héber) betűkkel: EZ A ZSIDÓKNAK AMA KIRÁLYA” (Luk. 23,26. 32-33.38).
János bizonyságtétele így hangzik: „És emelvén az ő keresztfáját (sztaurosz: kínoszlop), méne az úgynevezett Koponya helyére (Más fordítás: Ő pedig maga vitte a keresztet (sztaurosz: kínoszlop), és kiért az úgynevezett Koponya-helyhez), amelyet héberül Golgotának hívnak: Ahol megfeszítik őt, és Ővele más kettőt, egyfelől (jobbról), és másfelől (balról), középen pedig Jézust.
Pilátus pedig címet is íra (feliratot is készíttetett), és feltevé (rátétette) a keresztre (sztaurosz: kínoszlop). Ez vala pedig az írás: A NÁZÁRETI JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA. A vitézek (a katonák) azért, mikor megfeszítették Jézust, vevék az ő (felső)ruháit, és négy részre (el)oszták, egy részt mindenik vitéznek (katonának), és a köntösét.
(Fogták köntösét is), a köntös pedig varrástalan vala, FELÜLRŐL MINDVÉGIG (EGYBE)SZÖVÖTT. Mondának azért egymásnak: Ezt ne hasogassuk el, hanem vessünk sorsot reá, kié legyen. Hogy beteljesedjék az írás, amely ezt mondja: Megosztoztak ruháimon, és a köntösömre sorsot vetettek. A vitézek (a katonák) tehát ezeket művelik (ezt tették)” (Ján. 19,17-19.23-24).
A nép nem az igazságot jegyezte meg, amit az Úr Jézus mondott, hanem a hazugságot, amit emberek mondtak, hiszen az Úr azt mondta: „… Rontsátok [romboljátok; bontsátok] le [ezt] a templomot, és három nap alatt megépítem [újra felépítem] azt” (Ján. 2,19).
Az apostol bizonyságtétele arról, hogy az Úr Jézust Jeruzsálemen kívül feszítették meg: „Annakokáért Jézus is, hogy megszentelje az ő tulajdon vére által a népet, a kapun kívül szenvedett. Menjünk ki tehát Őhozzá a táboron kívülre, az ő gyalázatát hordozván” (Zsid. 13,12-13).
Ugyanis az Úr Jézust a Golgotára vitték megfeszíteni, és ott szenvedett. //A GOLGOTA (koponya (helye). Latin neve Kálvária; (pedig): Hegy Jeruzsálemen kívül//.
Az Úr Jézus előre figyelmeztette tanítványait arra, hogy mi fog vele történni: Mert mondom néktek, hogy még ennek az írásnak be kell teljesülni rajtam, hogy: És a gonoszok közé számláltatott (a bűnösök közé sorolták). Mert amik reám vonatkoznak is, elvégeztetnek (Mert ami felőlem elrendeltetett, az most beteljesedik)” (Luk. 22,37).
Pál apostolon keresztül kerül kijelentésre, hogy ki volt Rufus, és Alexander, akiknek apjuk vitte a keresztet. Rufusról – aki Pál apostol testvére volt – így ír az apostol: „Köszöntsétek Rufust [jelentése: vörös] aki kiválasztott [kiválogatott, kedvenc] az Úrban [az Úr választottját], és az ő anyját, aki az enyém is. [ÉS ANYJÁT, AKI NEKEM IS ANYÁM]” (Róm. 16,13).
Alexanderről pedig így szól az Írás, Efézusban (jelentése: a vég): „A sokaság közül pedig előállatták Alekszándert, minthogy előre tuszkolták őt a zsidók. Alekszánder pedig kezével intvén, védekezni akart a nép előtt. Megismervén azonban, hogy zsidó, egy kiáltás tört ki mindnyájukból, mintegy két óra hosszáig kiáltozván: Nagy az efézusi Diána!” (Csel. 19,33-34).
Péter apostol arról tesz bizonyságot, hogy az Úr Jézus némán tűrt:„Aki szidalmaztatván (becsmérel, ócsárol, gyaláz), viszont nem szidalmazott (a szidalmat nem viszonozta) (mikor gyalázták, gyalázást vissza nem mondott,), szenvedvén nem fenyegetőzött; hanem hagyta az igazságosan ítélőre (mindent az igazságos bíróra hagyott) (átadta ügyét az igazságosan ítélőnek)” (1Pét 2,23).
Ézsaiás így prófétál az Úr Jézusról: „… részt osztok néki a nagyokkal, és zsákmányt a hatalmasokkal oszt, mivelhogy életét halálra adta (hiszen önként ment a halálba), és a bűnösök közé számláltatott (hagyta, hogy a bűnösök közé sorolják); pedig ő sokak bűnét hordozá (sokak vétkét vállalta magára), és a bűnösökért imádkozott (és közbenjárt a bűnösökért)!” (Ésa. 53,12)
Az Úr Jézus kivégzésének minden részletét megprófétálták, még a mirhás borról is hangzik prófécia: „Adjátok a részegítő italt az elveszendőnek, és a bort a keseredett szívűeknek” (Péld. 31,6).
Dávid így prófétál az Úr Jézus meggyalázásáról és megfeszítéséről, amit némán tűrt, magában imádkozva: „Én pedig néked könyörgök (hozzád imádkozom), oh, Uram; jókedvednek (a kegyelem) idején, oh, Isten, a te kegyelmed sokaságához képest (nagy szeretettel) hallgass meg engem (és segíts meg) a te megszabadító hűségeddel (alétheia: valóságoddal, = Igéddel).
Ments ki engem az iszapból (húzz ki a sárból), hogy el ne süllyedjek; hadd szabaduljak (hadd meneküljek) meg gyűlölőimtől és a feneketlen (örvénylő) vizekből; Hogy el ne borítson (és ne sodorhasson el) a vizek árja, és el ne nyeljen az örvény (a mélység), és a veremnek (a kútnak) szája be ne záruljon felettem!
Hallgass meg engem, Uram, (jóságos szeretettel) mert jó a te kegyelmességed! A te irgalmasságodnak sokasága szerint tekints én reám (nagy irgalmaddal fordulj hozzám); És ne rejtsd el orcádat a te szolgádtól; mert (bajban vagyok) szorongattatom nagyon: siess, hallgass meg engem!
Légy (jöjj) közel hozzám és válts meg (engem); az én ellenségeimért szabadíts meg engem (és ments meg ellenségeimtől). Te tudod az én gyalázatomat, szégyenemet és pirulásomat (milyen szégyen és szidalom ért); jól ismered minden szorongatómat (minden ellenségemet).
A gyalázat megtörte szívemet és beteggé lettem; várok vala részvétre, de hiába; vigasztalókra, de nem találok. Sőt ételemben mérget adnak vala, és szomjúságomban ecettel itatnak vala engem.
Legyen az ő asztaluk előttük tőrré (váljék a saját asztaluk kelepcévé), és a bátorságosoknak hálóvá (jólétük idején is csapdává). Sötétüljenek meg (homályosodjanak el) az ő szemeik, hogy ne lássanak; és az ő derekukat tedd mindenkorra roskataggá (erőtlenné).
Öntsd (töltsd) ki a te (bosszús) haragodat reájuk, és a te haragodnak búsulása (izzó haragod) érje utol őket. Legyen az ő palotájuk (szállásuk) puszta, és az ő hajlékukban ne legyen lakos (sátraiknak ne legyen lakója);
Mert akit te megvertél, azt üldözik, és a tőled sújtottak fájdalmát szólják meg (annak a kínjáról beszélgetnek, akit megsebeztél). Szedd össze álnokságaikat (büntesd meg őket bűneikért), és a te igazságodra (a megigazulásra) ne jussanak el (ne jussanak kegyelmedhez). Töröltessenek ki az élők könyvéből, és az igazak (a megigazultak) közé ne írattassanak.
Engem pedig, aki nyomorult (megalázott) és szenvedő vagyok, emeljen fel, oh, Isten, a te segedelmed (segíts meg, és oltalmazz, Istenem)!
Dicsérem az Istennek nevét énekkel, és magasztalom hálaadással. És kedvesebb lesz az Úr előtt (jobban tetszik ez az Úrnak) az ökörnél, a szarvas (az ép szarvú) és hasadt körmű tuloknál.
Látják ezt majd a szenvedők és örülnek; ti Istent keresők, elevenedjék a ti szívetek! Mert meghallgatja az Úr a szegényeket, és az övéit nem veti meg (ha fogságban vannak).
Dicsérjék őt az egek és a föld; a tengerek, és ami csak mozog azokban!” (Zsolt. 69,14-35).
És ismét Dávid próféciája, az Úr Jézus szenvedéséről: „Ne légy messze (távol) tőlem, mert közel a (a baj) a nyomorúság, és nincs, aki segítsen. Tulkok sokasága kerített be engem, körülfogtak engem Básán bikái. (Hatalmas bikák vettek körül, bekerítettek a básáni bivalyok). Feltátották rám szájukat, mint a ragadozó (a marcangoló) és ordító oroszlán.
(Szétfolytam) mint a víz, úgy kiöntettem; (kificamodtak a) csontjaim és mind széthullottak; szívem olyan lett, mint a viasz, megolvadt belső részeim között. (Torkom, és) erőm kiszáradt, mint cserép, nyelvem ínyemhez tapadt, és a halál porába fektetsz engemet.
Mert ebek vettek körül engem, a gonoszok serege körülfogott (bandája kerített be); átlyukasztották kezeimet és lábaimat. Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak néznek s bámulnak rám.
Megosztoznak ruháimon, és köntösömre sorsot vetnek. De te, óh, Uram, ne légy messze (távol) tőlem; én erősségem, siess segítségemre. Szabadíts (ments) meg engem a kardtól (a fegyvertől), s az én egyetlenemet (életemet) a kutyák körmeiből (hatalmából).
Ments (szabadíts) meg engem az oroszlán torkából (szájából), és a bivalyok szarvai közül hallgass meg engem (nyomorultat). Hadd hirdessem nevedet atyámfiainak (testvéreimnek), és dicsérjelek téged a gyülekezetben.
Ti, akik félitek az Urat, dicsérjétek Őt! Jákób minden ivadékai (utódai) dicsőítsétek őt, és féljétek őt (és rettegjetek tőle) Izráel minden magzata (utóda)!
Mert nem veti meg és nem utálja meg a szegény (a nyomorult) nyomorúságát; és NEM REJTI EL AZ Ő ORCÁJÁT ELŐLE, és mikor kiált hozzá, (segélykiáltását) meghallgatja.
Felőled lesz (Rólad szól) dicséretem a nagy gyülekezetben. Az én fogadásaimat megadom azok előtt, akik félik Őt (teljesítem fogadalmaimat az istenfélők előtt).
Esznek a nyomorultak és megelégesznek (jóllaknak), dicsérik az Urat, akik őt keresik. (Szívetek legyen vidám mindenkor). Éljen szívetek örökké! Megemlékeznek és megtérnek az Úrhoz a föld minden határai (mert a föld határáig mindenkinek eszébe jut az Úr és megtérnek hozzá), és leborul előtted a pogányok minden nemzetsége (mindenféle nép).
Mert az Úré a királyi hatalom, (Ő) uralkodik a pogányokon (a népeken) is. Esznek és leborulnak a föld gazdagjai mind. (Csak előtte borulnak le a földi hatalmasságok); Őelőtte hajtanak térdet, akik a porba hullanak (térdet hajt előtte minden halandó), és aki nem tudja megtartani életét.
Őt szolgálják a fiak (az utódok), az Úrról beszélnek az utódoknak (a jövő nemzedéknek). Eljőnek s hirdetik az ő igazságát az ő utánuk való (és a születendő) népnek, hogy ezt cselekedte (hogy igaz, amit ő tesz)!” (Zsolt. 22,12-32).
És Dávid prófétál az Úr Jézus sorsáról, és az Őt követőket üldözők sorsáról is: „Legyenek ezek mindig az ÚR előtt, emléküket pedig irtsa ki (törölje el) a földről! Amiatt, hogy nem gondolt arra, hogy kegyelmet gyakoroljon és üldözte a szegény és nyomorult embert, és a megkeseredett szívűt, hogy megölje
(Más fordítás: Mivel nem volt gondja arra, hogy másokkal szeretettel bánjon, hanem a nyomorult és szegény embert, a megtört szívűt halálba kergette).
Mivelhogy szerette az átkot, azért érte el őt; és mivel nem volt kedve az áldáshoz, azért távozék az el ő tőle. Úgy öltözte fel az átkot, mint a ruháját, azért ment beléje, mint a víz, és az ő csontjaiba, mint az olaj.
(Más fordítás: Fedje el az átok, mint a köntös, hatoljon belsejébe, miként a víz, hassa át csontjait, mint az olaj).
Legyen az néki palástul, amelybe beburkolódzik, és övül, amellyel mindenkor övezze magát. Ez legyen jutalmuk az Úrtól az én vádolóimnak, és akik rosszat beszélnek az én lelkemre (akik gonoszul szólnak ellenem).
De te, én Uram, Istenem, bánj velem a te nevedért; mivelhogy jó a te kegyelmed, szabadíts meg engem
(Más fordítás: De te, Uram! Uram, tégy jót velem nevedért! Jóságos szereteteddel ments meg engem).
//És még egy másik fordítás: Te pedig, Uram, nevedért állj mellém, ments meg jóságodban és irgalmadban//!
Mert szegény és nyomorult (és elhagyatott) vagyok én, még a szívem is megsebesíttetett én bennem. Úgy hanyatlom el, mint az árnyék az ő megnyúlásakor; ide s - tova hányattatom, mint a sáska. Térdeim tántorognak az éhségtől, és testem megfogyatkozott a kövérségtől.
Sőt gyalázatossá lettem előttük (gúny tárgya lettem számukra); ha látnak engem, fejüket csóválják. Segíts meg engem, Uram Isten; szabadíts (ments) meg engem a te kegyelmed szerint! Hadd tudják meg, hogy a te kezed munkája ez, hogy te cselekedted ezt, Uram!
Átkozzanak ők, de te áldj meg! Feltámadnak (akik fölkelnek ellenem), de szégyenüljenek meg és örvendezzen a te szolgád. Öltözzenek az én vádlóim gyalázatba, és burkolózzanak szégyenükbe, mint egy köpenybe!
Hálát adok az Úrnak felettébb (hangos szóval magasztalom, vidám ajakkal dicsőítem) az én számmal, és dicsérem őt a sokaság közepette! Mert jobb keze felől áll a szegénynek, hogy megszabadítsa azoktól, akik elítélik annak lelkét (hogy megmentse bíráitól)” (Zsolt. 109,15-31)
Márk. 15,33 Mikor pedig hat [a mi időszámításunk szerint tizenkét] óra lőn, sötétség támada az egész földön kilenc [időszámításunk szerint három] óráig.
Márk. 15,34 És kilenc [három] órakor fennszóval [hangosan] kiálta [felkiáltott] Jézus mondván: Elói, Elói! Lamma Sabaktáni? Ami megmagyarázva [(metherméneuó): lefordítva] annyi, mint: Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?*
140 Elói, Elói! Lamma Sabaktáni: Jézus itt arám nyelven idézi a 22. Zsoltár (eredetileg héber nyelvű) kezdő szavait.
Márk. 15,35 Némelyek pedig meghallván ezt az ott állók közül, mondának: Ímé Illést hívja.
Márk. 15,36 Egy ember pedig odafutamodék és egy szivacsot megtöltvén ecettel [(oxosz): savanyú bor, borecet] és azt nádszálra tűzvén, inni ada néki, mondván: Hagyjátok el, lássuk, ha eljő-é Illés, hogy levegye [hogy megszabadítsa] őt.
Márk. 15,37 Jézus pedig nagy fennszóval kiáltván [hangos kiáltás után] kibocsátá [kilehelte, (ekpneó): kifújta] szellemét*
*Az Úr Jézus kijelentése: „Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem (odaadom) az én életemet, hogy újra felvegyem (hogy aztán újra visszavegyem) azt. Senki sem veszi (veheti) azt el én tőlem, hanem én teszem le (adom oda) azt én magamtól. Van hatalmam letenni (hogy odaadjam) azt, és van hatalmam ismét felvenni (visszavegyem) azt. Ezt a parancsolatot vettem (ezt a küldetést kaptam) az én Atyámtól” (Ján. 10,17-18)
Márk. 15,38 És a templom kárpitja [(katapetaszma): a Szenthelyet és a Szentek Szentjét elválasztó kárpit a jeruzsálemi Templomban; ekkor] fölétől [tetejétől] aljáig ketté hasada*
*Az Úr Jézus kijelentése: „... Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha (csakis) énáltalam” (Ján. 14,6).
Az apostolon keresztül megerősíttetik a kijelentés: „Aki által van a menetelünk is [megnyílt számunkra az út; szabadon járulhatunk] hitben ahhoz a kegyelemhez, amelyben [most] állunk [élünk; vagyunk] és dicsekedünk [ujjongunk] az Isten [fiai] dicsőségének reménységében. [és dicsekszünk a reménységgel, hogy az isteni dicsőség részesei lehetünk]” (Róm. 5,2).
Mert Őáltala van menetelünk [szabad utunk] mindkettőnknek egy Szellemben az Atyához” (Eféz. 2,18).
És ismét: „Őbenne van bátorságunk és szabad utunk bizodalommal való menetelünk Istenhez a Benne (Jézusban) való hit által” (Ef. 3,12).
Hát: „Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez (trónusához), hogy irgalmasságot nyerjünk, és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül (amikor segítségre van szükségünk)” (Zsid. 4,16).
És újra – és újra hangzik a kijelentés: „Mivelhogy azért atyámfiai bizodalmunk van a szentélybe való bemenetelre a Jézus vére által. Azon az úton, amelyet ő szentelt nékünk (Ő nyitott meg előttünk) új és élő út gyanánt, a kárpit, azaz az ő (hús)teste által” (Zsid. 10,19-20).
Márk. 15,39 Látván pedig a százados, aki vele átellenben [vele szemben] áll vala, hogy ekként [(hútó hútósz): ilyen módon] kiáltva [(kradzó): hangosan kiált] bocsátá [lehelte, fújta] ki szellemét, monda: Bizony, ez az ember [(aléthósz): valóságosan] Isten Fia vala!*
*Máté bizonyságtétele: „Hat órától [az ókorban a nappalt 12 órára osztották, a nappali időszámítás tehát hajnalban indult, a mi déli 12 óránk 6 órának felelt meg] kezdve pedig sötétség lőn mind az egész földön [sötétség borult az egész földre], kilenc óráig [Déli tizenkét órától délután háromig].
Kilenc [három] óra körül pedig nagy fennszóval kiálta [(anaboaó): kiáltásban tör ki] Jézus, mondván: ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI?. Azaz: Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?
Némelyek pedig az ott állók közül, amint ezt hallák, mondának: Illést hívja ez. És egy közülük azonnal oda futamodván, egy szivacsot [spongyát] vőn, és megtöltvén ecettel és egy nádszálra tűzvén, inni ád vala néki. A többiek pedig ezt mondják vala: Hagyd el, lássuk eljő-é Illés, hogy megszabadítsa [megmentse] Őt?
Jézus pedig ismét nagy fennszóval [újra nagy hangon] kiáltván, [(kradzó): hangosan kiált, rikolt, sikít, ordít], kiadá [kilehelte; elbocsátotta; kibocsátotta] szellemét.
És ímé [abban a pillanatban] a templom kárpitja [(katapetaszma): a Szenthelyet és a Szentek Szentjét elválasztó kárpit a jeruzsálemi Templomban] fölétől [felülről egészen] aljáig ketté hasada;
és a föld megindula [rengett; megrendült], és a kősziklák megrepedezének [a sziklaszirtek meghasadtak];
És a sírok megnyílának, és sok elhunyt [alvó] szentnek [kik elaludtak; (koimaó): a szó minden előfordulása az alvásra utal] teste [(szóma) személye; lényege, ereje] föltámada [életre kelt; (egeiró): felébredt, felkelt]. És kijövén [ezek] a sírokból, a Jézus föltámadása [életrekelése] után bementek a szent városba, és sokaknak megjelennek [sokaknak láthatókká lettek].
A százados pedig és a [katonák] akik ő vele őrizték vala Jézust, látván a földindulást [a földrengést, és vihart] és amik történtek vala [a többi eseményt], igen megrémülének [nagyon megijedtek; megrettentek], mondván: Bizony, [valóban] Istennek Fia vala ez!” (Mát. 27,45-54).
Lukács így ír a golgotai eseményekről, ahol feltárultak a gonoszság mélységei: „És a nép megálla nézni. Csúfolják pedig őt a főemberek is azokkal egybe, mondván: Egyebeket megtartott (másokat megmentett), tartsa (mentse) meg magát, ha ő a Krisztus, az Istennek ama választottja.
Csúfolják (kigúnyolták) pedig őt a vitézek (a katonák) is, odajárulván (hozzá ecetet vittek neki) és ecettel kínálván őt. És ezt mondván néki: Ha te vagy a zsidóknak ama Királya, szabadítsd (mentsd) meg magadat! Vala pedig egy felirat is fölébe írva görög, római (latin) és (héber) zsidó betűkkel: EZ A ZSIDÓKNAK ama KIRÁLYA.
A felfüggesztett gonosztevők közül pedig az egyik szidalmazá (káromolta) őt, mondván: Ha te vagy a Krisztus, szabadítsd (mentsd) meg magadat, minket is!
Felelvén pedig a másik, megdorgálá (megrótta) őt, mondván: Az Istent sem féled-e te? Hiszen te ugyanazon ítélet alatt vagy! És mi ugyan méltán (jogosan); mert a mi cselekedetünknek méltó büntetését vesszük (kapjuk): ez pedig semmi méltatlan dolgot nem cselekedett (de ő semmi rosszat sem követett el).
És monda Jézusnak: Uram, emlékezzél meg én rólam, mikor eljössz a te országodban (királyságodba)! És monda néki Jézus: Bizony mondom néked: Ma velem leszel a paradicsomban.
Vala pedig mintegy hat óra, és sötétség lőn az egész tartományban mind kilenc órakorig
(Más fordítás: Tizenkét órától egészen három óráig sötétség lett az egész földön).
És meghomályosodék a nap, és a templom kárpitja középen ketté hasada. És (hangosan) felkiáltván Jézus nagy szóval, monda: Atyám, a te kezeidbe teszem le az én Szellememet. És ezeket mondván, meghala.
Látván pedig a százados, ami történt, dicsőíté az Istent, mondván: Bizony ez ember (valóban) igaz vala. És az egész sokaság, mely e dolognak látására ment oda (amely erre a látványra verődött össze), látván azokat, amik történtek, mellét verve megtére (hüposztrephó: visszafordul, visszatér)” (Luk. 23,35-48).
János így tesz bizonyságot a golgotai eseményekről: „Ez után tudván Jézus, hogy immár minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az írás, monda: Szomjúhozom. Vala pedig ott egy ecettel teli edény. Azok azért szivacsot töltvén meg ecettel, és izsópra tévén azt, oda vivék (és odatartották) az ő szájához. Mikor azért elvette Jézus az ecetet, monda: ELVÉGEZTETETT! És lehajtván fejét, kibocsátá (kilehelte) Szellemét.
A zsidók pedig, hogy a testek (szómata: holttestek) szombaton át a keresztfán (kínoszlopon) ne maradjanak, miután péntek vala, (mert annak a szombatnak napja nagy nap vala) kérék Pilátust, hogy törjék meg azoknak lábszárait (törjék el a lábszárcsontjukat) és vegyék le őket.
Eljövének (odamentek) azért a vitézek (a katonák), és megtörék (eltörték) az elsőnek lábszárait (lábszárcsontját) és a másikét is, aki Ővele együtt feszíttetett meg. Mikor pedig Jézushoz érének és látják vala, hogy Ő már halott, nem törék meg az ő lábszárait (az ő lábszárcsontját nem törték el);
Hanem egy a vitézek közül (az egyik katona) dárdával döfé meg az ő oldalát (lándzsával átszúrta az oldalát), és azonnal vér és víz jöve ki abból” (Ján. 19,28-34).
Ézsaiás így prófétál a Messiás sorsáról, és az okról, amiért Ő ezt vállalta: „Felnőtt, mint egy vesszőszál Ő előtte (és mint vesszőszál, sarjadt ki előttünk), és mint gyökér a száraz (a szikkadt) földből. nem volt néki (szép) alakja (amiben gyönyörködhettünk volna) és ékessége (sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna).
És néztünk reá, de nem vala ábrázata kívánatos! Utált (megvetett) és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője! Mint aki elől orcánkat elrejtjük, utált volt; és nem gondoltunk vele. (Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele).
Pedig (a mi) betegségeinket Ő viselte, és fájdalmainkat hordozá, és mi azt hittük (azt gondoltuk), hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől (hogy Isten csapása sújtotta és kínozta)!
És Ő megsebesíttetett bűneinkért (a mi vétkeink miatt kapott sebeket), megrontatott a mi vétkeinkért (bűneink miatt törték össze), békességünknek büntetése rajta van (Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen), és az ő sebeivel (az ő sebei árán) gyógyulánk meg.
Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk (tévelyegtünk), kiki az ő útára tértünk (mindenki a maga útját járta); de az Úr mindnyájunk vétkét Őreá veté (és Őt sújtotta mindnyájunk bűnéért).
Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre (vágóhídra) vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt (mely némán tűri, hogy nyírják); és száját nem nyitotta meg!
A fogságból és ítéletből ragadtatott el (fogság és ítélet nélkül hurcolták el), és kortársainál ki gondolt arra (ki törődött azzal), hogy kivágatott az élők földéből, hogy népem bűnéért lőn rajta vereség (hogy amikor kiirtják a földön élők közül, népe vétke miatt éri a büntetés)?!
Azért részt osztok néki a nagyokkal, és zsákmányt a hatalmasokkal oszt, mivelhogy életét halálra adta (hiszen önként ment a halálba), és a bűnösök közé számláltatott; pedig ő sokak bűnét hordozá, és a bűnösökért imádkozott (pedig sokak vétkét vállalta magára, és közbenjárt a bűnösökért)” (Ésa. 53,2-8.12).
És a kínzások eltorzították az egész külsejét, erről így ír Ézsaiás: „Miképpen eliszonyodtak tőle sokan, oly rút (torz), nem emberi volt ábrázatja (és külseje), és alakja sem ember fiaié volt” (Ésa. 52,14-15).
Ő hagyta, hogy kínozzák, és gyalázzák Őt – Őt akié mindenhatalom mennyen és földön – de akinek emberként kellett elvégezni a megváltás hatalmas művét: „Hátamat odaadám a verőknek (és hagytam, hogy verjék a hátamat), és orcámat a szaggatóknak (és tépjék a szakállamat), képemet nem födöztem be (nem takartam el) a gyalázás és köpdösés előtt.
És az Úr Isten megsegít engemet, azért nem szégyenülök meg (nem maradok gyalázatban), ezért olyanná tettem képemet, mint a kovakő, és tudtam, hogy szégyent nem vallok” (Ésa. 50,6-7).
Dávid is Róla, sorsáról, fohászkodásairól, amelyben ellenségeinek (az ördögnek, és démonjainak //I Pét. 5,8// a megbüntetését kéri) így prófétál „Uram, haragodban (felindulásodban) ne fenyíts (ne feddj) meg engem; felgerjedésedben (lángoló haragodban) ne ostorozz meg engem!
Mert nyilaid belém akadtak (belém hatoltak), és kezed rám nehezült. Nincs épség (ép hely) testemben a te (sújtó) haragodtól; nincs békesség csontjaimban (és nincs sértetlen csontom) vétkeim miatt.
Mert bűneim elborítják fejemet (összecsaptak fejem fölött); súlyos teherként (nehezednek rám), erőm felett. Megsenyvedtek, megbűzhödtek (elgennyesedtek) sebeim oktalanságom miatt. Lehorgadtam (elcsüggedtem), meggörbedtem (meggörnyedtem) nagyon; naponta szomorúan járok (mint aki gyászol).
Mert derekam megtelt gyulladással (égő fájdalommal van tele), és testemben semmi ép (hely) sincsen. Erőtlen és összetört vagyok (kimerültem) nagyon (végképp összetörtem), s szívem keserűsége miatt jajgatok (szívem gyötrelmében kiáltozom).
Uram, előtted van minden kívánságom, és nincs előled elrejtve az én nyögésem (sóhajtásom)! Szívem dobogva ver (hevesen dobog), elhágy (elhagyott) erőm, s szemem világa - az sincs már velem.
Szeretteim és barátaim félreállnak csapásomban (mert csapás ért); rokonaim pedig messze állnak (elhúzódnak tőlem).
De tőrt vetnek, akik életemre törnek, és akik bajomra törnek (akik vesztemet akarják); hitványságokat beszélnek, és csalárdságot koholnak mindennap (arról beszélnek, hogyan ártsanak nekem, és csalárd terveken gondolkoznak mindennap).
De én, mint a süket, nem hallok, és olyan vagyok, mint a néma, aki nem nyitja föl száját. És olyanná lettem, mint az, aki nem hall, és szájában nincsen ellenmondás.
Mert téged vártalak Uram, te hallgass meg (mert benned reménykedem, Uram, te majd megfelelsz nekik) Uram, Istenem! Mert azt gondolom: csak ne örülnének (ne nevetnének) rajtam; mikor lábam ingott, hatalmaskodtak ellenem (ne lennének dölyfösek velem szemben)! És bizony közel vagyok az eleséshez, és bánatom mindig előttem van (szüntelenül gyötör a fájdalom).
De ellenségeim élnek (életerősek), erősödnek; megsokasodtak hazug gyűlölőim (bizony sokan vannak, akik ok nélkül gyűlölnek), És akik jóért rosszal fizetnek; ellenem törnek (rám támadnak), amiért én jóra törekszem. Ne hagyj el Uram Istenem, ne távolodjál el tőlem! Siess segítségemre, oh Uram, én szabadítóm!” (Zsolt. 38,2-18.20-23).
„Uram, szabadításomnak Istene! Nappal kiáltok, éjjelente előtted vagyok: Jusson elődbe (hozzád) imádságom, hajtsad füled az én kiáltozásomra (figyelj esedezésemre)! Mert betelt a lelkem nyomorúságokkal (tele van bajokkal), és életem a Seolig jutott (közel került a holtak hazájához).
Hasonlatossá lettem a sírba szállókhoz (a sírba roskadók közé sorolnak); olyan vagyok, mint az ereje vesztett ember (mint egy erőtlen férfi).
A holtak közt van az én helyem, mint a megölteknek, akik koporsóban feküsznek (a halottak közé kerülök, mint azok, akik leterítve fekszenek a sírban), akikről többé nem emlékezel, mert elszakasztattak a te kezedtől (akikre nem gondolsz többé, és kikerültek a kezedből).
Mély sírba vetettél be engem (a sír mélyére juttattál már, mélységes) sötétségbe, örvények közé. A te haragod reám nehezedett, és minden haboddal nyomtál (örvényeid mind lehúznak) engem. Szela.
Elszakasztottad ismerőseimet tőlem, utálattá (utálatossá) tettél előttük engem; berekesztettem és ki nem jöhetek (fogoly vagyok, nem szabadulhatok). Szemem megsenyvedett (elbágyadt) a nyomorúság miatt; kiáltalak (hívtalak) téged Uram minden napon, hozzád terjengetem (kitártam feléd) kezeimet.
Avagy a holtakkal teszel-é csodát? Felkelnek-é vajon az árnyak, hogy dicsérjenek (hogy magasztaljanak) téged? Szela. Beszélik-é a koporsóban a te kegyelmedet (beszélnek-e a sírban szeretetedről), hűségedet a pusztulás (az enyészet) helyén? Megtudhatják-é a sötétségben a te csodáidat (ismeretesek-e csodáid a sötétségben), és igazságodat a feledékenység (a feledés) földén?
De én hozzád rimánkodom (fohászkodom), Uram, és jó reggel (hozzád száll, és) elédbe jut az én imádságom” (Zsolt. 88,2-14).
„Mert szegény és nyomorult vagyok én, még a szívem is megsebesíttetett én bennem. Úgy hanyatlom el, mint az árnyék az ő megnyúlásakor; ide-tova hányattatom, mint a sáska.
Térdeim tántorognak az éhségtől (rogyadozik a koplalás miatt), és testem megfogyatkozott a kövérségtől (lefogyott, sovány).
Sőt gyalázatossá lettem előttük (az emberek előtt, néznek rám, és); ha látnak engem, fejüket csóválják.
Segíts meg engem, Uram Isten; szabadíts meg engem a te kegyelmed szerint! Hadd tudják meg, hogy a te kezed munkája ez, hogy te cselekedted ezt, Uram!
Átkozzanak ők, de te áldj meg! Feltámadnak (és ha rám támadnak), de szégyenüljenek meg és örvendezzen a te szolgád.
Öltözzenek az én vádlóim gyalázatba, és burkolózzanak szégyenükbe, mint egy köpenybe (vádlóimat borítsa gyalázat, lepje el őket a szégyen, mint egy köpeny)!
Hálát adok az Úrnak felettébb az én számmal (hangos szóval magasztalom az Urat), és dicsérem őt a sokaság közepette (előtt)! Mert jobb keze felől áll a szegénynek, hogy megszabadítsa azoktól, akik elítélik annak lelkét” (Zsolt. 109,22-31).
De: „Az én szívem reszket bennem (szívem vergődik keblemben), és a halál félelmei körülvettek engem (halálos rémület fogott el). Félelem és rettegés esett énreám (és reszketés lepett meg), és borzadály vett körül engem (és borzongás járt át).
Mert nem ellenség szidalmazott (és gyaláz) engem, hisz azt elszenvedném; nem gyűlölőm emelte fel magát ellenem (nem gyűlölőm hatalmaskodik rajtam), hiszen elrejtettem volna magamat az elől:
Hanem te, hozzám hasonló halandó, én barátom és ismerősöm, Akik együtt édes bizalomban éltünk (meghitt barátságban voltunk); az Isten házába (együtt) jártunk a tömegben (a gyülekezet körében).
A halál vegye őket körül (törjön rájuk a halál), elevenen szálljanak a Seolba (a holtak hazájába); mert gonoszság van lakásukban, keblükben (gonoszsággal van tele lakóhelyük).
Én az Istenhez kiáltok, és az Úr (megsegít, és) megszabadít engem. Este, reggel és délben (gondban vagyok) panaszkodom és sóhajtozom, és ő meghallja az én szómat (az én hangomat).
Megszabadít engem támadóimtól, hogy békességem legyen, bár sokan vannak ellenem. Meghallja Isten és megfelel nékik, (és megalázza őket az, Aki ősidők óta trónján ül. //Szela//), akik nem akarnak megváltozni és nem félik az Istent.
Kezeit felemelte a vele békességben lévőkre (jó barátjára); megszegte (és meggyalázta) az Ő szövetségét. A vajnál simább az ő szája, pedig szívében háborúság van; lágyabbak beszédei az olajnál, pedig éles szablyák (és olyanok, mint a kivont kardok) azok” (Zsolt. 55,5-6.13-22).
Bizony: „Halál kötelei vettek körül, s az istentelenség (pusztító) árjai rettentettek engem. A Seol kötelei vettek körül (rám fonódtak); a halál tőrei fogtak meg engem (a halál csapdái meredtek rám).
Szükségemben az Urat hívtam, és (nyomorúságomban) az én Istenemhez kiáltottam (segítségért); szavamat (hangomat) meghallá templomából, és kiáltásom eljutott füleibe.
Megindult, megrendült (és rengett) a föld, s a hegyek fundamentumai (alapjai) inogtak (megremegtek); és megindultak (megrendültek), mert haragra gyúlt. Füst szállt fel orrából, és szájából emésztő tűz; izzó szén gerjedt belőle (parázs izzott benne).
Lehajtotta az eget és leszállt, és homály volt lábai alatt. Kerubon (ülve) haladt és röpült, és a szelek szárnyain suhant. A sötétséget tette rejtekhelyévé; sátora körülötte a sötét felhők és sűrű fellegek. Az előtte lévő fényességből (fényözönből) felhőin jégeső tört át és eleven szén (tüzes parázs).
És dörgött az Úr a mennyekben, és a Magasságos zengett; és jégeső hullt és eleven szén. És kibocsátá (kilőtte) nyilait és elszéleszté (és szétszórta) azokat, villámokat szórt (röpített ki) és megháborította azokat.
És meglátszottak a vizek medrei s megmutatkoztak (és feltárultak) a világ fundamentumai (alapjai); a te feddésedtől (dorgálásodtól), Uram, a te orrod leheletének fúvásától.
Lenyúlt a magasból és felvett engem; kivont engem nagy vizekből. Megszabadított (megmentett) engem az én erős ellenségemtől, s az én gyűlölőimtől, akik hatalmasabbak (és erősebbek) voltak nálamnál.
Rám jöttek (rám törtek) veszedelmem napján; de az Úr volt az én támaszom. És kivitt engem tágas helyre; kiragadt (megmentett) engem, mert kedvét leli (gyönyörködik) bennem.
Az Úr megfizetett nékem igazságom szerint, kezeimnek tisztasága szerint fizetett meg nékem (és jutalmazott engem); Mert megőriztem az Úrnak útjait (és vigyáztam az ÚR útjára), és gonoszul nem távoztam el az én Istenemtől (és nem hagytam el hűtlenül az Istent).
Mert minden ítélete előttem, és rendeléseit nem hánytam el magamtól (minden törvényére ügyeltem, és rendelkezéseitől nem tértem el). És tökéletes (feddhetetlen) voltam előtte, őrizkedtem az én vétkemtől.
És megfizetett nékem (megjutalmazott) az Úr az én igazságom szerint; kezeim tisztasága szerint, ami szemei előtt van (amit jól lát)” (Zsolt. 18,5-25).
De: „Szabadíts (Segíts) meg engemet, oh Isten, mert a vizek lelkemig hatottak (nyakamig érnek). Mély sárba estem be, hol meg nem állhatok (feneketlen iszapba süllyedtem, nincs hol megállnom); feneketlen örvénybe jutottam, és az áradat elborít engem (örvénylő vizekbe estem, elsodort az ár).
Elfáradtam a kiáltásban, kiszáradt a torkom; szemeim elbágyadtak (elhomályosodott), várván Istenemet.
Többen vannak fejem hajszálainál, akik ok nélkül gyűlölnek engem; hatalmasok a vesztemre törők, akik ellenségeim alap nélkül (sok hazug ellenségem akar elnémítani engem); amit nem ragadtam (nem raboltam) el, azt kell megfizetnem (visszaadnom)!
Oh Isten, te tudod az én balgatagságomat, és az én bűneim nyilván vannak te előtted (nincsenek elrejtve előtted): Ne szégyenüljenek meg miattam, akik Tebenned remélnek, Uram, Seregeknek Ura! Ne pironkodjanak miattam, akik téged keresnek (ne érje gyalázat miattam azokat, akik hozzád folyamodnak), oh Izráelnek Istene!
Mert te éretted viselek (vállaltam) gyalázatot, és borítja pirosság (szégyenpír) az én orcámat. Atyámfiai előtt (testvéreim számára) idegenné lettem, és anyám fiai előtt jövevénnyé (ők sem ismernek rám).
Én pedig néked könyörgök (hozzád imádkozom), oh Uram; jókedvednek (a kegyelem) idején, oh Isten, a te kegyelmed sokaságához képest (nagy szeretettel) hallgass meg engem a te megszabadító hűségeddel.
Ments ki engem az iszapból (húzz ki a sárból), hogy el ne süllyedjek; hadd szabaduljak (hadd meneküljek) meg gyűlölőimtől és a feneketlen (örvénylő) vizekből; hogy el ne borítson (és ne sodorhasson el) a vizek árja, és el ne nyeljen az örvény (a mélység), és a veremnek (a kútnak) szája be ne záruljon felettem!
Hallgass meg engem, Uram (jóságos szeretettel), mert jó a te kegyelmességed! A te irgalmasságodnak sokasága szerint tekints én reám (fordulj hozzám); És ne rejtsd el orcádat a te szolgádtól; mert szorongattatom (bajban vagyok) nagyon: siess, hallgass meg engem!
Légy közel az én lelkemhez (jöjj hozzám) és váltsd meg azt (válts meg engem); az én ellenségeimért szabadíts meg engem (és ments meg ellenségeimtől).
Te tudod az én gyalázatomat, szégyenemet és pirulásomat; jól ismered minden szorongatómat (minden ellenségemet). A gyalázat megtörte (összetörte) szívemet és beteggé lettem; várok vala részvétre, de hiába; vigasztalókra, de nem találok. Sőt ételemben mérget adnak vala, és szomjúságomban ecettel itatnak vala engem.
Legyen az ő asztaluk előttük tőrré (váljék a saját asztaluk kelepcévé), és a bátorságosoknak hálóvá (jólétük idején is csapdává). Sötétüljenek meg (homályosodjanak el) az ő szemeik, hogy ne lássanak; és az ő derekukat tedd mindenkorra roskataggá (erőtlenné).
Öntsd ki a te haragodat reájuk (töltsd ki rajtuk bosszús haragodat), és a te haragodnak búsulása (izzó haragod) érje utol őket.
Legyen az ő palotájúk (szállásuk) puszta, és az ő hajlékukban (sátraikban) ne legyen lakos; Mert akit te megvertél, azt üldözik, és a tőled sújtottak fájdalmát szólják meg (annak a kínjáról beszélgetnek, akit megsebeztél).
Szedd össze álnokságaikat (büntesd meg őket bűneikért), és a te igazságodra (kegyelmedhez) ne jussanak el. Töröltessenek ki az élők könyvéből, és az igazak közé ne írattassanak.
Engem pedig, aki nyomorult (megalázott) és szenvedő vagyok, emeljen fel, oh Isten, a te segedelmed (segíts meg, és oltalmazz, Istenem)!” (Zsolt. 69,2-9.14-30).
És így folytatódik a prófécia a Messiás szenvedéséről: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? Távol van megtartásomtól jajgatásomnak szava (távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok).
Én Istenem, kiáltok (hívlak) nappal, de nem hallgatsz meg (nem válaszolsz); éjjel is és nincs nyugodalmam (de nem tudok elcsendesedni). Pedig te szent vagy (trónodon ülsz), aki Izráel dicséretei között lakozol (rólad szólnak Izráel dicséretei).
Benned bíztak atyáink (őseink); bíztak és te megszabadítottad (megmentetted) őket. Hozzád kiáltottak (segítségért) és megmenekültek; benned bíztak és nem szégyenültek meg.
De én féreg vagyok s nem férfiú; embereknek csúfja és a nép utálata (gyaláznak az emberek, és megvet a nép). Akik engem látnak, mind csúfolkodnak (gúnyolódnak) rajtam, félrehúzzák ajkaikat és hajtogatják fejüket (ajkukat biggyesztik, fejüket csóválják).
Az Úrra bízta magát, mentse (hát) meg őt; szabadítsa meg őt, hiszen gyönyörködött benne (hiszen kedvelte)!
Ne légy messze (távol) tőlem, mert közel a nyomorúság (a baj), és nincs, aki segítsen. Tulkok sokasága kerített be engem (hatalmas bikák vettek körül), körülfogtak engem Básán bikái (bekerítettek a básáni bivalyok).
Feltátották rám szájukat, mint a ragadozó (marcangoló) és ordító oroszlán. Mint a víz, úgy kiöntettem (szétfolytam); csontjaim mind (kificamodtak, és) széthullottak; szívem olyan lett, mint a viasz, megolvadt belső részeim között.
Erőm (és torkom) kiszáradt, mint cserép, nyelvem ínyemhez tapadt, és a halál porába fektetsz engemet.
Mert ebek vettek körül engem, a gonoszok serege körülfogott (gonoszok bandája, a gonosz angyalok kerítettek be); átlyukasztották kezeimet és lábaimat.
Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak néznek s bámulnak rám. Megosztoznak ruháimon, és köntösömre sorsot vetnek. De te, Uram, ne légy messze (távol) tőlem; én erősségem, siess segítségemre.
Szabadítsd meg lelkemet a kardtól (ments meg engem a fegyvertől), s az én egyetlenemet (életemet) a kutyák körmeiből (hatalmából). Ments (szabadíts) meg engem az oroszlán torkából (szájából), és a bivalyok szarvai közül hallgass meg engem (nyomorultat).
Hadd hirdessem nevedet atyámfiainak (testvéreimnek), és dicsérjelek téged a gyülekezetben. Ti, akik félitek az Urat, dicsérjétek őt! Jákób minden ivadékai (utódai) dicsőítsétek őt, és féljétek őt (rettegjetek tőle) Izráel minden magzata (utóda)!
Mert nem veti meg és nem utálja meg a szegény (a nyomorult) nyomorúságát; és nem rejti el az ő orcáját előle, és mikor kiált hozzá (segélykiáltását), meghallgatja.
Felőled lesz dicséretem a nagy gyülekezetben. Az én fogadásaimat megadom azok előtt, akik félik őt” (Zsolt. 22,2-9.12-26).
És ismét. „Örvény örvényt hív elő (örvény örvénynek kiált) zuhatagjaid hangjára; minden vízáradásod (minden habod) és hullámod összecsap (átcsapott) fölöttem!” (Zsolt. 42,8).
„Könyörülj rajtam (légy kegyelmes), Uram, mert szorongattatom (bajban vagyok); elsenyved a búbánat miatt szemem (elhomályosodott), lelkem, testem (odavan)” (Zsolt. 31,10).
„Ne adj át engem szorongatóim kívánságának (ne dobj oda ellenségeim indulatának), mert hamis tanúk támadnak ellenem, és erőszakot (és bosszút) lihegnek” (Zsolt. 27,12).
Mert: „Te benned bíztam, (Hozzád menekülök) Uram! Ne szégyenüljek meg soha; igazságoddal szabadíts meg engem (ments meg engem irgalmasan).
Hajtsd hozzám (fordítsd felém) füledet, (siess) hamar szabadíts (ments) meg; légy nékem erős kőszálam, erődített házam (erős váram), hogy megtarts engem (segíts rajtam).
Mert kősziklám és védőváram vagy te; vezess hát engem a te nevedért és vezérelj engemet. Ments (szabadíts) ki engem a hálóból, amelyet titkon vetettek nékem; hiszen te vagy az én erősségem.
Kezedre bízom lelkemet, te váltasz meg engemet, oh Uram, hűséges (igaz) Isten. Hadd vigadjak és örüljek a te kegyelmednek, amiért meglátod nyomorúságomat és megismered a háborúságokban lelkemet
(Más fordítás: Ujjongva örülök hűségednek, mert látod nyomorúságomat, ismered lelkem szorongásait);
És nem rekesztesz be (nem adtál) engem ellenség kezébe, sőt tágas térre állatod lábaimat. Könyörülj rajtam, Uram, mert szorongattatom (légy kegyelmes, uram, mert bajban vagyok); elsenyved (elhomályosodott) a búbánat miatt szemem, odavan testem-lelkem.
Mert bánatban enyészik életem (a gond miatt vége lesz életemnek), és sóhajtásban múlnak éveim; bűnöm miatt roskadoz erőm, és kiasznak (sorvadoznak) csontjaim. Temérdek üldözőm miatt csúfsággá lettem (minden ellenségem gyaláz engem), kivált szomszédaimé, és ismerőseimnek félelmévé;
… Töröltettem, akár a halott, az emlékezetből; olyanná lettem, mint az elroshadt edény. Mert hallottam sokak rágalmát, iszonyatosságot mindenfelől, amint együtt tanácskoztak ellenem, és tervezték, hogy elrabolják lelkemet.
De én benned bízom, Uram! Azt mondom: Te vagy Istenem. Életem ideje kezedben van: szabadíts meg ellenségeim kezéből és üldözőimtől. Világosítsd meg orcádat a te szolgádon (ragyogjon rá orcád szolgádra), tarts meg engem jóvoltodból (segíts rajtam hűségesen).
Uram, ne szégyenüljek meg, mivelhogy hívlak téged; a gonoszok szégyenüljenek meg és pusztuljanak a Seolba (a holtak hazájába). A hazug ajkak némuljanak el, amelyek vakmerően (kihívóan, gőgösen) szólnak az igaz ellen, kevélységgel és megvetéssel.
Áldott az Úr, hogy csodálatossá tette kegyelmét rajtam, mint egy megerősített városon! Én ugyan azt gondoltam ijedtemben: Elvettettem szemeid elől; de mégis, meghallgattad esedezéseimnek szavát, mikor kiáltottam hozzád” (Zsolt. 31,2-4.5-6.8-19.22-23).
Jeremiás is a Messiás szenvedéséről, és meggyalázásáról prófétál: „Orcáját tartja az őt verőnek (ha ütik), megelégszik gyalázattal (tűrje el, ha gyalázzák)” (Siral. 3,30).
De: „Lásd meg Uram, hogy szorongattatom (milyen nyomorult vagyok), belső részeim megháborodtak; elfordult (vergődik) bennem az én szívem, mert bizony pártot ütöttem (mert nagyon engedetlen voltam); künn fegyver pusztít, benn minden olyan, mint a halál!
Hallották, hogy sóhajtozom és nincs vigasztalóm; minden ellenségem hallotta veszedelmemet (bajomat); örültek (és örvendeztek), hogy te ezt cselekedted (hogy így tettél).
Hozd el a napot, amelyet hirdettél, hogy olyanok legyenek, mint én! Jusson elődbe minden gonoszságuk, és úgy bánj velük, amiképpen én velem bántál az én minden bűnömért; mert sok az én sóhajtozásom, és beteg a szívem” (Siral. 1,20-22).
Mert: „Én vagyok az az ember, aki nyomorúságot látott az Úr haragjának vesszeje (botja) miatt. Engem vezérlett és járatott sötétségben és nem világosságban
(Más fordítás: Sötétben űzött, hajtott, ahol nincs világosság). Bizony ellenem fordult, ellenem fordítja kezét minden nap. Megfonnyasztotta testemet (elsorvasztotta húsomat) és bőrömet, összeroncsolta (összetörte) csontjaimat.
Erősséget épített ellenem és körülvett (körülbástyázott engem) méreggel és fáradsággal. Sötét helyekre ültetett (vaksötétbe helyezett) engem, mint az örökre meghaltakat.
Körülkerített, hogy ki ne mehessek (falat emelt körém, nem juthatok ki), nehézzé tette láncomat (súlyos bilincsbe vert). Sőt ha kiáltok és segítségül hívom is, nem hallja meg imádságomat (elzárkózik imádságom elől).
Elkerítette az én újaimat terméskővel, ösvényeimet elforgatta (Faragott kőből emelt falat utaimra, ösvényeimet járhatatlanná tette). Ólálkodó medve Ő nékem és lesben álló oroszlán (Olyan hozzám, mint a leselkedő medve, mint rejtekhelyen az oroszlán).
Újaimat elterelte (lekergetett utamról, összetépett, elpusztított engem), és darabokra vagdalt és elpusztított engem! Kifeszítette kézívét (felvonta íját), és a nyíl elé célul állított engem (és kitett engem nyilai céltáblájául)!
Veséimbe bocsátotta (eresztette) tegzének nyilait. Egész népemnek csúfjává lettem, és gúnydalukká napestig (Nevetséges lettem minden nép előtt, és gúnydalt énekelnek rólam egész nap).
Eltöltött engem keserűséggel, megrészegített engem ürömmel (keserűséggel lakatott jól, bánattal itatott meg). És kova-kővel tördelte ki fogaimat; porba tiprott engem (Kavicsot rágatott velem, hamuba kényszerített engem).
És kizártad lelkem a békességből; elfeledkeztem a jóról. És mondám: Elveszett az én erőm és az én reménységem az Úrban. (Gondolj, és) emlékezzél meg az én nyomorúságomról és eltapodtatásomról (hontalanságomról), az ürömről és a méregről!
Vissza-visszaemlékezik, és megalázódik bennem az én lelkem. De ha újra meggondolom, reménykedni kezdek” (Siral. 3.1-21).
Ámoson keresztül pedig így szól az Úr: „És lészen azon a napon, azt mondja az Úr Isten: Lenyugtatom a napot (naplementét idézek elő) délben, és besötétítem (sötétségbe borítom) a földet fényes nappal” (Ámós. 8,9).
És Ezékielen keresztül folytatja: „És mikor eloltalak, beborítom az eget, s csillagait besötétítem, a napot felhőbe borítom, és a hold nem fényeskedik fényével. Minden világító testet megsötétítek miattad az égen, és bocsátok sötétséget földedre, ezt mondja az Úr Isten.
És megszomorítom sok nép szívét, ha elhíresztelem romlásodat a nemzetek között, a földeken, amelyeket nem ismersz” (Ezék. 32,7-9).
Mert: A Benne lévő világosság – az ÉLET – oltódott ki” (Ezék.32,7)
Márk. 15,40 Valának pedig asszonyok is, akik távolról nézik vala [figyelték a történteket], akik között vala Mária Magdaléna, és Mária, a kis Jakabnak és Józsénak anyja, és Salomé,
Márk. 15,41 Akik, mikor Galileában vala, akkor is követték vala őt, és szolgálnak vala néki; és sok más asszony, akik vele mentek vala fel Jeruzsálembe.
Márk. 15,42 És mikor immár este lőn, mivelhogy péntek [az előkészület napja] vala, azaz szombat [(sabbat = nyugalom): a heti pihenőnap, a világi elfoglaltságoktól való megnyugvás] előtt való nap,
Márk. 15,43 Eljöve az arimatiai József, egy tisztességes tanácsbeli [a Szanhedrin előkelő tagja], aki maga is várja vala az Isten országát [Isten királyságát]; beméne bátran Pilátushoz, és kéré Jézusnak (holt)testét.
Márk. 15,44 Pilátus pedig csodálkozék [meglepődött azon; nem akarta elhinni], hogy immár meghalt volna; és magához hivatva a századost, megkérdé tőle, ha régen halt-é meg [hogy csakugyan meghalt-e]?
Márk. 15,45 És megtudván a századostól, odaajándékozá [kiadatta] a (holt)testet Józsefnek.
Márk. 15,46 Ő pedig gyolcsot vásárolván, és levévén őt, begöngyölé a gyolcsba (korabeli temetkezési szokás szerint a holttestet vászoncsíkokba pólyálták), és elhelyezé egy sírboltba, amely kősziklából vala kivágva; és követ hengeríte a sírbolt szájára.
Márk. 15,47 Mária Magdaléna pedig és Mária, a Józsé anyja, nézik [figyelte] vala, hová helyezik [megfigyelték, hová temetik]*
*A gyors temetésre azért volt szükség, mert a törvény parancsa így hangzott: „Ha valakiben halálos ítéletre való bűn van (főbenjáró vétket követ el), és megölik (és kivégzik), és felakasztatod azt fára. Ne maradjon éjjel az ő holtteste a fán, hanem (okvetlenül) temesd el azt még azon a napon.
mert átkozott Isten előtt, aki fán függ; és meg ne fertéztessed (ne tedd tisztátalanná) azt a földet, amelyet az Úr, a te Istened ád néked örökségül” (5 Móz. 21,22-23).
A temetésről Máté további részleteket közöl: „Sok asszony vala pedig ott, akik távolról szemlélődnek vala [figyeltek], akik Galileából követték Jézust, szolgálván néki; Ezek közt volt Mária Magdaléna [a magdalai Mária], és Mária a Jakab és Józsé anyja, és a Zebedeus fiainak anyja [is].
Mikor pedig beesteledék, eljöve egy gazdag ember Arimatiából, név szerint József, aki maga is tanítványa volt Jézusnak; Ez Pilátushoz menvén, kéri vala a Jézus (holt)testét.
Akkor parancsolá Pilátus, hogy adják át a (holt)testet. És magához vévén József a testet, begöngyölé azt tiszta gyolcsba [tiszta vászonlepedőbe (patyolatba) göngyölte].
És elhelyezé azt a maga új sírjába, amelyet a sziklába vágatott: és a sír szájára [bejáratához] egy nagykövet hengerítvén, elméne. Ott vala pedig [a magdalai] Mária Magdaléna és a másik Mária, akik [ott maradtak] a sír átellenében [a sírral szemben] ülnek vala.
Másnap pedig, amely péntek [az előkészület napja] után következik, egybegyűlnek a főpapok [a papi fejedelmek] és a farizeusok Pilátushoz, Ezt mondván: Uram, emlékezünk [eszünkbe jutott], hogy az a hitető [csaló; tévelyítő; tévútra vezető, tévtanító] még életében azt mondotta volt: Harmadnapra föltámadok [életre kelek].
Parancsold meg [rendeld el] azért, hogy őrizzék a sírt [hogy vegyék a harmadik napig a sírüreget biztos őrizet alá] harmadnapig, nehogy az ő tanítványai odamenvén éjjel, ellopják őt és azt mondják a népnek: Feltámadott [életre kelt] a halálból; és az utolsó hitetés [csalás; hazugság; félrevezetés; tévelyítés; ámítás; tévútra vezetés] gonoszabb [rosszabb] legyen az elsőnél.
Pilátus pedig monda nékik: Van őrségetek; menjetek, őriztessétek [ti], amint tudjátok [ahogy jónak látjátok]. Ők pedig elmenvén, a sírt őrizet alá helyezik [őrséggel biztosították], lepecsételvén a követ, az őrséggel [és őrséget állítottak]” (Mát. 27,55-66).
János további részletekkel kiegészítve írja le a történetet: „A Jézus keresztje alatt pedig ott állottak vala az ő anyja, és az ő anyjának nőtestvére; Mária, a Kleopás felesége, és Mária Magdaléna.
Jézus azért, mikor látja vala, hogy ott áll az ő anyja és az a tanítvány, akit szeret vala, monda az ő anyjának: Asszony, ímhol a te fiad! Azután monda a tanítványnak: Ímhol a te anyád! És ettől az órától magához (otthonába) fogadá azt az a tanítvány.
Ezek után pedig kéré Pilátust az arimatiai József, aki a Jézus tanítványa vala, de csak titokban, a zsidóktól való félelem miatt, hogy levehesse a Jézus holttestét. És megengedé Pilátus. Elméne azért és levevé a Jézus holttestét.
Eljöve pedig Nikodémusz is, aki éjszaka ment vala először Jézushoz, hozván mirhából és áloéból való kenetet, mintegy száz fontot. Vevék azért a Jézus holttestét, és begöngyölgeték azt lepedőkbe illatos szerekkel (leplekbe takarták az illatszerekkel) együtt, amint a zsidóknál szokás temetni.
Azon a helyen pedig, ahol megfeszítteték, vala egy kert, és a kertben egy új sír, amelybe még senki sem helyeztetett vala. A zsidók péntekje (ünnepi előkészülete) miatt azért, mivelhogy az a sír közel vala, abba helyhezteték Jézust” (Ján. 19,25-27.38-42).
Ezek az asszonyok az Úr Jézus szolgálatának megkezdésétől követték, és szolgálták Őt: És némely asszonyok, akiket tisztátalan (gonosz) szellemektől (démonoktól) és betegségekből gyógyított meg, Mária, aki Magdalénának neveztetik, kiből hét ördög ment ki,
És Johanna, Khúzának, a Heródes gondviselőjének (egyik főemberének) felesége, és Zsuzsánna, és sok más asszony, kik az ő vagyonukból szolgálának, néki” (Luk. 8,1-3).
A másik Máriáról így tesz bizonyságot Isten Igéje. Amikor az Úr Jézus Názáretbe ment, ahol felnevelkedett, azt mondták róla: Nem ez-é amaz ácsmesternek fia? Nem az ő anyját hívják-e Máriának (jelentése: keserűség, szomorúság), és az ő testvéreit Jakabnak, Józsénak, Simonnak és Júdásnak? (Mát. 13,55).
Lukács is megírja az Úr Jézus testének eltemetését: „És ímé egy ember, kinek József vala neve, tanácsbeli (a nagytanács tagja), jó (derék) és igaz férfiú. Ki nem vala részes azoknak tanácsában és cselekedetében (aki nem értett egyet a többiek határozatával és eljárásával). Arimatiából, a zsidók (a júdeaiak egyik) városából való, ki maga is várja vala az Istennek országát;
Ez oda menvén Pilátushoz, elkéré a Jézus holttestét. És levévén azt, begöngyölé azt gyolcsba, és helyezteté azt egy sziklába vágott sírboltba, melyben még senki sem feküdt. És az a nap péntek vala, és szombat virrada rá.
(Az ünnepi előkészület napja már elmúlt és megkezdődött a szombat //szó szerint: „feljött a szombat.” Az új nap ugyanis előző napon az esthajnalcsillag feljöttével kezdődött//).
(Elkísérték) az őt követő asszonyok is pedig, kik vele Galileából jöttek, megnézék a sírboltot, és hogy miképpen helyeztetett el az ő holtteste. Visszatérvén pedig, készítének fűszerszámokat és (drága) keneteket. És szombaton nyugovának (pihentek) a parancsolat szerint” (Luk. 23,50-57).
Így teljesedett be az Ézsaiáson keresztül mondott prófécia: „És a gonoszok (a bűnösök) közt adtak sírt néki, és a gazdagok mellé jutott kínos halál után: pedig nem cselekedett hamisságot (nem követett el gonoszságot), és álnokság sem találtatott szájában (és nem beszélt álnokul)” (Ésa. 53,9).
Pál apostol is bizonyságot tesz erről a zsidók előtt: „Atyámfiai, férfiak, Ábrahám nemzetének (nemzetségének) fiai, és kik tiköztetek félik az Istent (és a hozzátok csatlakozott istenfélők), ez üdvösségnek beszéde (igéje) néktek küldetett (el).
Mert akik lakoznak Jeruzsálemben és azoknak fejei (vezetői), mivelhogy őt fel nem ismerték, a prófétáknak szavait is, melyeket minden szombaton felolvasnak betöltötték azáltal, hogy elítélték őt.
És bár semmi halálra való (halálos büntetésre méltó) okot nem találtak (benne), kérék (azt követelték) Pilátustól, hogy ölettessék meg. És mikor mindazokat elvégezték (véghezvitték), amik őfelőle megírattak, a fáról levéve sírba helyhezteték. De az Isten feltámasztá őt halottaiból (a halálból)” (Csel. 13,26-30)
2011. május 30.
Biblia, Biblia Újszövetség Márk Evangélium 15. fejezet: Elvégeztetett (szerkesztett)
Márk. 15,1 És mindjárt [korán] reggel tanácsot tartván [haladéktalanul határozatot hoztak] a főpapok [a Papi fejedelmek] a vénekkel és írástudókkal, és az egész (nagy)tanács, megkötözvén Jézust, elvivék és átadák Pilátusnak.
Márk. 15,2 És megkérdé őt Pilátus: Te vagy-é a zsidók királya? Ő pedig felelvén, monda néki: Te mondod.
Márk. 15,3 És erősen [hevesen] vádolják vala őt a főpapok [a Papi fejedelmek sok vádat hoztak fel ellene].
Márk. 15,4 Pilátus pedig ismét megkérdé őt, mondván: Semmit sem felelsz-é? Ímé, mennyi tanúbizonyságot szólnak ellened [nézd, mennyire vádolnak]!
Márk. 15,5 Jézus pedig semmit sem felele, annyira hogy Pilátus elcsodálkozék. [meglepődött]
Márk. 15,6 Ünnepenként pedig egy foglyot szokott vala elbocsátani [szabadon szokott engedni] nékik, akit épen óhajtanak [akit éppen kértek].
Márk. 15,7 Vala pedig egy Barabás nevű, megkötöztetve [fogságban] ama lázadókkal együtt, akik a lázadás alkalmával gyilkosságot követtek vala el.
Márk. 15,8 És a sokaság kiáltván, kezdé kérni Pilátust arra, amit mindenkor megtesz vala nékik.
Márk. 15,9 Pilátus pedig felele nékik, mondván: Akarjátok-é, hogy elbocsássam néktek a zsidók királyát?
Márk. 15,10 Mert tudja vala, hogy irigységből [(phthonosz): irigység, féltékenység, rosszindulat, gyűlölet] adták őt [Jézust] kézbe [szolgáltatták ki] a főpapok [a Papi fejedelmek.]
Márk. 15,11 A főpapok azonban felindítják [felbujtották; fellázították] a sokaságot [a népet], hogy inkább Barabást bocsássa el nékik [hogy inkább Barabás elbocsátását követeljék].
Márk. 15,12 Pilátus pedig felelvén, ismét monda nékik: Mit akartok tehát, hogy cselekedjem ezzel, akit a zsidók királyának mondotok?
Márk. 15,13 És azok ismét kiáltanak [(kradzó): hangosan kiált, rikolt, sikít, ordít]: Feszítsd meg őt!
Márk. 15,14 Pilátus pedig monda nékik: Mert mi rosszat [mi gonoszat] cselekedett? Azok pedig annál jobban [még hangosabban] kiáltanak [(kradzó): hangosan kiált, rikolt, sikít, ordít] vala: Feszítsd meg őt!
Márk. 15,15 Pilátus pedig eleget akarván tenni a sokaságnak [mivel a tömeg kedvében akart járni], elbocsátá [szabadon bocsátotta] nékik Barabást, Jézust pedig megostoroztatván [megkorbácsoltatta], kezükbe adá, [kiszolgáltatta] hogy megfeszítsék.
Márk. 15,16 A vitézek [katonák] pedig elvivék őt az udvar belső részébe [a helytartói palota belső udvarába vezették], ami az őrház [pretorium]; és összehívták az egész csapatot [az egész helyőrséget].
Márk. 15,17 És bíborba [bíbor köntösbe] öltöztették őt, és tövisből font koszorút [koronát] tevének a fejére,
Márk. 15,18 És elkezdék őt köszönteni: Üdvöz légy [örvendj; üdvözlünk], zsidók [júdeaiak] királya!
Márk. 15,19 És verik vala a fejét nádszállal, és köpdösik vala őt, [és gúnyból] térdet hajtva tisztelik vala őt [hódoltak neki].
Márk. 15,20 Mikor pedig kicsúfolták őt, levették róla a bíbor ruhát, és a maga ruháiba öltöztették; és kivivék őt, hogy megfeszítsék
Márk. 15,21 És kényszerítenek egy mellettük elmenőt, bizonyos cirénei [jelentése: találkozás, megérkezés] Simont [jelentése: meghallgatott], aki a mezőről jő vala, Alekszándernek (SÁNDOR) [Jelentése: férfiakat elűző] és Rufusnak [jelentése: vörös] az atyját, hogy vigye az ő keresztjét [(sztaurosz): egy cölöp vagy oszlop (függőlegesen felállítva), azaz egy pózna (egy kivégzőeszköz)].
Márk. 15,22 És vivék őt a Golgota nevű helyre, amely megmagyarázva annyi, mint: koponya helye.
Márk. 15,23 És mirhás bort [fájdalomcsillapító hatású kábítószert] adnak vala néki inni; de ő nem fogadá el.
Márk. 15,24 És megfeszítvén őt, elosztják az ő ruháit, sorsot vetvén azokra, ki mit kapjon.
Márk. 15,25 Vala pedig három óra [a mi időszámításunk szerint délelőtt kilencnek felel meg], mikor megfeszítik őt.
Márk. 15,26 Az ő kárhoztatásának [(aitia): ok; vád] oka [(epigraphé): felirat] pedig így vala fölébe felírva: A zsidók királya.
Márk. 15,27 Két rablót [haramiát; gonosztevőt] is megfeszítenek vele, egyet jobb és egyet bal keze felől.
Márk. 15,28 És beteljesedék az írás, amely azt mondja: És a bűnösök [törvényszegők; a törvényen kívüliek] közé számláltaték [a gonoszok közé sorolták].
Márk. 15,29 Az arra menők pedig szidalmazzák [(blaszphémeó): becsmérel, gyaláz] vala őt, fejüket hajtogatván [fejüket csóválták] és mondván: Hah [no lám]! Aki lerontod a templomot, és három nap alatt fölépíted;
Márk. 15,30 Szabadítsd [mentsd] meg magadat, és szállj le a keresztről!
Márk. 15,31 Hasonlóképen [(empaidzó) gúnyolódik, kicsúfol, kinevet] pedig a főpapok [a papi fejedelmek] is, csúfolódván egymás között, az írástudókkal együtt mondják vala: Másokat megtartott [megmentett; megszabadított], magát nem bírja [nem képes] megtartani [megmenteni; megszabadítani].
Márk. 15,32 A Krisztus, [a Messiás] az Izráel királya, szálljon le most a keresztről [a szemünk láttára], hogy lássuk és higgyünk. Akiket vele feszítettek meg, azok is szidalmazzák [(oneididzó): csúfol, gúnyol, gyaláz; ócsárolták] vala őt
Márk. 15,33 Mikor pedig hat [a mi időszámításunk szerint tizenkét] óra lőn, sötétség támada az egész földön kilenc [időszámításunk szerint három] óráig.
Márk. 15,34 És kilenc [három] órakor fennszóval [hangosan] kiálta [felkiáltott] Jézus mondván: Elói, Elói! Lamma Sabaktáni? Ami megmagyarázva [(metherméneuó): lefordítva] annyi, mint: Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?
Márk. 15,35 Némelyek pedig meghallván ezt az ott állók közül, mondának: Ímé Illést hívja.
Márk. 15,36 Egy ember pedig odafutamodék és egy szivacsot megtöltvén ecettel [(oxosz): savanyú bor, borecet] és azt nádszálra tűzvén, inni ada néki, mondván: Hagyjátok el, lássuk, ha eljő-é Illés, hogy levegye [hogy megszabadítsa] őt.
Márk. 15,37 Jézus pedig nagy fennszóval kiáltván [hangos kiáltás után] kibocsátá [kilehelte, (ekpneó): kifújta] szellemét.
Márk. 15,38 És a templom kárpitja [(katapetaszma): a Szenthelyet és a Szentek Szentjét elválasztó kárpit a jeruzsálemi Templomban; ekkor] fölétől [tetejétől] aljáig ketté hasada.
Márk. 15,39 Látván pedig a százados, aki vele átellenben [vele szemben] áll vala, hogy ekként [(hútó hútósz): ilyen módon] kiáltva [(kradzó): hangosan kiált] bocsátá [lehelte, fújta] ki szellemét, monda: Bizony, ez az ember [(aléthósz): valóságosan] Isten Fia vala!
Márk. 15,40 Valának pedig asszonyok is, akik távolról nézik vala [figyelték a történteket], akik között vala Mária Magdaléna, és Mária, a kis Jakabnak és Józsénak anyja, és Salomé,
Márk. 15,41 Akik, mikor Galileában vala, akkor is követték vala őt, és szolgálnak vala néki; és sok más asszony, akik vele mentek vala fel Jeruzsálembe.
Márk. 15,42 És mikor immár este lőn, mivelhogy péntek [az előkészület napja] vala, azaz szombat [(sabbat = nyugalom): a heti pihenőnap, a világi elfoglaltságoktól való megnyugvás] előtt való nap,
Márk. 15,43 Eljöve az arimatiai József, egy tisztességes tanácsbeli [a Szanhedrin előkelő tagja], aki maga is várja vala az Isten országát [Isten királyságát]; beméne bátran Pilátushoz, és kéré Jézusnak (holt)testét.
Márk. 15,44 Pilátus pedig csodálkozék [meglepődött azon; nem akarta elhinni], hogy immár meghalt volna; és magához hivatva a századost, megkérdé tőle, ha régen halt-é meg [hogy csakugyan meghalt-e]?
Márk. 15,45 És megtudván a századostól, odaajándékozá [kiadatta] a (holt)testet Józsefnek.
Márk. 15,46 Ő pedig gyolcsot vásárolván, és levévén őt, begöngyölé a gyolcsba (korabeli temetkezési szokás szerint a holttestet vászoncsíkokba pólyálták), és elhelyezé egy sírboltba, amely kősziklából vala kivágva; és követ hengeríte a sírbolt szájára.
Márk. 15,47 Mária Magdaléna pedig és Mária, a Józsé anyja, nézik [figyelte] vala, hová helyezik [megfigyelték, hová temetik].
2011. május 27.
Márk Evangélium 14. fejezet: Az ár, amit az Úr Jézus fizetett (göröggel és kapcsolódó igékkel),
Márk. 14,1 Két nap múlva pedig húsvét [a páska] vala és a kovásztalan kenyerek ünnepe. És a főpapok és az írástudók [törvénymagyarázók] tanakodnak vala [keresték a módját], hogy csalárdsággal [ravaszsággal, csellel] mi módon fogják meg [hogyan ejtsék őt tőrbe] és öljék meg őt.
Márk. 14,2 Mert azt mondják vala: Ne az ünnepen, hogy a nép fel ne zendüljön [fel ne lázadjon; hogy zavargás ne legyen a nép körében]*
Lukács így ír erről: „Elközelgetett pedig a kovásztalan kenyerek ünnepe, mely húsvétnak (páskának) mondatik. És a főpapok és az írástudók keresnek vala módot, hogyan öljék meg őt; mert féltek a néptől” (Luk. 22,1-2).
Máté is bizonyságot tesz: „Akkor egybegyűlnek a főpapok, az írástudók [törvénymagyarázók] és a nép vénei a főpap házába [palotájában], akit Kajafásnak hívtak [jelentése: kőfaragó; elnyomás]. És tanácsot tartának [tervet készítettek, és megegyeztek abban], hogy Jézust álnoksággal megfogják [csellel, cselvetéssel csapdába csalják, elfogják] és megöljék. De azt mondják vala: Ne az ünnepen: hogy zendülés ne legyen [nehogy zavargás törjön ki] a nép között [nehogy fellázadjon a nép]” (Mát. 26,3-5).
János bizonyságtétele: „Közel vala pedig a zsidók húsvétja: és sokan menének fel Jeruzsálembe a vidékről húsvét előtt, hogy megtisztuljanak. Keresék azért Jézust, és szólnak vala egymással a templomban állva (és így tanakodtak egymás között): Mit gondoltok, hogy nem jön-é fel az ünnepre? A papi fejedelmek pedig és a farizeusok is parancsolatot adnak, hogy ha valaki megtudja, hogy hol van, jelentse meg, hogy őt megfogják (hogy elfoghassák)” (Ján. 11,55-57).
Így teljesültek be a Dávid által mondott próféciák: amelyek így hangzottak: „Miért háborognak [dühösködnek; tombolnak; agyarkodnak; dühöngnek; zúgolódnak; morognak; miért fennhéjázók] a nemzetek [pogányok]? A népek miért kovácsolnak [gondolnak; terveznek] hiú [céltalan; sikertelen; üres; hiábavaló; semmit érő; haszontalan] terveket? A föld királyai fölkelnek, [felkerekednek; összegyűlnek; fölállnak] nagyjai [a fejedelmek] összeesküsznek [együtt tanácskoznak; egybegyűlnek] az Úr ellen és Fölkentje [Krisztusa] ellen” (Zsolt 2,1-2).
És ismét az Úr Jézusról szól a prófécia: „Mert felőlem szólnak elleneim, és akik életemre törnek, együtt tanácskoznak” (Zsolt.71,10)
„Megátalkodottak gonosz szándékukban; megegyeztek, hogy tőrt vetnek titkon, mondják: ki látja őket. (Eltökélték magukat a gonosztettre, megbeszélik, hogy titokban tőrt vetnek. Gondolják: Ki látja őket)? Álnokságokat koholnak (terveznek, titokban tartják tervüket, és); a kikoholt tervet végrehatják; mindenikük keble és szíve kikutathatatlan (mert kifürkészhetetlen az ember belseje és szíve)” (Zsolt. 64,6-7)
Márk. 14,3 Mikor pedig Bethániában [Jelentése: szomorúság, nyomorúság, csapás, szegénység háza] a poklos [leprás] Simon házánál vala, amint asztalhoz üle [asztalhoz dőlt], egy asszony méne oda, akinél alabástrom edény [korsócska] vala valódi és igen drága nárdus olajjal [kenettel]; és eltörvén az alabástrom edényt kitölté azt [a kenetet] az ő [Jézus] fejére.
Márk. 14,4 Némelyek pedig háborognak [(aganakteó): méltatlankodik, bosszankodik, haragszik] vala maguk között [egyesek bosszankodtak magukban, dohogtak] és mondának: Mire való volt az olajnak [e drága kenetnek] ez a tékozlása [ez a pazarlása]?
Márk. 14,5 Mert el lehetett volna azt adni háromszáz pénznél [dénárért] is többért, és odaadni [szétosztani] a szegényeknek. És zúgolódnak vala ellene [és megharagudtak az asszonyra, és szemrehányást tettek neki, és korholták öt].
Márk. 14,6 Jézus pedig monda: Hagyjatok békét néki; miért bántjátok [miért zaklatjátok] őt [mit akadékoskodtok]? Jó [nemes] dolgot cselekedett én velem.
Márk. 14,7 Mert a szegények mindenkor veletek lesznek, és amikor csak akarjátok, jót tehettek velük; de én nem leszek mindenkor veletek.
Márk. 14,8 Ő, ami tőle telt, azt tevé: előre megkente az én testemet (szóma: személyemet) a temetésre.
Márk. 14,9 Bizony mondom néktek: Valahol csak prédikálják [hirdetik] ezt az Evangéliumot [örömüzenetet; örömhírt] az egész világon, amit ez az asszony cselekedett, azt is hirdetni fogják az ő emlékezetére*
*Máté bizonyságtétele így hangzik: „És mikor Jézus Bethániában [jelentése: a nyomorúság, szomorúság, szegénység háza], a poklos [leprás] Simon házánál [tartózkodott] vala. Méne [és odalépett] Őhozzá egy asszony, akinél vala drága kenetnek alabástrom szelencéje [akinél egy alabástromedény volt valódi és igen drága, illatos (nárdus) olajjal, és eltörvén az alabástrom edényt], és az Ő fejére tölté, amint az asztalnál ül [az étkezéshez ledőlt] vala.
Látván pedig ezt az ő tanítványai [háborognak vala maguk között], bosszankodnak [mérgesek lettek; így méltatlankodtak; elégedetlenkedtek; neheztelve rá, ezt] mondván: Mire való ez a tékozlás [a kenetnek ez a pazarlása]? Mert eladhatták volna ezt a kenetet nagy áron [drágán; sok pénzért, háromszáz pénznél is többért], és adhatták volna [árát szétoszthatták volna] a (koldus)szegényeknek [így segíthettünk volna a szegényeken, és zúgolódnak vala ellene, megharagudtak az asszonyra].
Mikor pedig ezt eszébe vette [észrevette, mert Jézus tudta, hogy miről beszélnek. Így szólt hozzájuk, és] monda nékik: Miért bántjátok [zaklatjátok] ezt az asszonyt? [hagyjatok békét néki] hiszen jó dolgot [nemesen] cselekedett én velem. Mert a szegények [koldusok, koldusszegények] mindenkor veletek [köztetek] lesznek, [és amikor csak akarjátok, jót tehettek velük], de én nem leszek [de én nem maradok] mindenkor [mindig] veletek [köztetek].
Mert hogy ő ezt a kenetet [illatos olajat] testemre [(szóma): személyemre, reám] töltötte, az én temetésemre nézve cselekedte azt [temetésemre készített elő, előre megkent engem]. Bizony mondom néktek: Valahol [bárhol] az egész világon prédikáltatik [hirdettetik majd] az Evangélium, amit ez én velem cselekedék [amit ez az asszony tett], az is hirdettetik [azt is elmondják majd] az ő emlékezetére” (Mát. 26,6-13).
Lukács így írja le az esetet: „Kéré pedig őt egy a farizeusok közül, hogy ővele egyék; annakokáért bemenvén a farizeus házába, (és asztalhoz telepedett) enni. És ímé a városban egy asszony (élt) aki bűnös vala, mikor megtudta, hogy ő a farizeus házában leült enni (hogy asztalhoz telepedett), hoza egy alabástrom szelence drága kenetet. És megállván hátul az ő lábainál sírva, könnyeivel kezdé öntözni az ő lábait, és fejének hajával törli meg, és csókolgatá az ő lábait, és megkené drága kenettel” (Luk. 7,36-38).
A János bizonyságtételében kerül kijelentésre, hogy ki volt aki szólt, és mi volt az indítéka: „Jézus azért hat nappal a húsvét előtt méne Bethániába, ahol a megholt Lázár vala, akit feltámasztott a halálból. Vacsorát készítének azért ott néki, és Márta szolgál vala fel; Lázár pedig egy vala azok közül, akik együtt ülnek vala ő vele. Mária azért elővévén egy font igazi, drága nárdusból való kenetet, megkené a Jézus lábait, és megtörlé annak lábait a saját hajával; a ház pedig megtelék a kenet illatával.
Monda azért egy az ő tanítványai közül, Iskáriótes Júdás, Simonnak fia, aki őt elárulandó vala: Miért nem adták el ezt a kenetet háromszáz dénáron, és miért nem adták (az árát) a szegényeknek?
Ezt pedig nem azért mondá, mintha néki a szegényekre volna gondja, hanem mivelhogy tolvaj vala, és nála vala az erszény, és amit abba tesznek vala, elcsené.
Monda azért Jézus: Hagyj békét néki; az én temetésem idejére tartogatta ő ezt. Mert szegények mindenkor vannak veletek, én pedig nem mindenkor vagyok” (Ján. 12,1-8).
Jánoson keresztül nyer kijelentést az is, hogy ki volt ez az asszony: „Vala pedig egy beteg, Lázár, Bethániából, Máriának és az ő testvérének, Mártának falujából. Az a Mária volt pedig az, akinek a testvére Lázár beteg vala, aki megkente vala az Urat kenettel és a hajával törlé meg annak lábait” (Ján. 11,1-2).
És János arról is beszámol, hogy ez mikor és hol történt: „Jézus azért hat nappal a húsvét előtt méne Bethániába, ahol a megholt Lázár vala, akit feltámasztott a halálból. Vacsorát készítének azért ott néki, és Márta szolgál vala fel; Lázár pedig egy vala azok közül, akik együtt ülnek vala Ővele.
Mária azért elővévén egy font igazi (valódi), drága nárdusból való kenetet, megkené a Jézus lábait, és megtörlé annak lábait a saját hajával; a ház pedig megtelék a kenet illatával. Monda azért egy az ő tanítványai közül, Iskáriótes Júdás, Simonnak fia, aki őt elárulandó vala: Miért nem adták el (inkább) ezt a kenetet háromszáz dénáron, és miért nem adták (az árát) a szegényeknek? Ezt pedig nem azért mondá, mintha néki a szegényekre volna gondja, hanem mivelhogy tolvaj vala, és nála vala az erszény, és amit abba tesznek vala, elcsené.
Monda azért Jézus: Hagyj békét néki; az én temetésem idejére tartogatta ő ezt. Mert szegények mindenkor vannak veletek, én pedig nem mindenkor vagyok” (Ján. 12,1-8).
Az Úr már Mózesen keresztül kijelentette, hogy: „… a szegény nem fogy ki a földről, azért én parancsolom néked, mondván: Örömest nyisd meg kezedet a te szűkölködő és szegény atyádfiának (testvérednek) a te földeden (hogy légy bőkezű az országodban levő nyomorult és szegény testvéredhez)” (5 Móz. 15,9-11).
A Máriának szóló prófécia pedig így hangzik: „No azért egyed vígassággal (örömmel) a te kenyeredet, és igyad jó szívvel (jókedvvel) a te borodat; mert immár kedvesek Istennek a te cselekedetid! A te ruháid mindenkor legyenek fehérek, és az olaj (a kenet) a te fejedről el ne fogyatkozzék” (Préd. 9,9-10)
Márk. 14,10 Akkor Júdás, az Iskáriótes [Jelentése: (kerióti /körülzárt/ férfi)], egy a tizenkettő közül, elméne a főpapokhoz [a papi fejedelmekhez], hogy őt azoknak elárulja [átadja; kiszolgáltassa].
Márk. 14,11 Azok pedig, amint meghallák, örvendeznek, és igérék, hogy pénzt [ezüstpénzt] adnak néki. Ő pedig keresi vala, mi módon árulhatná el őt [hogy átadhassa; hogy kiszolgáltassa] jó alkalommal [egy megfelelő pillanatban]*
Máté is bizonyságot tesz a történtekről: „Akkor a tizenkettő közül egy, akit Iskáriótes Júdásnak [kerióti (körülzárt) férfi] hívtak, a főpapokhoz menvén. Monda: Mit akartok [mit szándékoztok] nékem adni, és én kezetekbe adom Őt? Azok pedig rendelének [felajánlottak; megállapítottak, és letettek] néki harminc ezüstpénzt [sékelt, egy rabszolga árát]. És ettől fogva [a megfelelő, a kedvező] alkalmat keres vala, hogy [kezükre adja; hogy átadhassa; kiszolgáltassa] elárulja Őt (eladja mesterét)” (Mát. 26,14-16).
Zakariás próféta már így szól az Úr Jézust eláruló felől: „És mondám nékik: Ha jónak tetszik néktek, adjátok meg az én béremet; ha pedig nem: hagyjátok abba (tartsátok meg)! És harminc ezüstpénzt fizettek béremül” (Zak. 11,12).
Júdás egy rabszolga áráért adta el az Urat, mert meg van írva, hogy: „Ha (rab)szolgát öklel meg (öklel föl) az ökör vagy (rab)szolgálót: adassék azok urának harminc ezüst siklus (harminc ezüstpénz), az ökör pedig köveztessék meg (verjék agyon kővel)” (2 Móz. 21,32).
Pál apostolon kijelentést nyer, hogy az ökör az apostolokat jelképezi: „Mert a Mózes törvényében meg van írva: Ne kösd fel [be] a nyomtató ökörnek száját. Avagy [talán] az ökrökre van-e az Istennek gondja? Avagy nem érettünk mondja-é általában? Mert mi érettünk íratott meg…” (1 Kor. 9,9-10).
Az Urat elárulóról így prófétál Dávid: „Veszedelem van bensőjében (romlás uralkodik benne); s nem távozik annak teréről a zsarnokság és csalárdság. Mert nem ellenség szidalmazott (nem az ellenség gyaláz) engem, hisz azt elszenvedném.
Nem gyűlölőm emelte fel magát ellenem (nem gyűlölőm hatalmaskodik rajtam), hiszen elrejtettem volna magamat az elől (előle elrejtőzném). Hanem te, hozzám hasonló halandó (magamfajta ember), én (bizalmas jó) barátom és ismerősöm, Akik együtt édes bizalomban éltünk (akivel meghitt barátságban voltam); az Isten házába (együtt) jártunk a tömegben (a gyülekezet körében)” (Zsolt. 55,12-15).
Lukácson keresztül az is kijelentést nyer, hogy az árulás mikor történt: „Elközelgetett pedig a kovásztalan kenyerek ünnepe, mely húsvétnak mondatik (amelyet pászkának neveztek). És a főpapok és az írástudók keresnek vala módot, hogyan öljék meg őt (Jézust); mert féltek (ugyanis) a néptől.
Beméne pedig a Sátán Júdásba, ki Iskáriótesnek neveztetik, és a tizenkettőnek számából vala (és egyike volt a tizenkettőnek). És elmenvén, megbeszélé a főpapokkal és a vezérekkel (a templomőrség parancsnokaival), mi módon (és hogyan) adja őt nékik kezükbe. És azok örülnek, és megszerződének (és megígérték), hogy pénzt adnak néki; Ő pedig (elfogadta az egyezséget, és) megigéré. És keres vala jó (kedvező) alkalmat, hogy őt nékik kezükbe adja zenebona nélkül (amikor nincs jelen a sokaság)” (Luk. 22,1-6).
János apostol hírül adja, hogy az ünnepen a tömeg is keresi Jézust: „Keresék azért Jézust, és szólnak vala egymással (és így tanakodtak) a templomban állva: Mit gondoltok, hogy nem jön-é fel az ünnepre? A papi fejedelmek pedig és a farizeusok is parancsolatot adnak, hogy ha valaki megtudja, hogy hol van, jelentse meg, hogy őt megfogják (hogy elfoghassák)” (Ján. 11,56-57).
Pál apostolon keresztül nyer kijelentést, hogy mi volt a (Júdás) bensőjében lévő romlás oka: „Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértetbe meg tőrbe (csapdába) és sok esztelen és káros kívánságba esnek, melyek az embereket veszedelembe (pusztulásba) és romlásba merítik (döntik). Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme: mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől, és magukat általszegezték sok fájdalommal (és sok fájdalmat okoztak önmaguknak)” (1 Tim. 6,9-10)
Márk. 14,12 És a kovásztalan kenyerek ünnepének első napján, mikor a húsvéti bárányt vágják vala [a pászka-bárányt leölték], mondának néki az ő tanítványai: Hol akarod, hogy elmenvén megkészítsük, hogy megehesd a
húsvéti bárányt [a pászka-bárányt]?
Márk. 14,13 Akkor elkülde kettőt az ő tanítványai közül, és monda nékik: Menjetek el a városba, és egy ember jő előtökbe, aki egy korsó vizet visz; kövessétek őt [szegődjetek a nyomába],
Márk. 14,14 És ahová bemegy, mondjátok a házigazdának: A Mester kérdi: hol van az a szállás, ahol megeszem az én tanítványaimmal a húsvéti bárányt [a pászka-bárányt]?
Márk. 14,15 És ő mutat néktek egy nagy vacsoráló házat berendezve [egy nagy, vánkosokkal jól berendezett felházat], készen: ott készítsétek el nékünk.
Márk. 14,16 Elmenének azért az ő tanítványai, és jutának a városba, és úgy találák, amint nékik megmondotta, és elkészíték a húsvéti bárányt [a pászka-bárányt]*
*Lukács is leírja a történteket: „Eljöve (elérkezett) pedig a kovásztalan kenyerek napja, melyen meg kelle öletni a húsvéti báránynak (amikor fel kellett áldozni a húsvéti bárányt); És elküldé Pétert és Jánost, mondván: Elmenvén, készítsétek el nékünk a húsvéti bárányt, hogy megegyük. Ők pedig mondának néki: (Mi a kívánságod)? Hol akarod, hogy elkészítsük? És ő monda nékik: Ímé, mikor bementek a városba, szembe jő veletek egy ember, ki egy korsó vizet visz; kövessétek őt abba a házba, amelybe bemegy.
És mondjátok a ház gazdájának: Ezt mondja (ezt üzeni) néked a Mester: Hol van az a szállás, ahol megeszem az én tanítványaimmal a húsvéti bárányt? És ő mutat néktek egy nagy vacsoráló helyet (egy emeleti termet), berendezve, ott készítsétek el. Elmenvén pedig, úgy találák, amint (előre) meg/mondta nékik; és elkészíték a húsvéti bárányt” (Luk. 22,7-13).
A pászkabárányról, annak leölésének – helyéről és idejéről –valamint elfogyasztásának módjára vonatkozóan nagyon részletes parancsot ad az Úr: „Szóljatok Izráel egész gyülekezetének (közösségének), mondván: E hónak tizedikén mindenki vegyen magának egy bárányt az atyáknak háza szerint (családonként és), házanként egy bárányt. Hogyha a háznép kevés a bárányhoz, akkor a házához közel való szomszédjával együtt vegyen a lelkek száma szerint (a lélekszámnak megfelelően); kit-kit ételéhez képest számítsatok a bárányhoz. (Vegyétek számításba, hogy ki mennyit tud megenni a bárányból).
A bárány ép (hibátlan), hím, egy esztendős legyen; a juhok közül vagy a kecskék közül vegyétek. És legyen nálatok őrizet alatt (tartsátok magatoknál) e hónap tizennegyedik napjáig, és ölje meg Izráel községének egész gyülekezete estennen. És vegyenek a vérből, és azokban a házakban, ahol azt megeszik, hintsenek a két ajtófélre és a szemöldökfára. A húst pedig egyék meg azon éjjel, tűzön sütve, kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel egyék meg azt. És ne hagyjatok belőle reggelre, vagy ami megmarad belőle reggelre, tűzzel égessétek meg.
Az első hónapban, a hónapnak tizennegyedik napján este (estéjétől kezdve) egyetek kovásztalan kenyeret, a hónap huszonegyedik napjának estéjéig. Hét napon át ne találtassék kovász a ti házaitokban; mert valaki kovászost ejéndik, az a lélek kiírtatik Izráel gyülekezetéből (ki kell irtani Izráel közösségéből mindenkit), akár jövevény, akár az ország szülöttje legyen. Semmi kovászost ne egyetek, minden lakóhelyeteken (bárhol laktok) kovásztalan kenyeret egyetek.
Előhívá (összehívta) tehát Mózes Izráel minden (összes) véneit és monda nékik: Fogjatok (hozzá) és vegyetek magatoknak bárányt családjaitok szerint (nemzetségenként) és öljétek meg (és vágjátok le) a pászkát.
És vegyetek egy kötés izsópot és mártsátok a vérbe, amely az edényben van, és hintsétek (érintsétek) meg a szemöldökfát és a két ajtófelet abból a vérből, amely az edényben van; ti közületek pedig senki se menjen ki az ő házának ajtaján reggelig. Mikor általmegy (átvonul) az Úr, hogy megverje az Egyiptombelieket és meglátja a vért a szemöldökfán és a két ajtófélen: elmegy az Úr az ajtó mellett (akkor kihagyja az ÚR azt az ajtót) és nem engedi, hogy a pusztító bemenjen öldökölni a ti házaitokba (és titeket is csapással sújtson).
Megtartsátok azért ezt a dolgot, rendtartás gyanánt, magadnak és fiaidnak mindörökre. (Őrizzétek meg ezt az igét. örökre szóló rendelkezés ez nektek és fiaitoknak). és mikor bementek a földre, melyet az úr ád néktek, amint megmondotta (ahogyan megígérte) vala: akkor tartsátok meg ezt a szertartást.
Mikor pedig a ti fiaitok mondandják néktek: Micsoda (hogy mit jelent) ez a ti szertartástok? Akkor mondjátok: Pászka-áldozat ez az Úrnak, aki elment az Izráel fiainak házai mellett (mert kihagyta Izráel fiainak a házait) Egyiptomban, mikor megverte az Egyiptombelieket, a mi házainkat pedig (megkímélte, és) megoltalmazta. És a nép meghajtá magát és leborula. És menének és úgy cselekedének az Izráel fiai, amint megparancsolta vala az Úr Mózesnek és Áronnak; úgy cselekedének (úgy jártak el)” (2 Móz. 12,3-8.10.18-28).
És: „Nem ölheted le (nem szabad levágni) a pászkát (a pászkaáldozatot) akármelyikben a te városaid közül (akármelyik lakóhelyeden), amelyeket az Úr, a te Istened ád néked. Hanem azon a helyen, amelyet kiválaszt az Úr, a te Istened, hogy az ő nevét oda helyezze (hogy ott lakjék az ő neve).
Ott öld le a pászkát (ott vágd le a pászkaáldozatot) este, napnyugtakor, abban az időben (időpontban), amikor kijöttél Egyiptomból. Azon a helyen süsd és edd is meg, amelyet kiválaszt az Úr, a te Istened; reggel pedig fordulj vissza és menj haza a te hajlékodba” (5 Móz. 16,5-7).
Az Újszövetség népének is szól a kovásztalanságról, és a húsvéti bárányról szóló parancs, és egyben kijelentést nyer az előkép értelme, vagyis az Úr Jézus áldozata: „Tisztítsátok [takarítsátok] el azért a régi kovászt, hogy legyetek új tésztává, aminthogy kovász nélkül valók vagytok; [hiszen mentesek is vagytok a kovásztól; g. (adzümosz): kovásztalan, azaz (átvitt értelemben) nem romlott, nem megrontott] mert hiszen a mi húsvéti bárányunk, [pászkaáldozatunk] a Krisztus, megáldoztatott [föláldoztatott; megöletett már] érettünk.
Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk, sem rosszaságnak [álnokságnak] és gonoszságnak [(ponéria): gonoszság (romlottság), rosszindulat] kovászával, hanem tisztaságnak [(eilikrineia): egyeneslelkűség; napfény-tisztaság; őszinteség; nyíltszívűség] és igazságnak [(aletheia): valóság, Isten Igéje] kovásztalanságában. [(adzümosz): kovásztalan, azaz (átvitt értelemben) nem romlott, nem megrontott (kenyereivel)]” (1 Kor. 5,7-8)
Márk. 14,17 Mikor pedig este lőn, oda méne a tizenkettővel.
Márk. 14,18 És amikor leülnek [asztalhoz telepedtek, asztalhoz dőltek] és esznek vala monda Jézus: Bizony mondom néktek, egy közületek elárul [kiszolgáltat] engem, aki velem eszik.
Márk. 14,19 Ők pedig kezdenek szomorkodni és néki egyenként mondani: Csak nem én? A másik is: Csak nem én?
Márk. 14,20 Ő pedig felelvén, monda nékik: Egy a tizenkettő közül, aki velem együtt [velem egyszerre] márt a tálba.
Márk. 14,21 Az embernek Fia jóllehet elmegy, amint meg van írva felőle; de jaj annak az embernek, aki az embernek Fiát elárulja [kiszolgáltatja]; jobb lenne annak az embernek, ha nem született volna*
*Máté bizonyságtétele: „Mikor pedig beestveledék, letelepszik vala a tizenkettővel [Jézus a tizenkét tanítvánnyal együtt asztalhoz dőlt]. És amikor esznek vala, monda: Bizony mondom néktek, ti közületek egy elárul [(paradidómi):átad, kiszolgáltat] engem.
És felettébb [(szphodra): nagyon, teljesen] megszomorodva, kezdék mindannyian [egyenként kérdezni, és] mondani néki: Én vagyok-é az, Uram [talán csak nem én]?
Ő pedig felelvén, monda: Aki velem együtt mártja kezét [aki velem egyszerre nyúl] a tálba, az árul el [az ad át, szolgáltat ki] engem. Az embernek Fia jóllehet elmegyen [elhagyja a világot], amint meg van írva felőle, de jaj [szörnyű lesz] annak az embernek, aki az embernek Fiát elárulja; jobb volna annak az embernek, ha nem [meg sem] született volna.
Megszólalván Júdás is [az áruló], aki elárulja vala őt, monda: [talán csak nem]? Én vagyok-é az, Mester [Rabbi]? Monda néki: Te [magad] mondád” (Mát. 26,20-25).
Lukács így írja le a történteket: „És mikor eljött az idő (az óra), asztalhoz üle (asztalhoz telepedett/dőlt), és a tizenkét apostol Ővele egyetembe. És így szólt: „De ímé annak a keze, aki engem elárul, velem (az enyémmel együtt) van az asztalon. És az embernek Fia jóllehet, elmegy (ugyan), mint elvégeztetett (amint elrendeltetett): de jaj annak az embernek, aki által elárultatik! És ők kezdék egymás között (egymástól) kérdezni, vajon ki lehet az ő közöttük, aki ezt meg fogja tenni?” (Luk. 22,14.21-23).
János további részleteket közöl: „Nem mindnyájatokról szólok; tudom én kiket választottam el/ki; hanem hogy beteljesedjék az írás: Aki velem ette a kenyeret (aki velem együtt evett), a sarkát emelte fel ellenem. (Már) most megmondom néktek, mielőtt meglenne (mielőtt ez megtörténik), hogy mikor meglesz, higgyétek majd, hogy én vagyok.
Mikor ezeket mondja vala Jézus, igen nyugtalankodik (megrendült) szellemében (pneuma), s bizonyságot tőn (e szavakkal), és monda: Bizony, bizony mondom néktek, hogy egy ti közületek elárul engem. A tanítványok ekkor egymásra tekintenek bizonytalankodva (zavartan), hogy (vajon) kiről szól. Egy pedig az ő tanítványai közül (Jézus mellett telepedett le, és) a Jézus kebelén nyugszik vala, akit szeret vala Jézus.
Int azért ennek Simon Péter, hogy tudakozza meg, ki az, akiről szól? Az pedig a Jézus kebelére (rá)hajolván, monda néki: Uram, ki az? Felele Jézus: Az, akinek én a bemártott falatot adom. És bemártván a falatot, adá Iskáriótes Júdásnak, a Simon fiának. És a falat után akkor beméne abba a Sátán. Monda azért néki Jézus: Amit cselekszel, hamar cselekedjed (amit tenni szándékozol, tedd meg hamar).
Ezt pedig senki sem érté a leültek közül, miért mondta néki. Némelyek ugyanis állítják (egyesek ugyanis azt gondolták), mivelhogy az erszény Júdásnál vala, hogy azt mondá néki Jézus: Vedd meg, amikre szükségünk van az ünnepre; vagy, hogy adjon valamit a szegényeknek” (Ján. 13,18-19.20-29).
Dávid így prófétál erről: „Istennek átka szállott ő reá, s mivelhogy benne fekszik, nem kél fel többé (Más fordítás: Gyógyíthatatlan betegség támadta meg, nem kel föl többé onnan, ahol fekszik)! Még az én jóakaróm (a legjobb barátom) is, akiben (meg)bíztam, aki kenyeremet ette (aki velem együtt evett), fölemelte sarkát ellenem (az is ellenem támadt)” (Zsolt. 41,9-10)
Márk. 14,22 És mikor ők evének, vévén Jézus a kenyeret, és hálákat adván [megáldotta; áldást mondott], megtöré és adá nékik, mondván: Vegyétek, egyétek; ez az én testem [(szóma = lényem, énem, erőm)].
Márk. 14,23 És vévén a poharat, és hálákat adván, adá nékik; és ivának abból mindnyájan;
Márk. 14,24 És monda nékik: Ez az én vérem, az újszövetség vére, amely sokakért kiontatik.
Márk. 14,25 Bizony mondom néktek, nem iszom többé a szőlőtőnek gyümölcséből [(gennéma): utód] mind ama napig, amikor mint újat [(kainosz): újszerű, ismeretlen, szokatlan, meglepő] iszom azt az Isten országában [az Isten királyságában].
Márk. 14,26 És dicséretet énekelve [(hümneó): énekelve magasztal, himnuszt énekel] kimenének az olajfák hegyére*
Máté bizonyságtétele: „Mikor pedig evének, [kezébe] vevé Jézus a kenyeret és hálákat adván [megáldotta azt], megtöré és adá a tanítványoknak, és monda: Vegyétek, egyétek; ez az én testem [(szóma): énem, erőm].
És vevén a poharat [a kelyhet] és hálákat adván, adá azoknak, ezt mondván: Igyatok ebből mindnyájan; Mert ez az én vérem, az újszövetségnek vére, amely sokakért [sok emberért] kiontatik bűnöknek [(hamartia): a cél elvétésének] bocsánatára [eltörlésére].
Mondom pedig néktek, hogy: Mostantól fogva nem iszom a szőlőtőkének ebből a terméséből [ebből a borból] mind ama napig, amikor újan iszom azt veletek az én Atyámnak országában [királyságában].
És dicséretet [zsoltárokat] énekelvén, kimenének az olajfák hegyére: (Mát. 26,26-30).
Lukács bizonyságtétele az utolsó vacsoráról: „És mikor eljött az idő, asztalhoz üle (asztalhoz dőlt), és a tizenkét apostol Ővele egyetembe. És monda nékik: Kívánva kívántam (vágyva vágytam) a húsvéti bárányt megenni veletek, mielőtt én szenvednék: Mert mondom néktek, hogy többé nem eszem abból (ebből a húsvéti vacsorából), míglen beteljesedik (amíg csak be nem teljesedik ez) az Isten országában.
És a pohárt vévén, minekutána hálákat adott, monda: Vegyétek ezt, és osszátok el magatok között: Mert mondom néktek, hogy nem iszom (mostantól fogva) a szőlőtőkének gyümölcséből (a szőlőtő terméséből), míglen eljő (amíg el nem jön) az Isten országa.
És minekutána a kenyeret vette, hálákat adván megszegé (megtörte), és adá nékik, mondván: Ez az én testem (szóma: énem, erőm), mely ti érettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.
Hasonlóképen (vette) a pohárt is, minekutána vacsorált, ezt mondván: E pohár amaz újszövetség az én véremben (az én vérem által), mely ti érettetek kiontatik” (Luk. 22,14-20).
János apostol írása szerint az Úr Jézus szintén arról beszél, hogy az Ő teste étel, és az Ő vére ital. De az utolsó vacsorán a testté lett Ige, az Úr Jézus Krisztus az Övéinek adja az Ő testét és vérét, vagyis (szómáját/lényét, énjét, erejét). Akik még nem az Övéi, azoknak adta az Ő hústestét (szarx=hús), vagyis az Igét (a logoszt), mely szintén az Ő látható teste: „Bizony, bizony mondom néktek: Aki én bennem hisz, örök élete van annak.
Én vagyok az életnek kenyere. A ti atyáitok a mannát ették a pusztában, és (mégis) meghaltak. (De) ez az a kenyér, amely a mennyből szállott alá, hogy kiki egyék (aki eszik) belőle meg ne haljon. Én vagyok amaz élő kenyér, amely a mennyből szállott alá; ha valaki eszik e kenyérből, él örökké.
És az a kenyér pedig, amelyet én adok, az én (hús)testem (szarx=húsom), amelyet én adok a világ életéért. Tusakodnak azért a zsidók egymás között, mondván: Mi módon adhatja ez nékünk a (hús)testét (szarx=húsát), hogy azt együk
(Más fordítás: A zsidók erre vitatkozni kezdtek egymással, és ezt kérdezték: „Hogyan adhatná ez nekünk a húsát eledelül)?
Monda azért nékik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek: Ha nem eszitek az ember Fiának (hús)testét (szarx=húsát) és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek. (De) aki eszi az én (hús)testemet (szarx=húsomat) és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon.
Mert az én (hús)testem (szarx=húsom) bizony (igazi, valóságos) étel és az én vérem bizony (igazi, valóságos) ital. Aki eszi az én (hús)testemet (szarx=húsomat) és issza az én véremet, az én bennem lakozik (az énbennem marad) és én is abban (őbenne).
Amiként elküldött engem amaz élő Atya, és én az Atya által élek: akként az is, aki engem eszik, él énáltalam. Ez az a kenyér, amely a mennyből szállott alá; nem úgy, amint a ti atyáitok evék a mannát és meghalának (ez nem olyan, mint amilyet atyáitok ettek, és mégis meghaltak): aki ezt a kenyeret eszi, él örökké. Ezeket mondá a zsinagógában, amikor tanít vala Kapernaumba” (Ján. 6,47-59).
Hiszen: „… az Ige (logosz) (hús)testté lett és lakozék [itt (élt) sátorozott; sátrat vert; letáborozott] mi közöttünk [közöttünk vett szállást] és láttuk [szemléltük] az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét… [mint az Atyától származó egyszülött dicsőségét] (Ján. 1,1-2).
János apostol bizonyságtétele a továbbiakban így hangzik: „Ami kezdettől fogva vala, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk (megfigyeltünk), és kezeinkkel (is) illettünk (megtapintottunk), az életnek Igéjéről (logoszáról).
És (mert) az élet megjelent és (mi pedig) láttuk és tanúbizonyságot teszünk róla és (ezért) hirdetjük néktek (is) az örök életet, amely (azelőtt) az Atyánál vala és (most pedig) megjelent nékünk.
Amit (tehát) hallottunk és láttunk, (azt) hirdetjük néktek (is), hogy néktek is közösségetek legyen velünk, és pedig a mi közösségünk az Atyával és az ő Fiával, a Jézus Krisztussal” (1 Ján. 1,1-3).
Kijelentés arról, hogy ki a szőlőtő, és ki a „gyümölcse” , vagyis utódja: „Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlőműves (a szőlősgazda). Maradjatok én bennem és én is ti bennetek. Miképpen a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, hanemha a szőlőtőkén marad; akképpen ti sem, hanemha én bennem maradtok. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: Aki énbennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek” (Ján. 15,1.4-5).
Pál apostolon keresztül így szól a Szent Szellem a minden korban élő hívőkhöz: „Mert én az Úrtól vettem, [kaptam] amit néktek előtökbe [át] is adtam: hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, [elárulásának éjszakáján] melyen elárultaték [át is adták], vette [fogta] a kenyeret. És hálákat adván, [(eukhariszteó): hálaadó imádságot mond] megtörte [megszegte] és ezt mondotta: [így szólt] Vegyétek, egyétek! Ez az én testem [(szóma) = lényem, erőm, énem], mely ti érettetek [helyettetek] megtöretik; [adatik] ezt cselekedjétek [tegyétek] az én emlékezetemre. [rólam való megemlékezésül].
Hasonlatosképpen a pohárt [kelyhet] is vette, minekutána vacsorált volna, ezt mondván [és így szólt]: E pohár [kehely] amaz újtestamentum [újszövetség (diathéké): - a szó szoros értelmében: rendelkezés, azaz (speciális értelemben) szerződés (különösen végakarat). Szövetség, végrendelet; végakarat, amit hivatalos írásban (végrendeletben) rögzítettek] az én vérem által; ezt cselekedjétek, [tegyétek] valamennyiszer isszátok [isztok belőle] az én emlékezetemre. [énrólam való megemlékezésül tegyétek ezt]” (1 Kor. 11,23-25).
És Pál apostolon keresztül érkezik a további kijelentés: „És ezért [így tehát] új szövetségnek a közbenjárója [lett] ő [Krisztus], hogy [mert] meghalván az első szövetségbeli [alatt elkövetett] bűnök váltságáért, a hivatottak [elhívottak] elnyerjék az örökkévaló örökségnek ígéretét. Mert ahol végrendelet van, szükséges, hogy a végrendelkező halála bekövetkezzék. Mivel a végrendelet holtak után jogerős, különben pedig, ha él a végrendelkező, épen nem érvényes. Innét van, hogy az első sem szenteltetett meg [léptették életbe] vér nélkül.
Mert mikor Mózes a törvény szerint minden parancsolatot elmondott az egész népnek, vevén a borjúknak (bikák) és a bakoknak vérét, vízzel és vörös gyapjúval meg izsóppal együtt (és meghintette) magát a könyvet is és (utána) az egész népet meghintette, Mondván: Ez azon szövetség vére, amelyet Isten számotokra rendelt. Majd a sátort is és az istentiszteletre való összes edényeket (eszközét) hasonlóképen meghintette vérrel.
És csaknem minden vérrel tisztíttatik meg a törvény szerint, és vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat. Annakokáért szükséges, hogy a mennyei dolgoknak ábrázolatai (képmásait) effélékkel (ezekkel) tisztíttassanak meg, magok a mennyei dolgok azonban ezeknél különb áldozatokkal” (Zsid. 9,15-23).
És beteljesült a prófécia, amelyben azt ígérte az Úr: „Eljön az, az idő - így szól az ÚR -, amikor újszövetséget kötök Izráel és Júda házával. Nem ama szövetség szerint, amelyet az ő atyáikkal kötöttem az napon, amelyen kézen fogtam őket, hogy kihozzam őket Egyiptom (jelentése: beszűkülés, szorongatás, fogság; á.é: e világ) földéből, de akik megrontották az én szövetségemet, noha én férjük maradtam, azt mondja az Úr.
Hanem ilyen lesz az a szövetség, amelyet Izráel házával fogok kötni, ha eljön az ideje - így szól az ÚR -: Törvényemet a belsejükbe helyezem, szívükbe írom be. Én Istenük leszek, ők pedig népem lesznek.
Akkor nem tanítja többé egyik ember a másikat, ember az embertársát arra, hogy ismerje meg az Urat, mert mindenki ismerni fog engem, kicsinyek és nagyok - így szól az ÚR -, mert megbocsátom bűneiket, és nem gondolok többé vétkeikre” (Jer. 31,31-34).
És hogy ez a kijelentés minden kor hívőinek szól, arról János apostol így tesz bizonyságot: „És néktek kenetetek van a Szenttől, és mindent tudtok. És az a kenet, amelyet ti kaptatok tőle, bennetek marad, és így nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket; hanem amint az a kenet megtanít titeket mindenre, úgy igaz is az és nem hazugság, és amiként megtanított titeket, úgy maradjatok ő benne” (1 Ján. 2,20.27).
Pál apostol tanítása a Korintusbeli – és minden – hívőknek: „Mint okosokhoz szólok, [úgy szólok hozzátok, mint bölcsekhez; úgy beszélek veletek, mint akikről tudom, hogy eszeteket használjátok] ítéljétek meg ti, amit mondok. A hálaadásnak pohara, [kelyhe] amelyet megáldunk, [megszentelünk] nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? [nemde a Krisztus vérében való részesülés?]
A kenyér, amelyet megszegünk, [megtörünk] nem a Krisztus testével [(szóma):= személyével; Lényével] való közösségünk-e? [nemde a Krisztus testében ((szóma):= személyében; lényében) való részesedés?] Mert egy a kenyér [(artosz): kenyérlepény; vékony, lapos lepényféleség volt, ami hamar megkeményedett és így törhető volt]. Egy test [egy kenyér, és egy test (szóma): személy] vagyunk sokan; mert mindnyájan az egy kenyérből részesedünk [(metekhó): - részesedik, vagy részesül; hozzátartozik, részese valaminek]” (1 Kor. 10,15-17).
A régi szövetségről, és a vérről – mely előképként adatott, így ad hírt az Ige. Mózes beszélt Izráel fiaihoz: „Azután vevé a szövetség könyvét, és elolvasá a nép hallatára; azok pedig mondának: Mindent megteszünk, a mit az Úr parancsolt, és engedelmeskedünk. Mózes pedig vevé a vért, és ráhinté a népre, és monda: Ímé a szövetségnek vére, melyet az Úr kötött ti veletek, mindama beszédek szerint (Más fordítás: Annak a szövetségnek a vére ez, amelyet az ÚR kötött veletek mindezeknek az igéknek az alapján)” (2 Móz. 24,7-8).
És az apostol megismétli, megerősítve a kijelentést: „… Ez annak a szövetségnek a vére, amelyet az Isten rendelt számotokra.” (Zsid. 9,20)
Márk. 14,27 És monda nékik Jézus: Ezen az éjszakán mindnyájan megbotránkoztok [tőrbe estek és megütköztök majd] bennem [és mindnyájan cserbenhagytok engem]; mert meg van írva: Megverem a pásztort, és elszélednek a juhok.
Márk. 14,28 De feltámadásom után előttetek fogok felmenni Galileába.
Márk. 14,29 Péter pedig monda néki: Ha mindnyájan megbotránkoznak [megbotlanak; elfordulnak is tőled] is, de én nem.
Márk. 14,30 És monda néki Jézus: Bizony mondom néked, hogy ma, ezen az éjszakán, mielőtt a kakas kétszer szólana, háromszor tagadsz meg engem.
Márk. 14,31 Ő pedig annál inkább erősíti vala [ő pedig magából kikelve szólt]: Ha veled együtt kell is meghalnom, semmiképpen meg nem tagadlak téged. Hasonlóképen szólnak vala a többiek is*
*Máté is bizonyságot tesz a történtekről: „Akkor monda nékik Jézus: Mindnyájan ezen az éjszakán megbotránkoztok [elveszítitek a hiteteket; megbotlotok] én bennem [és tőrbe estek]. Mert meg van írva: Megverem [megölöm] a pásztort, és elszélednek [szétszóródnak] a nyájnak juhai. De föltámadásom után előttetek megyek majd Galileába.
Péter pedig felelvén, monda néki: Ha mindnyájan megbotránkoznak is [ha mások el is veszítik a hitüket; és ha mindannyian megütköznek is] te benned, én soha meg nem botránkozom [én soha meg nem ütközöm].
Monda néki Jézus: Bizony mondom néked, ezen az éjszakán, mielőtt megszólal a kakas, háromszor megtagadsz engem [háromszor fogod letagadni, hogy ismersz engem]. [Péter tovább erősködött; és erre így fogadkozott] Monda néki Péter: Ha meg kell is veled halnom, meg nem tagadlak téged [akkor sem tagadom le, hogy ismerlek téged]. Hasonlóképen szólnak [ugyanígy beszélt, és fogadkozott] vala a többi tanítványok is” (Mát. 26,31-35).
És ez így került megírásra: „Fegyver, serkenj fel az én pásztorom ellen és a férfiú ellen, aki nékem társam! Így szól a Seregeknek Ura. Verd meg a pásztort és elszélednek a juhok, én pedig a kicsinyek ellen fordítom kezemet. (Más fordítás: Kard! Támadj pásztoromra, bizalmas emberemre! - így szól a Seregek URA. Vágd le a pásztort, széledjen el a nyáj! Még a bojtárokra is kezet emelek!)” (Zak. 13,7).
Lukács bizonyságtétele így hangzik: „Monda pedig az Úr: Simon! Simon! ímé a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát; De én imádkoztam (könyörögtem) érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited: te azért idővel megtérvén, a te atyádfiait erősítsed. Ő pedig monda néki: Uram, te veled kész vagyok mind tömlöcre (akár a börtönbe), mind halálra menni! És ő monda: Mondom néked Péter: Ma nem szól addig a kakas, míg te háromszor meg/le nem tagadod, hogy ismersz engem” (Luk. 22,31-34).
Péter válasza egy kérdés: „Monda néki Simon Péter: Uram, hová mégy? Felele néki Jézus: Ahová én megyek, most én utánam nem jöhetsz (oda most nem követhetsz); utóbb azonban utánam jössz (de később majd követsz). Monda néki Péter: Uram, miért nem mehetek most utánad (miért ne követhetnélek most)? Az életemet adom éretted! Felele néki Jézus: Az életedet adod érettem? Bizony, bizony mondom néked, nem szól addig a kakas, mígnem háromszor megtagadsz engem” (Ján. 13,36-38)
Márk. 14,32 És menének ama helyre, a melynek Gecsemáné [(Gethszémané): olajütő, olajprés] a neve; és monda az ő tanítványainak: Üljetek le itt, amíg imádkozom.
Márk. 14,33 És maga mellé vevé Pétert és Jakabot és Jánost, és kezde rettegni [(ekthambeó): megdöbben; megrémül, nagyon (súlyosan) meghökken. Szó szerint: áhítattal telitett lelkiállapotba került] és gyötrődni. (adémoneó: elkedvetlenedik) [Más fordítás: Aztán rémület és otthontalanság (hontalanság) érzete kezdte nyugtalanítani];
Márk. 14,34 És monda nékik: Szomorú az én lelkem (pszükhé: egész lényem) [halálos szomorúság borult a lelkemre (pszükhé: egész lényemre)] mind halálig; maradjatok itt, és vigyázzatok [őrködjetek, és virrasszatok].
Márk. 14,35 És egy kevéssé előre menvén, a földre esék [a földre borult], és imádkozék, hogyha lehetséges, múljék el tőle ez az óra;
Márk. 14,36 És monda: Abba, Atyám! Minden lehetséges néked. Vidd el [távoztasd el] tőlem ezt a poharat [ments meg engem e pohártól]; mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.
Márk. 14,37 Azután visszatért és aludva [szunnyadva] találá őket, és monda Péternek: Simon, alszol [szunnyadsz]? Nem bírtál egy óráig vigyázni [Nem voltál képes egyetlen órát virrasztani; Nem volt erőd egy órát ébren tölteni]?
Márk. 14,38 Vigyázzatok [virrasszatok; maradjatok ébren] és imádkozzatok, hogy kísértetbe ne jussatok; a szellem ugyan kész [(prothümosz): készséges, hajlandó], de a (hús)test erőtlen [tehetetlen].
Márk. 14,39 És ismét elmenvén, imádkozék, ugyanazon szavakkal szólván.
Márk. 14,40 Amikor pedig visszatért, ismét aludva találá őket; mert a szemeik megnehezedtek vala [mert szemükre álom nehezedett], és nem tudták mit feleljenek néki.
Márk. 14,41 Harmadszor is jöve, és monda nékik: Aludjatok immár [tovább] és nyugodjatok. Elég [megvan a döntés]; eljött az óra; [nincs a gonosz előtt akadály] ímé az embernek Fia a bűnösök kezébe adatik.
Márk. 14,42 Keljetek föl [ébredjetek], menjünk: ímé elközelgett [megérkezett], aki engem elárul [kiszolgáltat]*
*Máté is bizonyságot tesz a történtekről: „Akkor elméne [bement] Jézus velük egy helyre, amelyet Gecsemánénak hívtak [jelentése: olajütő, olajprés], és monda a tanítványoknak: Üljetek le itt, míg elmegyek, és amott imádkozom. És maga mellé vévén Pétert és Zebedeusnak két fiát, kezde szomorkodni [remegni] és gyötrődni [és nyugtalan lett]. Ekkor monda nékik: Felette igen szomorú az én lelkem [egész lényem] mind halálig! [Bánat fogja körül lelkemet (egész lényemet), míg csak a halál el nem jön] maradjatok itt és vigyázzatok [virrasszatok] én velem.
[Más fordítás: A szomorúságom olyan nagy, hogy majdnem megöl. Maradjatok itt, és maradjatok ébren velem együtt].
És egy kissé előre menve [továbbment], arcra [a földre] borult, könyörögvén [imádkozván] és mondván: Atyám! Ha lehetséges, múljék [távozzék] el tőlem e pohár. [Ha lehetséges, hadd ne kelljen kiinnom a szenvedésnek ezt a poharát];
mindazáltal ne úgy legyen amint én akarom [amint én kívánom], hanem amint te. Akkor méne [visszament] a tanítványokhoz és alva [szunnyadva] találá őket, és monda Péternek: Így nem bírtatok [hát ennyire nem volt erőtök] vigyázni [virrasztani; ébren maradni] velem egy óráig sem!?
Vigyázzatok [virrasszatok; maradjatok ébren] és imádkozzatok, hogy kísértetbe [kísértésbe] ne essetek; mert jóllehet a szellem kész [hajlandó; készséges ugyan], de a (hús)test erőtlen.
[Más fordítás: Mert a szellem azt akarja tenni, ami jó, de a (hús)test gyenge].
Ismét elméne másodszor is, és könyörge [imádkozik], mondván: Atyám! Ha el nem múlhatik [ha nem távozhat el] tőlem e pohár [kehely], hogy ki ne igyam, legyen meg a te akaratod. És mikor visszatér vala [visszament hozzájuk], ismét alva [szunnyadva] találá őket; mert megnehezedtek vala az ő szemeik [nem tudták nyitva tartani a szemüket, mert szemükre álom súlya nehezedett].
És ott hagyva őket, ismét elméne és imádkozik harmadszor, ugyanazon beszéddel [ugyanazokkal a (logosz): igével] szólván. Ekkor méne [visszatért] az ő tanítványaihoz, és monda nékik: Aludjatok immár és nyugodjatok [most már szunnyadhattok]. Ímé, elközelgett [eljött] az óra, és az embernek Fia a bűnösök [(hamartólosz): céltévesztettek] kezébe adatik.
Keljetek fel [ébredjetek és induljunk], menjünk! Ímé elközelgett [közel van, itt van az; megérkezett], aki engem elárul” (Mát. 26,36-46).
Lukács bizonyságtétele: „És kimenvén, méne az ő szokása szerint az Olajfák hegyére; követék pedig őt az ő tanítványai is. És mikor (odaért arra a helyre, és) ott a helyen vala, monda nékik: Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek. És ő eltávozék (eltávolodott) tőlük mintegy kőhajításnyira; és térdre esvén, (így) imádkozék, Mondván: Atyám, ha akarod, távoztasd (vedd) el tőlem e pohárt; mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen!
És (ekkor) angyal jelenék meg néki mennyből, erősítvén őt. És haláltusában lévén, buzgóságosabban imádkozék (halálos gyötrődésében még kitartóbban imádkozott); és az ő verítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak. És minekutána fölkelt az imádkozástól, az ő tanítványaihoz menvén, aludva találá őket a szomorúság miatt, és monda nékik: Mit alusztok? Keljetek fel és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek” (Luk. 22,39-46).
János is erről tesz bizonyságot: „Mikor ezeket mondta vala Jézus, kiméne az ő tanítványaival együtt túl a Kedron patakán (Jelentése: zavaros, piszkos, sötét, fekete; téli patak, fekete patak. A Kidronon való átkelés a város elhagyásának számított), ahol egy kert vala, amelybe bemenének ő és az ő tanítványai. Ismeri pedig azt a helyet Júdás is, aki őt elárulja vala; mivelhogy gyakorta ott gyűlt egybe Jézus az ő tanítványaival” (Ján. 18,1-2).
És kérte az Atyát: „Most az én lelkem háborog (megrendült); és mit mondjak? (Kérjem azt): Atyám, ments meg engem ettől az órától. De azért jutottam ez órára (De hiszen éppen ezért az óráért jöttem!)” (Ján. 12,27).
Az apostoli bizonyságtétel így hangzik: „Ki az ő (hús)testének napjaiban (Ő (hús)testi élete idején) könyörgésekkel és esedezésekkel, erős (hangos) kiáltás és könnyhullatás közben járult ahhoz (az elé), aki képes megszabadítani (akinek hatalma van arra, hogy kiszabadítsa) őt a halálból, és meghallgattatott az ő istenfélelméért” (Zsid. 5,7-10).
Dávid szája által így könyörgött: „Mert te hoztál ki engem az anyám méhéből, és biztattál (biztonságba helyeztél) engem anyámnak emlőin. Születésem óta a te gondod voltam (már anyám ölében is rád voltam utalva); anyám méhétől fogva te voltál Istenem. Ne légy messze (távol) tőlem, mert közel a nyomorúság (a baj), és nincs, aki segítsen. Tulkok sokasága kerített be engem (hatalmas bikák vettek körül), körülfogtak (bekerítettek) engem Básán bikái (bivalyai). Feltátották rám szájukat, mint a ragadozó (a marcangoló) és ordító oroszlán” (Zsolt. 22,10-14).
„Körülvettek (körülfontak) engem a halál kötelei, és a pokol szorongattatásai támadtak meg engem; (a sírtól való rettegés fogott el engem) nyomorúságba és ínségbe jutottam (és bánatban vagyok)” (Zsolt. 116,3).
Halál kötelei (örvényei) vettek körül, s az istentelenség árjai (pusztító áradata) rettentettek engem (Béliál hullámai rémítettek). A Seol kötelei vettek körül (a sír kötelei fonódtak rám; az alvilág kötelékei körülfontak); a halál tőrei fogtak meg engem (a halál csapdái meredtek rám, a halálos hurkok rám csapódtak)” (Zsolt. 18,5-6)
Márk. 14,43 És mindjárt még mikor ő szól vala, eljöve Júdás, egy a tizenkettő közül, és vele együtt nagy sokaság [nagy tömeg], fegyverekkel [szablyákkal; kardokkal] és botokkal [dorongokkal], a főpapoktól[a papi fejedelmektől], az írástudóktól és a vénektől.
Márk. 14,44 Az ő elárulója [aki Őt kiszolgáltatta] pedig (előre megbeszélt)jelt ada nékik, mondván: Akit megcsókolok majd, ő az; fogjátok meg azt, és vigyétek el biztonsággal [ragadjátok meg és vezessétek el biztos kísérettel].
Márk. 14,45 És odajutván [amikor odaért], azonnal hozzá méne [azonnal hozzálépett], és monda: Mester! Mester! [Rabbi] és megcsókolá őt.
Márk. 14,46 Azok pedig ráveték kezeiket, és megfogák [elfogták] őt.
Márk. 14,47 De egy az ott állók közül az ő szablyáját kivonván, [kirántotta a kardját] a főpap (rab)szolgájához csapa [sújt], és levágá annak fülét.
Márk. 14,48 Jézus pedig felelvén, monda nékik: Mint egy rablóra [mint egy haramiára], úgy jöttetek-e reám [úgy vonultatok ki ellenem, mint valami bűnöző ellen] fegyverekkel [szablyákkal; kardokkal] és botokkal [fadorongokkal], hogy megfogjatok engem?!
Márk. 14,49 Naponta nálatok valék, a templomban tanítva, és nem fogtatok meg engem; de szükség, hogy az írások beteljesedjenek.
Márk. 14,50 Akkor elhagyván [otthagyták] őt, mindnyájan elfutnak.
Márk. 14,51 Egy ifjú pedig követé őt, akinek [meztelen] testét csak egy gyolcs ing takarta [egy lepedő burkolta]; és megfogák [megragadták] őt az ifjak.
űMárk. 14,52 De ő ott hagyva az ingét [kezükben hagyta a lepedőt], meztelenül elszaladt tőlük [elmenekült; elfutott]*
*A Máté írása szerinti Evangélium további részleteket is közöl: „És még mikor beszél vala, ímé Júdás, egy a tizenkettő közül, eljöve [megjött] és vele együtt sok nép [nagy sokaság; nagy tömeg] fegyverekkel [kardokkal] és fustélyokkal [botokkal, dorongokkal], a főpapoktól és a nép véneitől [A tömeget a főpapok és a nép elöljárói küldték].
Aki pedig őt elárulja vala, jelt ada nékik [ezt az ismertetőjelet adta meg nekik], mondván: Akit én majd megcsókolok, ő az, fogjátok [ragadjátok] meg őt. És mindjárt [egyenest] Jézushoz lépvén [menve], monda: Üdvöz légy Mester [(khairó): Örülj! Üdvözöllek Rabbi]! És megcsókolá őt.
Jézus pedig monda néki: Barátom [(hetairosz) társam, kísérőm], miért jöttél? [hát ezért jöttél; tedd azt, amiért jöttél]. Akkor hozzámenvén [a fegyveresek hozzáléptek], kezeiket Jézusra veték és megfogták [elfogták; letartóztatták; megragadták] őt.
És ímé egyik azok közül, akik a Jézussal valának, kinyújtván kezét [kardjához kapott], szablyáját [kardját] kirántá [kihúzta], és a főpap (rab)szolgáját megcsapván [és rásújtott a főpap rabszolgájára], levágá [leszelte] annak egyik fülét. Akkor monda néki Jézus: Tedd helyére szablyádat [kardodat]; mert akik fegyvert [kardot] fognak, fegyverrel kell veszniük [kard által pusztul el; Mindaz, aki kardot ragad, kard által vész el].
Avagy azt gondolod-é, hogy nem kérhetném most az én Atyámat, hogy adjon ide mellém többet tizenkét sereg [tizenkét légiónyi: (egy légió hatezer főből állt, tehát hetvenkétezer)] angyalnál?
[Más fordítás: Hát úgy véled, hogy nincs nekem hatalmam rá, hogy magam mellé szólítsam Atyámat, hogy Ő tizenkét légió angyalnál is többet állítson mellém].
De mi módon teljesednének be az írások, hogy [ennek] így kell lenni [történnie; bekövetkeznie]? Ugyanekkor [pedig a tömeghez fordult] monda Jézus a sokaságnak: Mint valami latorra [mint egy haramiára; mint valami rablóra], úgy jöttetek [úgy törtök rám] fegyverekkel [kardokkal] és fustélyokkal [botokkal; husángokkal; dorongokkal felfegyverkezve], hogy megfogjatok [elfogjatok] engem?
Naponként nálatok ültem, tanítván a templomban, és nem fogtatok meg engem [és nem nyúltatok hozzám]. Mindez pedig azért lőn [történt], hogy beteljesedjenek a próféták írásai. Ekkor elhagyták őt a tanítványok mind [magára hagyták], és elfutnak [és elmenekültek]” (Mát. 26,47-56).
Lukács is további részleteket ír le: „És mikor még beszél, ímé sokaság (közeledett, és) jöve, melynek (élén) az méne előtte, aki Júdásnak neveztetik, egy a tizenkettő közül: és közelgete (és oda lépett) Jézushoz, hogy őt megcsókolja.
Jézus pedig monda néki: Júdás, csókkal árulod el az embernek Fiát? Látván pedig azok, akik ő körülötte valának, ami következik (hogy mi készül), mondának néki: Uram, vágjuk-é őket fegyverrel (odavágjunk a karddal)? És közülük valaki megvágá a főpap szolgáját (oda is csapott a főpap szolgájára), és levágá annak jobb fülét. Felelvén pedig Jézus, monda: (Hagyjátok abba) Elég eddig. És illetvén (megérintve) annak fülét, meggyógyítá azt.
Monda pedig Jézus azoknak, akik ő hozzá mentek (amikor odaléptek hozzá), a főpapoknak, a templom tisztjeinek (a templomőrség vezetőinek) és a véneknek: Mint valami latorra (mint valami rabló ellen), úgy jöttetek (úgy vonultok ki ellenem) szablyákkal és fustélyokkal (kardokkal és botokkal)? Mikor minden nap veletek voltam a templomban, a ti kezeiteket nem vetétek én reám; de ez a ti órátok, és a sötétségnek hatalma (és a sötétség hatalmának ideje)” (Luk. 22,47-53).
János még további részletekkel írja le a történteket: „Júdás tehát magához vevén (maga mellé vette) a katonai csapatot, és a papi fejedelmektől és a farizeusoktól (küldött templomi)szolgákat, oda méne fáklyákkal, lámpásokkal és fegyverekkel. Jézus azért tudván mindazt, ami reá következendő vala (ami reá vár), előre méne (előlépett), és monda azoknak: Kit kerestek? Felelének néki: A názáreti Jézust.
Monda nékik Jézus: Én vagyok. Ott állt pedig ő velük Júdás is, aki elárulta őt. Mikor azért azt mondá nékik, hogy: Én vagyok; hátra vonulnak (visszatántorodtak) és földre esének. Ismét megkérdezé azért őket: Kit kerestek? És azok mondának: A názáreti Jézust. Felele Jézus: Mondtam néktek, hogy én vagyok. Azért, ha engem kerestek, ezeket bocsássátok el (és engedjétek ezeket elmenni); Hogy beteljesüljön a beszéd (így kellett beteljesednie annak az igének), amelyet mondott: Azok közül, akiket nékem adtál, senkit sem vesztettem el (nem hagytam elveszni senkit).
Simon Péter pedig, akinek szablyája vala, kirántá azt, és megüté a főpap szolgáját (Simon Péternél volt egy kard, azt kihúzta, lecsapott a főpap szolgájára), és levágá annak jobb fülét. A szolga neve pedig Málkus (jelentése: tanácsadó, király, ragyogás) vala. Monda azért Jézus Péternek: Tedd hüvelyébe a te szablyádat (kardodat); avagy nem kell-é kiinnom a pohárt, amelyet az Atya adott nékem?
A (katonai) csapat azért és az ezredes és a zsidók (templom)szolgái (ekkor elfogták, és) megfogták Jézust, és megkötözték őt” (Ján. 18,3-12).
Mert: „Ha valaki fogságba visz mást, ő is fogságba megy; ha valaki fegyverrel öl, fegyverrel kell annak megöletni. Itt van a szentek békességes tűrése és hite (Más fordítás: Ha valakire fogság vár, fogságra jut; ha valakinek kard által kell meghalnia, kard által hal meg. Itt van a helye a szentek állhatatosságának és hitének)” (Jel. 13,10).
Péter apostol bizonyságot tesz arról, hogy a próféták ezt előre megmondták: „Atyámfiai [testvéreim], férfiak, szükség volt betelni [beteljesedni] annak az írásnak, melyet megjövendölt [előre megmondott, kinyilatkoztatott] a Szent Szellem Dávid szája által Júdás felől, ki vezetőjük lőn azoknak, akik megfogták [elfogták] Jézust. Mert mi közénk számláltatott [közénk tartozott], és elnyerte ennek a szolgálatnak az osztályrészét [a mi szolgálatunk részese volt]. (Más fordítási lehetőség: Ez a szolgálat jutott neki örökségül)” (Csel. 1,16-17).
És Dávid így prófétál erről: „Még az én jóakaróm (a legjobb barátom) is, akiben (meg)bíztam, aki kenyeremet (velem együtt) ette, fölemelte sarkát ellenem (és az is ellenem támadt)” (Zsolt. 41,10)
Jeremiás is erről szólt: „Orrunk lehelete (éltető leheletünk), az Úr felkentje megfogattaték (foglyul esett) az ő vermeikben, akiről azt (gondoltuk, és) mondottuk: az ő árnyékában élünk a pogányok között, (hogy oltalma alatt élhetünk a népek között)” (Siral. 4,20).
Így teljesedett be a prófécia: „Fegyver (kard), serkenj fel az én pásztorom ellen és a férfiú ellen (támadj pásztoromra, bizalmas emberemre), aki nékem társam! Így szól a Seregeknek Ura. Verd meg (vágd le) a pásztort és elszélednek a juhok, én pedig a kicsinyek ellen fordítom kezemet (még a bojtárokra is kezet emelek)” (Zak. 13,7)
Márk. 14,53 És vivék [elvezették] Jézust a főpaphoz. És oda gyűlnek [összeültek] mindnyájan a főpapok [papi fejedelmek], a vének és az írástudók.
Márk. 14,54 Péter pedig távolról követé őt, be egészen a főpap [palotájának] udvaráig: és ott üle [együtt leül] a szolgákkal, és melegszik vala a tűznél.
Márk. 14,55 A főpapok [papi fejedelmek] pedig és az egész tanács [(szünedrion): Szanhedrin: főpapokból, vénekből és írástudókból álló bírói és törvényhozó testület volt Izraelben] bizonyságot [bizonyítékot] keresnek vala Jézus ellen, hogy megölhessék [hogy halálra adhassák, hogy halálra ítélhessék] őt; de nem találnak vala.
Márk. 14,56 Mert sokan tesznek vala ugyan hamis tanúbizonyságot [hamis tanúvallomást] ellene, de a bizonyságtételek [a vallomások] nem valának megegyezők [nem voltak egybehangzók].
Márk. 14,57 És némelyek fölkelének [felállnak] és hamis tanúbizonyságot tőnek ellene, mondván:
Márk. 14,58 Mi hallottuk, mikor ezt mondá: Én lerontom [lerombolom] ezt a kézzel csinált templomot, és három nap alatt [és harmad napra] mást építek, amely nem kézzel csináltatott.
Márk. 14,59 De még így sem vala egyező [egybehangzó] az ő bizonyságtételük [vallomásuk].
Márk. 14,60 Akkor a főpap odaállván a középre, megkérdé Jézust, mondván: Semmit sem felelsz-é? Miféle bizonyságot tesznek [vallanak] ezek te ellened?
Márk. 14,61 Ő pedig hallgat vala, és semmit sem felele. Ismét megkérdezé őt a főpap, és monda néki: Te vagy-é a Krisztus, az áldott Isten Fia?
Márk. 14,62 Jézus pedig monda: Én vagyok. És meglátjátok majd az embernek Fiát ülni a hatalomnak [a Hatalmas, a Mindenható] jobbján [amint az erő jobbján ül], és eljőni az ég felhőivel/ben.
Márk. 14,63 A főpap pedig megszaggatván ruháit [köntösét], monda: Mi szükségünk van még tanúkra?
Márk. 14,64 Hallátok a káromlást [az istenkáromlást]. Mi tetszik néktek [mi a ti véleményetek erről]? Azok pedig halálra méltónak ítélték őt mindnyájan.
Márk. 14,65 És kezdék őt némelyek köpdösni, és az ő orcáját elfedni, és őt öklözni [ütlegelni; és ököllel verték], és mondani néki: [most] Prófétálj [mondd meg ki ütött]! A szolgák pedig arcul csapdossák vala őt*
*A vallásos emberek nem ismerik fel Isten kezét, hanem irigységből akarják pusztítani: „Akkor egybegyűlnek a főpapok, az írástudók [törvénymagyarázók] és a nép vénei a főpap házába [palotájában], akit Kajafásnak hívtak [jelentése: kőfaragó; elnyomás].
És tanácsot tartának [tervet készítettek, és megegyeztek abban], hogy Jézust álnoksággal megfogják [csellel, cselvetéssel csapdába csalják, elfogják] és megöljék. De azt mondják vala: Ne az ünnepen: hogy zendülés ne legyen [nehogy zavargás törjön ki] a nép között [nehogy fellázadjon a nép]” (Mát. 26,3-5).
Az Úr Jézus feltámasztja Lázárt, erre: „(Összehívták tehát, és) egybegyűjtik azért a papi fejedelmek (a főpapok) és a farizeusok a főtanácsot (a nagytanácsot), és mondának: Mit cselekedjünk? Mert ez az ember sok csodát művel (sok jelt tesz). Ha ekképpen (egyszerűen csak) hagyjuk őt, mindenki hinni fog ő benne: és eljőnek majd a rómaiak és elveszik tőlünk mind e helyet, mind e népet.
Egy pedig ő közülük, Kajafás, aki főpap vala abban az esztendőben, monda nékik: Ti semmit sem tudtok (nem értetek semmit). Meg sem gondoljátok (és azt sem veszitek fontolóra), hogy jobb nékünk, hogy egy ember haljon meg a népért, és az egész nép el ne vesszen. Ezt pedig nem magától mondta: hanem mivelhogy abban az esztendőben főpap vala, jövendőt monda (megjövendölte), hogy Jézus meg fog halni a népért; És nemcsak a népért, hanem azért is, hogy az Istennek elszéledt (szétszóródott) gyermekeit egybegyűjtse. Ama naptól azért azon tanakodnak (és egyetértettek abban), hogy őt megöljék” (Ján. 11,47-53).
Dávid már így prófétált erről „Miért háborognak [dühösködnek; tombolnak; agyarkodnak; dühöngnek; zúgolódnak; morognak; miért fennhéjázók] a nemzetek [pogányok]? A népek miért kovácsolnak [gondolnak; terveznek] hiú [céltalan; sikertelen; üres; hiábavaló; semmit érő; haszontalan] terveket? A föld királyai fölkelnek, [felkerekednek; összegyűlnek; fölállnak] nagyjai [a fejedelmek] összeesküsznek [együtt tanácskoznak; egybegyűlnek] az Úr ellen és Fölkentje [Krisztusa] ellen” (Zsolt 2,1-2).
És ismét az Úr Jézusról szól a prófécia: „Mert felőlem szólnak elleneim, és akik életemre törnek, együtt tanácskoznak” (Zsolt.71,10).
„Megátalkodottak gonosz szándékukban; megegyeztek, hogy tőrt vetnek titkon, mondják: ki látja őket. (Eltökélték magukat a gonosztettre, megbeszélik, hogy titokban tőrt vetnek. Gondolják: Ki látja őket)? Álnokságokat koholnak (terveznek, titokban tartják tervüket, és); a kikoholt tervet végrehatják; mindenikük keble és szíve kikutathatatlan (mert kifürkészhetetlen az ember belseje és szíve)” (Zsolt. 64,6-7).
Miután Júdás árulásának segítségével elfogták az Úr Jézus: „Amazok pedig megfogván [akik elfogták a foglyul ejtett] Jézust, vivék Kajafáshoz, a főpaphoz, ahol az írástudók és a vének egybegyűltek vala. Péter pedig követi vala őt távolról egész a főpap pitvaráig [a főpap palotájának udvaráig]; és bemenvén, ott ül vala a szolgákkal [s leült a szolgák, a poroszlók közé], hogy lássa a végét [hogy mi lesz a dolog vége, mi fog történni].
A főpapok pedig és a vének és az egész (nagy)tanács [a Szanhedrin] hamis bizonyságot keresnek vala [igyekeztek hamis tanúvallomásra szert tenni] Jézus ellen, hogy megölhessék [hogy halálra ítélhessék, és adhassák] Őt; És nem találnak. És noha sok hamis tanú jött vala elő, még sem találnak.
Utoljára pedig előjövén két hamis tanú, [akik azt állították] Mondván: Ez azt mondta: Leronthatom [hatalmam van arra, hogy leromboljam] az Isten templomát, és három nap alatt felépíthetem [és három nap alatt felépítsem] azt. És fölkelvén [erre fölállt] a főpap, monda néki: Semmit sem felelsz-é? Micsoda tanúbizonyságot tesznek ezek ellened. [miért nem felelsz semmit arra, amivel ezek vádolnak]? Jézus pedig hallgat vala.
És felelvén a főpap, monda néki: Az élő Istenre [esküvéssel] kényszerítelek téged [Az élő Isten nevében megesketlek, és parancsolom], hogy mondd meg nékünk, ha te vagy-é a Krisztus [a Messiás], az Istennek Fia?
Monda néki Jézus: Te mondád. [Én Vagyok]. Sőt mondom néktek: Mostantól fogva meglátjátok az embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján [az Isten erejének jobbján], és eljőni az égnek felhőiben. Ekkor a főpap megszaggatá a maga (felső)ruháit [köpenyét], és monda: Káromlást szólott [Istent káromolta; Ez az ember Istent gyalázta].
Mi szükségünk van még bizonyságokra? [Több tanúra nincs is szükségünk]. Ímé most hallottátok az ő káromlását [amit Isten ellen mondott]. Mit gondoltok [mi az ítéletetek; mi a véleményetek]? Azok pedig felelvén mondának: Méltó a halálra. [Bűnös, halált érdemel]. Akkor szemébe köpdösnek és arcul csapdosták [ütötték, ököllel verték] őt, némelyek pedig botokkal verik [vesszővel csapdosták]. Mondván: Prófétáld meg nékünk Krisztus [találd ki, Messiás], kicsoda az, aki üt téged” (Mát. 26,57-68).
A főpap megszaggatta ruháit, pedig a törvény kimondja: „Aki pedig főpap az ő atyjafiai (testvérei) között, akinek fejére töltötték a kenetnek olaját, és akit felavattak az ő szolgálatára, hogy a szent ruhákba felöltözzék: fejét meg ne meztelenítse, se ruháit meg ne szaggassa” (3 Móz. 21,10).
Lukács bizonyságtételében is több részlet tárul elénk: „Megfogván azért őt, elvezeték, és elvivék (miután pedig elfogták őt, elvitték és bekísérték) a főpap házába. Péter pedig követi vala távol. És azok a férfiak, akik fogva tartják (őrizték) Jézust, csúfolják (gúnyolták) vala, vervén őt. És szemeit betakarván, arcul csapdossák őt, és kérdezik őt, mondván: Prófétáld meg ki az, aki téged ver (ki ütött meg téged)?
És sok egyéb dolgot mondának néki, szidalmazván őt (és sok más szidalmat is szórtak reá). És amint nappal lett, egybegyűlt a nép véneinek tanácsa, főpapok és írástudók: és vivék (és bekísértették) őt az ő gyülekezetükbe (a nagytanácsba), Mondván: Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nékünk. Monda pedig nékik: Ha (meg)mondom néktek, nem hiszitek: De ha kérdezlek is, nem feleltek nékem, sem el nem bocsátotok. (De) mostantól fogva ül az embernek Fia az Isten hatalmának jobbja felől.
Mondának pedig mindnyájan: Te vagy tehát az Isten Fia? Ő pedig monda nékik: Ti mondjátok, hogy én vagyok! Azok pedig mondának: Mi szükségünk van még bizonyságra (tanúvallomásra)? Hiszen mi magunk hallottuk az ő (saját) szájából” (Luk. 22,54.63-71).
János is bizonyságot tesz a történtekről: „És vivék őt először Annáshoz; mert ipa (apósa) vala ez Kajafásnak, aki abban az esztendőben főpap vala. Kajafás pedig az vala, aki tanácsolta vala a zsidóknak, hogy jobb, hogy egy ember vesszen el (haljon meg) a népért. A főpap azért kérdezi Jézust az ő tanítványai felől, és az ő tudománya (és tanítása) felől.
Felele néki Jézus: Én nyilván (nyilvánosan) szólottam a világnak, én mindenkor tanítottam a zsinagógában és a templomban, ahol a zsidók mindenünnen összegyülekeznek; és titkon semmit sem szólottam. Mit kérdesz engem? Kérdezd azokat, akik hallották, mit szóltam (mit beszéltem) nékik: ímé ők tudják, amiket nékik szólottam.
Mikor pedig ő ezeket mondja vala, egy a poroszlók (szolgák) közül, aki ott áll vala, arcul üté Jézust, mondván: így felelsz-é a főpapnak? Felele néki Jézus: Ha gonoszul szóltam, tégy bizonyságot a gonoszságról (ha rosszat mondtam, bizonyítsd be, hogy rossz volt); ha pedig jól (ha pedig jót mondtam), miért versz (ütsz) engem. (ezután) Elküldé őt Annás megkötözve Kajafáshoz, a főpaphoz” (Ján. 18,13-14.19-24).
A szanhedrin azért állított elő tanukat, nem átalva hamis bizonyítékokat keresni, mert azt a látszatot akarták kelteni, mintha a törvény értelmében akarnának cselekedni. A törvény azonban így hangzott: „Csak két vagy három tanú vallomása alapján szabad valakit halálra ítélni; egy tanú vallomása alapján nem szabad. Ne álljon elő (mert nem lehet elég) egy tanú senki ellen semmiféle hamisság (vétek) és semmiféle bűn miatt; akármilyen bűnben vétkes valaki, két tanú szavára vagy három tanú szavára álljon a dolog (lehet érvényes egy ügy)” (5 Móz. 17,6; 19,15).
Dávid ezt már megprófétálta: „Erőszakos (hamis) tanúk állnak elő; azt kérdezik tőlem (olyanról faggatnak), amiről nem tudok. Jóért rosszal fizetnek meg nékem, megrabolják lelkemet (életemre törnek)” (Zsolt. 35,11-12).
Ezek is hamis tanúk voltak, akik nem értették sem azt, amit mondtak, sem azt, amit bizonygattak, hiszen amiről ők beszéltek, az így történt: „Felelének azért a zsidók és mondának néki: Micsoda jelt mutatsz nékünk, hogy ezeket cselekszed? Felele Jézus és monda nékik: Rontsátok (romboljátok) le (ezt) a templomot, és három nap alatt megépítem azt. Mondának azért a zsidók: Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt megépíted azt? Ő pedig az ő testének templomáról szól vala” (Ján. 2,18-20).
Az Úr Jézust azért nevezték Isten káromlónak, mert Ő volt Isten Fia, és ezért már halálra lehetett ítélni: „Izráel fiainak pedig szólj, ezt mondván: Ha valaki az ő Istenét átkozza, viselje az ő bűnének terhét (annak bűnhődnie kell vétkéért). És aki szidalmazza (káromolja) az Úrnak nevét, halállal lakoljon, (irgalom nélkül) kövezze azt agyon az egész gyülekezet (az egész közösség); akár jövevény, akár bennszülött, ha szidalmazza (káromolja) az Úrnak nevét, halállal lakoljon (meg kell halnia)” (3 Móz. 24,15-16).
Dávid így prófétált az Evangéliumban leírt eseményekről: „Ne adj át engem szorongatóim kívánságának, mert hamis tanúk támadnak ellenem, és erőszakot lihegnek. (Más fordítás: Ne dobj oda ellenségeim indulatának, mert hamis tanúk támadtak rám, bosszút lihegnek)” (Zsolt. 27,12).
„Mert a gonosznak szája és az álnokságnak szája felnyílt (és bűnösök és alattomosok tátották fel szájukat) ellenem, hazug nyelvvel beszélnek énvelem. És körülvesznek engem gyűlölséges beszédekkel (és gyűlölködő szavakkal), és ostromolnak engem (és harcolnak ellenem) ok nélkül. Szeretetemért ellenkeznek velem (szeretetemre vádaskodással felelnek), én pedig imádkozom” (Zsolt. 109,2-4).
„De tőrt vetnek, akik életemre törnek, és akik bajomra törnek (akik vesztemet akarják); hitványságokat beszélnek, és csalárdságot koholnak mindennap (arról beszélnek, hogyan ártsanak nekem, és csalárd terveken gondolkoznak mindennap). De én meg sem hallom, mintha süket volnék, olyan vagyok, mint egy néma, aki nem nyitja ki száját. Olyan vagyok, mint aki nem hall, és szájában nincs ellenvetés” (Zsolt. 38,13-15).
Ézsaiás is megprófétálta ezeket az eseményeket: „Az Úr Isten (az én Uram, az ÚR) megnyitotta fülemet, és én nem voltam engedetlen, hátra nem fordultam (és nem hátráltam meg). Hátamat odaadám a verőknek (és hagytam, hogy verjék a hátamat), és orcámat a szaggatóknak (hogy tépjék a szakállamat), képemet (arcomat) nem födöztem (nem takartam) be a gyalázás és köpdösés előtt.
És az Úr Isten (az én Uram, az ÚR) megsegít engemet, azért nem szégyenülök meg (nem maradok gyalázatban), ezért olyanná tettem képemet (arcomat), mint a kova(kő), és tudtam, hogy szégyent nem vallok. Közel van, aki engem megigazít (aki igazságot ad nekem), ki perel én velem (ki mer perbe szállni velem)? Álljunk együtt elő! Kicsoda peresem (ki az én vádlóm)? közelegjen hozzám (lépjen ide)!
Ímé, az Úr Isten (az én Uram, az ÚR) megsegít engem, kicsoda kárhoztatna engem (ki mer bűnösnek mondani)? Ímé, mindnyájan, mint a ruha megavulnak (szétmállanak), moly emészti (rágja) meg őket! Ki féli közületek az Urat? És ki hallgat az ő szolgája szavára? Ő, aki sötétségben jár és nincs fényesség néki (és nem ragyog rá fény), bízzék az Úr nevében, és támaszkodjék Istenhez!
Ímé, ti mind, akik tüzet gyújtotok, felövezvén magatokat tüzes nyilakkal, vettessetek tüzeteknek lángjába és a tüzes nyilakba, amelyeket meggyújtottatok! Kezemből jő ez rátok; fájdalomban fogtok feküdni
(Más fordítás: De mindnyájan, akik tüzet szítotok, gyújtónyilakat gyártotok, saját tüzetek lángjába kerültök, nyilaitok tüzébe, melyeket gyújtottatok! Az én kezem teszi ezt veletek, kínok közé kell jutnotok)!” (Ésa. 50,5-11)
Márk. 14,66 Amint pedig Péter lent vala az udvarban, odajöve egy a főpap szolgálói közül;
Márk. 14,67 És meglátván Pétert, amint melegszik vala, rátekintvén, monda: Te is a Názáreti Jézussal valál!
Márk. 14,68 Ő pedig megtagadá, mondván: Nem ismerem, s nem is értem, mit mondasz. És kiméne a tornácra [az előcsarnokba]; és a kakas megszólala.
Márk. 14,69 A szolgáló pedig meglátva őt, kezdé ismét mondani az ott állóknak: Ez közülük való.
Márk. 14,70 Ő pedig ismét megtagadá. De kevés idő múlva az ott állók ismét mondják vala Péternek: Bizony közülük való vagy; mert Galileabeli is vagy, és a beszéded is hasonló [és a beszéded is elárul téged].
Márk. 14,71 Ő pedig kezde átkozódni és esküdözni, hogy: Nem ismerem azt az embert, akiről beszéltek.
Márk. 14,72 És másodszor szóla a kakas. És Péternek eszébe juta a beszéd [(réma): kijelentés], amelyet néki Jézus mondott vala, hogy mielőtt a kakas kétszer szólana, háromszor megtagadsz engem. És sírva fakada*
*Az Úr Jézus tudva, hogy eljött szenvedésének órája, kijelenti tanítványainak, hogy mindnyájan el fogják veszíteni hitüket. Egyben az is kijelentést nyer, hogy ameddig meg nem kapja a hívő Isten erejét – vagyis nem kerül bemerítésbe a szent Szellembe – addig „bár a szellem készséges ugyan, de a (hús)test erőtlen” (Mát. 26,41): „Péter pedig felelvén, monda néki: Ha mindnyájan megbotránkoznak is [ha mások el is veszítik a hitüket; és ha mindannyian megütköznek is] te benned, én soha meg nem botránkozom [én soha meg nem ütközöm].
Monda néki Jézus: Bizony mondom néked, ezen az éjszakán, mielőtt megszólal a kakas, háromszor megtagadsz engem [háromszor fogod letagadni, hogy ismersz engem]. [Péter tovább erősködött; és erre így fogadkozott] Monda néki Péter: Ha meg kell is veled halnom, meg nem tagadlak téged [akkor sem tagadom le, hogy ismerlek téged]. Hasonlóképen szólnak [ugyanígy beszélt; és fogadkozott] vala a többi tanítványok is.
Amazok pedig megfogván [akik elfogták a foglyul ejtett] Jézust, vivék Kajafáshoz, a főpaphoz, ahol az írástudók és a vének egybegyűltek vala. Péter pedig követi vala őt távolról egész a főpap pitvaráig [a főpap palotájának udvaráig]; és bemenvén, ott ül vala a szolgákkal [s leült a szolgák, a poroszlók közé], hogy lássa a végét [hogy mi lesz a dolog vége, mi fog történni].
Péter pedig [ez alatt] künn [kívül] ül [tartózkodik] vala az udvaron, és hozzá menvén egy szolgálóleány, monda: Te is a Galileabeli Jézussal valál. Ő pedig mindenkinek hallatára megtagadá, mondván: Nem tudom [nem értem], mit beszélsz [mit mondasz]. Mikor pedig kiméne a tornácra [a kapuba] meglátá őt egy másik szolgálóleány, és monda az ott levőknek: Ez is a názáreti Jézussal vala.
És ismét megtagadá [mégpedig] esküvéssel [is megerősítette], hogy: Nem is ismerem ezt az embert. Kevés idő múlva pedig az ott álldogálók menének hozzá, és mondának Péternek: Bizony te is közülük való vagy; hiszen a te beszéded [a kiejtésed; tájszólásod] is elárul téged. Ekkor átkozódni és esküdözni kezde [elkezdett átok alatt esküt tenni], hogy: Nem ismerem ezt az embert.
És a kakas azonnal [nyomban] megszólalt. És megemlékezék [visszaemlékezett] Péter a Jézus beszédéről [(réma): kijelentéséről, Igéjéről, amit Jézus korábban mondott neki], ki ezt mondotta vala néki: Mielőtt a kakas szólana, háromszor megtagadsz engem [háromszor fogod letagadni, hogy ismersz engem]; és kimenvén onnan, keservesen síra [zokogott; és keserves sírásra fakadt]” (Mát. 26,33-35.57-58.69-75).
Lukács így írja le a történteket, kijelentve azt is, hogy mi a következménye, ha az Úr követője a gonoszok közé ülve, az ő tüzüknél melegszik: „És mikor tüzet gerjesztettek (tüzet raktak) az udvar közepén, és ők együtt leültek (és körülülték), Péter is leült ővelük (közéjük ült). (Amint ott ült a tűz világánál), meglátván őt egy szolgálóleány, amint a világosságnál ült, szemeit reá vetvén (szemügyre vette), monda: Ez is ő vele vala!
Ő pedig megtagadá őt, mondván: Asszony, nem ismerem őt! És egy kevéssel azután más látván (meg) őt, monda: Te is azok közül való vagy! Péter pedig monda: Ember, nem vagyok! És úgy egy óra múlva más valaki erősíti (és bizonygatta), mondván: Bizony ez is vele vala: mert Galileából (jelentése: csekély, alacsony, megvetett) való (ő) is.
Monda pedig Péter: Ember, nem tudom, mit mondasz! És azonnal, mikor ő még beszélt, megszólalt a kakas. És hátra fordulván az Úr, tekinte Péterre. És megemlékezék Péter az Úr szaváról, amint néki mondta: (Ma) mielőtt a kakas szól, háromszor megtagadsz engem. És kimenvén Péter, keservesen síra” (Luk. 22,55-62).
Előzőleg az Úr Jézus így figyelmeztette Pétert: „Monda pedig az Úr: Simon! Simon! ímé a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát; De én imádkoztam (könyörögtem) érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited: te azért idővel megtérvén, a te atyádfiait erősítsed. Ő pedig monda néki: Uram, te veled kész vagyok mind tömlöcre, mind halálra menni! És ő monda: Mondom néked Péter: Ma nem szól addig a kakas, míg te háromszor meg nem tagadod, hogy ismersz engem” (Luk. 22,31-34).
Az Úr Jézus búcsúzik a tanítványaitól, kijelentve, hogy most még nem követhetik, de Péter így válaszol: „… Uram, miért nem mehetek most utánad? Az életemet adom éretted! Felele néki Jézus: Az életedet adod érettem? Bizony, bizony mondom néked, nem szól addig a kakas, mígnem háromszor megtagadsz engem” (Ján. 13,37-38).
János további részleteket tár elénk, bemutatva, a testi ember reagálását a veszélyre: „Simon Péter pedig, és egy másik tanítvány követi vala Jézust. Ez a tanítvány pedig ismerős vala a főpappal, és beméne Jézussal együtt a főpap (palotájának) udvarába, Péter pedig kívül áll vala az ajtónál. Kiméne azért ama másik tanítvány, aki a főpappal ismerős vala, és szóla az ajtóőrzőnek, és bevivé Pétert.
Szóla azért Péterhez az ajtóőrző (szolgáló)leány: Nemde, te is ez ember tanítványai közül való vagy? Monda ő: Nem vagyok. A szolgák pedig és a poroszlók (a templomőrök) ott állnak vala, (akik tüzet raktak) szítván a tüzet, mivelhogy hűvös (hideg) vala, és melegszenek vala. Ott áll vala pedig Péter is ővelük együtt, és melegszik vala.
Mondának azért néki: Nemde, te is ennek a tanítványai közül való vagy? Megtagadá ő, és monda: Nem vagyok. Monda egy a főpap szolgái közül, rokona annak, akinek a fülét Péter levágta: Nem láttalak-e én téged ővele együtt a kertben? Ismét megtagadá azért Péter; és a kakas azonnal megszólalt” (Ján. 18,15-18.25-27).
Ezért így figyelmeztet Isten igéje: „Azért aki azt hiszi, [gondolja; úgy véli] hogy áll, meglássa, [vigyázzon; ügyeljen] hogy el ne essék” (1 Kor. 10,12)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)