Zsoltár 39. A türelmetlen szenvedők panasza és könyörgése. (héberrel éskapcsolódó igékkel)

Zsolt. 39,1 Az éneklőmesternek [a karmesternek; a (nácaḥ) dicséret vezetőnek] Jeduthunnak, [jelentése: dicséret, aki magasztal, magasztaló kórus, bizonyságtevő, dicséretre méltó] Dávid [jelenése: szeretett, szerető; összekötő, egyesítő; főember] zsoltára^*

*A frigyláda előtti szolgálatra, akiket név szerint kijelöltek, hogy az Urat dicsérjék: „Ott hagyá azért Dávid az Úr szövetségének ládájánál Asáfot (jelentése: gyűjtő) és az ő atyjafiait, hogy a láda előtt szüntelen minden napon szolgáljanak, a mindennapi rend szerint. Hémánt (jelentése: hűséges, megbízható, hívő; szerencsét jelentő) is és Jédutunt (jelentése: dicséret, aki magasztal, magasztaló kórus, bizonyságtevő, dicséretre méltó) velük hagyá, és a többi kiválasztottat is, akiket név szerint jelöltek ki, hogy az Urat dicsérjék, és hogy így adjanak hálát az ÚRnak: mert az ő irgalmassága örökkévaló, és mert Örökké tart szeretete! És ő velük Hémánt és Jédutunt kürtökkel, harsonákkal, cimbalmokkal, cintányérokkal és az Isten énekének szerszámaival. A Jédutun fiait pedig kapunállókká tevé. (1 Krón. 16,37.41-42).

 „… és hogy prófétáljanak citerákkal, lantokkal és cimbalmokkal” (1 Krón. 25,1).

„… és ő velük százhúsz kürtölő, és (harsonát fújó) pap; Mert a kürtölőknek és éneklőknek tisztük vala összehangolva zengeni az Úrnak dicséretét és magasztalását. És mikor nagy felszóval (hangosan) énekelnének kürtökkel, cimbalmokkal és mindenféle zengő szerszámokkal, dicsérvén az Urat, hogy ő igen jó és örökkévaló az ő irgalmassága, és (szeretete): akkor a ház, az Úrnak háza megtelék köddel (a házat, az ÚR házát felhő töltötte be), annyira, hogy meg sem állhattak a papok az ő szolgálatukban a köd (a felhő) miatt, mert az Úr dicsősége töltötte vala be az Istennek házát” (2 Krón. 5.12-13).

Ők: „prófétai ihlettel játszottak citerákon, lantokon és cintányérokon”  Név szerint: A jedútúniak közül Jedútún hat fia: Gedaljáhú, (jelentése: akit Jahve naggyátesz; Jahve nagy) Ceri, (jelentése: az én képmásom, jóillatú gyanta, balzsam de jelenti még: tűnődés, költészet, alkotó, teremtő) Jesajáhú, (jelentése: Jahve meghallgat; Jahve a hírnév; menny) Simei, (jelentése: messze híres; az Úr a meghallgatás; Jahve meghallgatta). Hasabjáhú (jelentése: Isten méltónak tartott engem; ő tiszteli Istent), és Mattitjáhú, (jelentése: Jahve ajándéka, az Úr ajándéka v. adománya), akik apjuknak, Jedútúnnak (jelentése: dicséret, aki magasztal, magasztaló kórus, bizonyságtevő, dicséretre méltó) az irányításával ihletett módon játszottak citerán, hálát és dicséretet adva az Úrnak” (1Krón. 25,1.3).

Zsolt. 39,2 Mondám: nosza, vigyázok útjaimra, és [szavaimra], hogy ne vétkezzem nyelvemmel; megzabolázom, és [csukva tartom] szájamat, [féket teszek számra, és a jót is elhallgatom vala] amíg előttem van a hitetlen [az istentelen, azaz Isten nélküli]*

*Hiszen: „Aki megőrzi száját és nyelvét (vigyáz a szájára és a nyelvére), megtartja (megőrzi) életét a nyomorúságtól” (Péld. 21,23).

Jakab apostol is erre figyelmeztet: „Ha valaki istentisztelőnek [(thrészkosz) igaz hívőnek] látszik köztetek [és aki azt hiszi magáról, hogy az istentiszteleti formákat pontosan teljesíti], de nem zabolázza [nem fékezi] meg nyelvét, sőt megcsalja a maga szívét [és még önmagát is becsapja], annak az istentisztelete hiábavaló [(mataiosz): haszontalan, üres]” (Jak. 1,26).

Ezért: „A ti beszédetek, a ti Igéitek mindenkor azaz minden időben kellemetes, kedves, megnyerő, elfogadható legyen, sóval, vagyis a Szent Szellemmel fűszerezett, és ízesített; hogy tudjátok, hogy kinek milyen választ kell adnotok” (Kol. 4,6).

Mert mindnyájan sokképpen (és sokat) vétkezünk. Ha valaki beszédben (logosz) nem vétkezik, az tökéletes ember, képes az egész testét (egész valóját) is megzabolázni (és meg tudja fékezni)” (Jak. 3,2).

Hiszen: „A férfi szájának hasznával elégedik meg az ő belseje, az ő beszédének jövedelmével lakik jól (mert amit mond az ember, annak a gyümölcséből fog jóllakni az ő bensője, és amit a beszéde terem, azzal kell jóllaknia). Mind a halál, mind az élet a nyelv hatalmában van, és amiképpen kiki szeret azzal élni, úgy eszi annak gyümölcsét. (Más fordítás: Élet és halál van a nyelv hatalmában, amelyiket szereti az ember, annak a gyümölcsét eszi)” (Péld. 18,20-21).

Péter apostol is így figyelmeztet: „Mert aki akarja az életet szeretni, jó napokat látni, tiltsa meg nyelvét a gonosztól (nyelve szűnjék meg, fogja vissza magát, tartózkodjon gonoszt szólni), és ajkait, hogy ne szóljanak álnokságot (ravaszságot, csalást, cselt, körmönfontságot)” (1Pét 3,10). Mert: „A sok beszédben elmaradhatatlan a vétek (elkerülhetetlen a tévedés); aki pedig megtartóztatja ajkait, az értelmes, és (az eszes ember vigyáz a beszédre)” (Péld. 10,19).

Hiszen: „Ki az az ember, akinek tetszik az élet, [(ḥáp̄éc ḥaj): aki kívánja a virágzó, sikeres, prosperáló életet, és azt, hogy örömét lelje benne] és szeret napokat [(jôm ṭôḇ): és boldog, sikeres, áldott éveket], hogy jót láthasson [hogy élvezze a boldogságot]? Tartóztasd meg, és [(nácar): őrizd, és tiltsd el] nyelvedet a gonosztól, a [(ráʿ): rossztól], és ajkadat a csalárd [(mirəmáh): álnok, megtévesztő, rosszindulatú] beszédtől. [Más fordítás: Vigyázz, hogy nyelved ne szóljon rosszat, és ajkad ne beszéljen csalárdságot]” (Zsolt. 34,13-14).

De ezt csak a Te segítségeddel tudom megtenni, ezért kérem: „Tégy Uram závárt az én szájamra; őriztessed az én ajkaim nyílását!” (Zsolt. 141,3).

Zsolt. 39,3 Elnémultam, [('álam): szótlanul, vigasztalás nélkül] vesztegléssel [(dúmijjáh): csendességben] hallgattam a jóról, [de ez nem volt jó,] mert fájdalmam felzaklatódott [(ʿáḵar): kiújult megháborított, felkavart]^*

*És: „Eláradtak [(ráḥaḇ): igen megsokasodtak] szívemnek [(léḇáḇ): bensőmnek] szorongásai, [(cáráh): nyomorúságai, gyötrelmei]. Nyomorúságaimból [(məcuqáh məcúqáh): szorongattatásom, és gyötrelmemből] szabadíts meg engem [Más fordítás: Adj enyhülést szívem gyötrelmének és (jácá'): szabadíts, ments meg, vezess ki bajaimból, szorult helyzetemből, szükségeimből, ínségemből]. Lásd meg szegénységemet [(ʿŏní): nyomorúságomat szenvedésemet, szorultságomat], és gyötrelmemet [(ʿámál): gyötrődésemet, bajomat, megalázottságomat]; bocsásd meg [(násá' náśá'): vedd el] minden bűnömet [(ḥaṭṭá'ṯ ḥaṭṭá'áh): minden vétkemet]” (Zsolt. 25,17-18).

 És Dávid továbbra is így kiált az Úrhoz, megprófétálva a Messiás szenvedését: „Könyörülj rajtam [és kegyelmezz] Uram, mert ellankadtam [elcsüggedtem, és bágyadt, gyönge, és erőtlen vagyok]: gyógyíts meg engem Uram, mert megháborodtak [remegnek, és kiszáradtak] csontjaim [és reszket minden tagom]. Lelkem (egész személyem) is igen megháborodott [csupa reszketés, és mélyen megrendült, teljesen összezavarodott], és te, oh Uram, míglen [meddig késlekedsz még]” (Zsolt. 6,3-4).

„Mikor kiáltok, hallgass meg engem, igazságomnak [(dikaioszüné): megigazulásomnak] Istene; könyörülj rajtam [a nyomorúságban vidámíts meg engemet; Szorult helyzetemből adj nekem kiutat; a szorongásban tágíts rajtam] és halld meg az én imádságomat! ” (Zsolt. 32,2-4).

„Nézz ide (tekints rám, hallgass meg, és) felelj nékem, Uram Istenem; világosítsd meg szemeimet (és tartsd meg szemeim ragyogását) hogy el ne aludjam a halálra (és hogy ne jöjjön rám halálos álom,)” (Zsolt. 13,4).

Én: „Te benned bíztam (ezért Hozzád menekülök), Uram! Ne szégyenüljek meg soha; igazságoddal szabadíts (és ments) meg engem (irgalmasan). Hajtsd hozzám (és fordítsd felém) füledet, (siess, és) hamar szabadíts (és ments) meg (engem); légy nékem erős kőszálam, erődített házam, hogy megtarts engem (Más fordítás: Légy erős kősziklám, erős váram, segíts rajtam)” (Zsolt. 31,2-3).

Hát: „Hallgass meg engem, Uram, (jóságos szeretettel) mert jó a te kegyelmességed! A te irgalmasságodnak sokasága szerint tekints én reám, (és nagy irgalmaddal fordulj hozzám); És ne rejtsd el orcádat a te szolgádtól; mert szorongattatom nagyon (és nagy bajban vagyok): siess, hallgass meg engem” (Zsolt. 69,17-18).

És: „A te igazságod szerint ments meg és szabadíts meg engem (irgalmasan. Fordítsd felém, és); hajtsd hozzám füledet és tarts meg (és segíts meg) engem” (Zsolt. 71,2).

„Uram, szabadításomnak Istene! Nappal kiáltok (hozzád), éjjelente előtted vagyok: Jusson elődbe imádságom, hajtsad füled az én kiáltozásomra (és figyelj esedezésemre)! Mert betelt a lelkem nyomorúságokkal (tele vagyok bajokkal), és életem a Seolig jutott (és közel került a holtak hazájához)” (Zsolt. 88,2-4).

„Uram, hallgasd meg az én imádságomat, és kiáltásom jusson te hozzád! Ne rejtsd el a te orcádat tőlem; mikor szorongatnak engem (mikor szorult helyzetben vagyok. Fordítsd felém és), hajtsd hozzám a te füledet; mikor kiáltok, (siess, és) hamar hallgass meg engem” (Zsolt. 102,2-3).

„(Fordulj felém, és) tekints reám és könyörülj rajtam, amiképpen szoktál a te nevednek kedvelőin (akik szeretik nevedet)” (Zsolt. 119,132).

Bizony: „Tőrt vetettek, akik életemre törnek, akik vesztemet akarják, arról beszélnek, hogyan ártsanak nekem, és csalárd terveken gondolkoznak mindennap. De én, mint a siket, nem hallok, és olyan vagyok, mint a néma, aki nem nyitja föl száját. És olyanná lettem, mint az, aki nem hall, és szájában nincsen ellenmondás. Mert téged vártalak Uram, te hallgass meg Uram, Istenem!” (Zsolt. 38,13-16)

Zsolt. 39,4 Fölhevült [(ḥámam): égett, izzott] bennem az én szívem [a bensőm], gondolatomban [(háḡíḡ): tűnődésemben, míg sóhajtoztam] tűz gerjede fel, [(báʿar dibbér): lángra lobbantam, megoldódott a nyelvem, és beszélni kezdtem], és így szólék azért az én nyelvemmel:

Zsolt. 39,5 Jelentsd meg [(jḏʿ): add tudtomra, ismertesd meg] Uram [(jəhóváh): Jahve, Örökkévaló] az én végemet [(qéc): életem végét] és napjaim mértékét, [(middáh): hosszát], mennyi az [meddig tart napjaim sora, napjaim számával ismertess meg]. Hadd tudjam, hogy milyen múlandó vagyok [mennyi időm van itt]^*

*Mert: „Te visszatéríted a halandót a porba, és ezt mondod: Térjetek vissza embernek fiai! Mert ezer esztendő annyi előtted, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, és mint egy őrjárási idő éjjel. Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk” (Zsolt. 90,3-4.12).

Kijelentetted Ádámnak: „Arcod verejtékével eszed a kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszel” (1 Móz. 3,19).

Bizony: „Az asszonytól született ember rövid életű tele nyugtalansággal, és háborúságokkal. Mint a virág, kinyílik és elhervad, árnyékként tűnik el, nem marad meg. Ha meg vannak határozva napjai, ha számon tartod hónapjait, ha határt szabtál neki, amit nem léphet át” (Jób. 14,1-2.5).

Én is tudom, hogy: „Életem ideje kezedben van: szabadíts meg ellenségeim kezéből és üldözőimtől” (Zsolt. 31,16).

És: „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak…”(Préd. 3,1-2).

Bizony a testi emberek: „… sorsa olyan, mint az állatoké, egyforma a sorsuk: ahogyan meghal az egyik, ugyanúgy meghal a másik is, és egyfajta lehelet van mindegyikben, nem különb az ember az állatnál. Bizony minden hiábavalóság! Mindegyik egy helyre kerül, mindegyik porból lesz, és újból porrá lesz mindegyik” (Préd. 3,19-20).

Mert: „Olyan az ember, mint a lehelet; napjai, mint az átfutó, a tűnő árnyék” (Zsolt. 144,4).

Zsolt. 39,6 Ímé tenyérnyivé tetted napjaimat, és az én életem te előtted, mint a semmi. Bizony merő hiábavalóság minden ember, akárhogyan áll is. [Héber: [(ṭóp̄aḥ): arasznyivá] tetted napjaimat, és az én életem [(ḥeleḏ jôm): ideje semmiség] te előtted. (haḇél heḇel): Mint egy lehelet, annyit ér az (kôl kól'áḏám): egész emberiség; Minden ember olyan, mint a fuvallat]! Szela^*

*Jób így imádkozik. Hallgass meg, mert: „Napjaim gyorsabbak voltak a takács vetélőjénél, és most reménység nélkül tűnnek el. Emlékezzél meg, hogy az én életem csak egy lehelet, és az én szemem nem lát többé jót” (Jób. 7,6-7).

Dávid is így könyörög: „Ne rejtsd el a te orcádat tőlem; mikor szorongatnak engem, (ha szorult helyzetben vagyok)! Hajtsd hozzám a te füledet; mikor kiáltok, hamar hallgass meg engem! Mert elenyésznek az én napjaim, mint a füst, és csontjaim, mint valami tűzhely, üszkösök” (Zsolt. 102,3-4).

Hisz: „Olyan az ember, mint a lehelet; napjai, mint az átfutó (a tűnő) árnyék” (Zsolt. 144,4).

És így szól az Úr: „Ne bízzatok az emberben, hiszen csak lehelet van az orrában: mire lehet hát becsülni?” (Ézs. 2,22).

Hiszen miután: „megformálta az Úristen az embert a föld porából, élet leheletét lehelte orrába. Így lett az ember élőlénnyé” (1Móz. 2,7).

Ezért tehát úgy éljetek: „Mint akik újonnan születtetek nem romlandó magból, de romolhatatlanból, Istennek igéje által, amely él és megmarad örökké.  Mert minden hústest olyan, mint a fű, és minden dicsősége, mint a mező virága: megszárad a fű, és virága elhull, de az Úr beszéde megmarad örökké. Ez a beszéd pedig az az evangélium, amelyet hirdettek nektek” (1 Pét. 1,23-25).

Zsolt. 39,7 Bizony árnyékként jár, és [(hálaḵ): él] az ember; bizony csak hiába [(haḇél heḇel): haszontalanul] szorgalmatoskodik [hámáh): hiába vesződik]; rakásra gyűjt [(cáḇar): halmoz fel, raktároz el], de nem tudja, ki takarítja be azokat [('sp̄): ki fogja hasznát venni]!^*

*Dávid így figyelmeztet: „Ne törődj azzal, ha valaki meggazdagszik, ha sok kincs lesz is házában. Mert semmit sem vihet el magával, ha meghal; nem követi kincse, és dicsősége nem száll le utána. Ha életében áldottnak vallja is magát, s ha dicsérnek is téged, hogy jól tettél magaddal, hogy jól megy sorod, Mégis az ő atyáinak nemzetségéhez jut, (őseinek nemzedékéhez kerül) akik soha sem látnak világosságot. Az ember, még ha tisztességben van is, de nincs okossága: (nem marad meg) hasonlít a barmokhoz, amelyeket levágnak (amelyek kimúlnak)” (Zsolt. 49,17-20).

A prédikátor is erre az igazságra jutott: „Viszont láték a nap alatt más hiábavalóságot. Van oly ember, aki egymaga van és nincs vele másik, sem fia, sem atyjafia nincs; mindazáltal nincs vége minden ő fáradságának, és az ő szeme is meg nem elégszik gazdagsággal, hogy azt mondaná: vajon kinek munkálkodom, hogy magamat minden jótól megfosztom? Ez is hiábavalóság és gonosz foglalatosság!” (Préd. 4,7-8).

„ Hiszen azt sem tudjátok, mit hoz a holnap! Mert a ti életetek olyan, mint a lehelet, amely egy kis ideig látszik, aztán eltűnik. Holott ezt kellene mondanotok: Ha az Úr akarja és élünk, ím ezt, vagy amazt fogjuk cselekedni. Ti ellenben (most) elbizakodottságotokban dicsekedtek (és kérkedtek): Minden ilyen dicsekedés (és kérkedés) gonosz” (Jak. 4,14-16).

„Mert micsoda reménysége lehet a képmutatónak (az elvetemültnek), hogy telhetetlenkedett, ha az Isten mégis elragadja az ő lelkét (ha véget vet neki Isten, és számon kéri tőle életét)?” (Jób. 27,8).

Ezért: „akik élnek a világ javaival, vagyis e világgal, és igénybe veszik, és felhasználják a világ dolgait; akik hasznot húznak a világból, mintha nem élnének vele: mint akik azt nem kényük-kedvük szerint használnák, és mintha nem vennék igénybe, mert elmúlik e világnak ábrázatja, alakja, formája, pompája, külső arculata, megjelenési formája. Mert változik e világ színtere” (1 Kor. 7,31).

Ezért: „Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a hústest kívánsága, a szem kívánsága, és az élettel, a létezés jelenlegi állapotával való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van. És a világ elmúlik, és annak kívánsága is; de aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké” (1 Ján. 2,15-17).

Zsolt. 39,8 Most azért, mit reméljek, [mit várhatok] oh Uram?! Te benned van bizodalmam [egyedül benned reménykedem]^*

*Dávid megvallása az Úrról: „Mert a szegény [('eḇəjôn): rászoruló, szükségben levő, elnyomott, szerencsétlen, nyomorult, segítségre szoruló] nem lesz [(nécaḥ necaḥ): teljesen], és végképen elfelejtve. A nyomorultak [(ʿánájv ʿánáv): elnyomott szerencsétlenek, szelídek] reménye és [(tiqəváh): várakozása] sem vész el örökre [s aki bajban is remél, nem csalódik soha]” (Zsolt. 9,19).

„Mert nem veti meg és nem utálja meg a szegény nyomorúságát; és nem rejti el az ő orcáját előle, és mikor kiált hozzá, meghallgatja. ...Rólam is, noha én szegény és nyomorult vagyok, az én Uram visel gondot. Te vagy segítségem, szabadítóm, oh Istenem, ne késsél! (Zsolt. 22,25; 40,18)

A megvallásra jön a válasz: „Akik ő reá néznek, azok felvidulnak, és arcuk meg nem pirul. Ez a szegény kiáltott, és az Úr meghallgatta, és minden bajából kimentette őt. (Zsolt. 34,6-7)

Pál apostol megvallása, imája – és harca: „Naponként halál révén állok. ...Ha csak emberi módon viaskodtam Efézusban a fenevadakkal, mi a hasznom abból... „Emlékezzél meg erről: ellenség szidalmazta az Urat, s bolond nép káromolta a te nevedet. Ne adjad a fenevadnak a te gerlicédnek életét; szegényeidnek gyülekezetéről ne feledkezzél meg végképen!” (1 Kor. 15,31-32; Zsolt. 74,18-19)

És az Úr Jézus válasza: „Nemde öt verebet meg lehet venni két filléren? És egy sincs azok közül Istennél elfelejtve. De néktek a fejetek hajszálai is mind számon vannak. Ne féljetek azért, sok verébnél drágábbak vagytok” (Luk. 12,6-7).

Zsolt. 39,9 Ments ki engem minden álnokságomból [szabadíts meg minden bűnömtől]; ne tégy engem bolondok csúfjává [(nácal): ragadj ki, szabadíts meg a (pešaʿ): lázadóktól, elszakadóktól (śím śúm): ne tégy ki engem (náḇál): elvetemült, istentelen, kegyetlenek (ḥerəpáh): gúnyolódásának, lenézésének, megvetésének]!^*

*És így folytatja Dávid a prófétálást: „Nézz ide (tekints rám, hallgass meg, és) felelj nékem, Uram Istenem; világosítsd meg szemeimet (és tartsd meg szemeim ragyogását) hogy el ne aludjam a halálra (és hogy ne jöjjön rám halálos álom,)” (Zsolt. 13,4).

 „Tekints reám (és fordulj felém), könyörülj rajtam, mert árva (és magányos) és szegény (és nyomorult) vagyok. Eláradtak szívemnek szorongásai (Te enyhítsd szívem szorongását), nyomorúságaimból szabadíts meg engem (és szorult helyzetemből szabadíts ki). Lásd meg szegénységemet (és nyomorúságomat), gyötrelmemet (és gyötrődésemet); bocsásd meg minden bűnömet (minden céltévesztésemet)” (Zsolt. 25,16-17).

Én: „Te benned bíztam (ezért Hozzád menekülök), Uram! Ne szégyenüljek meg soha; igazságoddal szabadíts (és ments) meg engem (irgalmasan). Hajtsd hozzám (és fordítsd felém) füledet, (siess, és) hamar szabadíts (és ments) meg (engem); légy nékem erős kőszálam, erődített házam, hogy megtarts engem (Más fordítás: Légy erős kősziklám, erős váram, segíts rajtam)” (Zsolt. 31,2-3).

Hát: „Hallgass meg engem, Uram, (jóságos szeretettel) mert jó a te kegyelmességed! A te irgalmasságodnak sokasága szerint tekints én reám, (és nagy irgalmaddal fordulj hozzám); És ne rejtsd el orcádat a te szolgádtól; mert szorongattatom nagyon (és nagy bajban vagyok): siess, hallgass meg engem” (Zsolt. 69,17-18).

És: „A te igazságod szerint ments meg és szabadíts meg engem (irgalmasan. Fordítsd felém, és); hajtsd hozzám füledet és tarts meg (és segíts meg) engem” (Zsolt. 71,2).

„Uram, szabadításomnak Istene! Nappal kiáltok (hozzád), éjjelente előtted vagyok: Jusson elődbe imádságom, hajtsad füled az én kiáltozásomra (és figyelj esedezésemre)! Mert betelt a lelkem nyomorúságokkal (tele vagyok bajokkal), és életem a Seolig jutott (és közel került a holtak hazájához)” (Zsolt. 88,2-4).

„Uram, hallgasd meg az én imádságomat, és kiáltásom jusson te hozzád! Ne rejtsd el a te orcádat tőlem; mikor szorongatnak engem (mikor szorult helyzetben vagyok. Fordítsd felém és), hajtsd hozzám a te füledet; mikor kiáltok, (siess, és) hamar hallgass meg engem” (Zsolt. 102,2-3).

„(Fordulj felém, és) tekints reám és könyörülj rajtam, amiképpen szoktál a te nevednek kedvelőin (akik szeretik nevedet)” (Zsolt. 119,132).

És addig nem hagyja abba Dávid a könyörgést, amíg az Úr nem válaszol, aki így szól hozzá – és hozzád: „Búsulásom felbuzdultában elrejtettem orcámat egy pillantásig előled, és örök irgalmassággal könyörülök rajtad (és örök hűséggel irgalmazok neked); ezt mondja megváltó Urad. Mert úgy lesz ez nékem, mint a Noé özönvize; miként megesküvém, hogy nem megy át többé Noé özönvize e földön, úgy esküszöm meg (most), hogy rád többé nem haragszom, és téged meg nem feddelek (és nem dorgállak meg többé). Mert a hegyek eltávoznak (és megszűnhetnek), és a halmok megrendülnek (és meginoghatnak); de az én irgalmasságom tőled el nem távozik (és hozzád való hűségem nem szűnik meg), és békességem szövetsége meg nem rendül (és nem inog meg), így szól könyörülő Urad” (Ésa. 54,8-10).

Zsolt. 39,10 Megnémultam, nem nyitom fel szájamat, [('álam páṯaḥ): szótlanul, hallgatok] mert te cselekedted [(ʿáśáh): te munkálkodsz].

Zsolt. 39,11 Vedd le rólam a te ostorodat; kezed fenyítéke miatt elenyészem én. [Héber szöveg: (šּׂúr súr): távoztasd el rólam a (neḡaʿ): csapást, (jáḏ) : segíts a te erőddel, és fegyvereddel a (tiḡəráh): harcban, hogy: (káláh): véget érjen, befejeződjön]^*

*Dávid megvallása – és próféciája – amiért az Úr haragját érzi (aki eltért, vagy még meg sem tért Istenhez): „Uram, haragodban ne fenyíts meg engem; felgerjedésedben ne dorgálj meg engem! Mert nyilaid belém akadtak, és kezed rám nehezült. Nincs épség testemben a te haragodtól; nincs békesség csontjaimban vétkeim miatt ...Bizony, elmúlunk haragod miatt, indulatod miatt megsemmisülünk, ha magad elé állítod bűneinket, titkolt vétkeinket orcád világossága elé. Elmúlik minden napunk haragod miatt, úgy elmúlnak esztendeink, mint egy sóhajtás. Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk. Ki tudja, milyen erős haragod, és milyen félelmetes felháborodásod?” (Zsolt. 38,2-4; 90,7-11).

 Jeremiás imája: „Fenyíts hát meg minket, Uram, de csak mértékkel, nehogy haragodban megsemmisíts. Zúdítsd haragodat a nemzetekre, amelyek nem ismernek el, és azokra a nemzedékekre, amelyek nem hívják segítségül a nevedet. Mert felfalták Jákobot s fölemésztették, lakóhelyét pusztasággá tették” (Jer 10,24-25).

Jób is így panaszkodik: „Mert (el šaddaj) a Mindenható nyilai vannak én bennem, amelyeknek mérge emészti az én szellememet, és [(ḥémáh šáṯáh rúaḥ): mérgüket issza szellemem]. És az Istennek rettentései ostromolnak engem, [('ĕlóhah 'ĕlôhah biʿúṯ ʿáraḵ): Isten Rémségei ellenem csatasorba álltak]” (Jób. 6,4).

És így folytatja Jób: „Felgerjesztette haragját, és (fellángolt haragja) ellenem, (és ellenségének tekintett engem) és úgy bánt velem, mint ellenségeivel. Seregei együtt jövének be (együtt támadtak csapatai) és utat csinálnak (utat törnek) ellenem, és az én sátorom mellett táboroznak” (Jób. 19,11-12).

És Dávid is panaszkodik szenvedése okát nem értve: „Nyomorult és beteg vagyok ifjúságomtól kezdve; (rettegek tőled, tanácstalan vagyok) viselem a te rettentéseidet, roskadozom. (Rám zúdult izzó haragod), és általmentek rajtam a te búsulásaid; a te szorongatásaid elemésztettek engem (rettentő csapásaid megsemmisítenek). Körülvettek engem, mint a vizek egész napon; együttesen körülöveztek (bekerítenek) engem (Zsolt. 88,16-18).

Jeremiás is így panaszkodik, nem értve szenvedése okát: Miért lett (miért tart) szünetlenné az én fájdalmam, és halálossá, gyógyíthatatlanná az én sebem? (miért nincs gyógyulás súlyos sebemre). Olyanná lettél nékem, mint a bizonytalan vizű, csalóka patak (amelyben nincs állandóan víz)!” (Jer. 15,18).

„Útjaimat elterelte, (utamról lekergetett, összetépett) és darabokra vagdalt és elpusztított engem! Kifeszítette kézívét, és a nyíl elé célul állított engem! Veséimbe bocsátotta tegzének nyilait” (Siral. 3,11-13).

„Vedd le rólam a te ostorodat (a Te csapásodat); kezed fenyítéke miatt elenyészem én (elpusztulok sújtó kezed alatt). Mikor a bűn miatt büntetéssel fenyítesz valakit, elemészted, (tönkreteszed) mint moly, az ő szépségét. Bizony merő hiábavalóság (mint egy lehelet, annyit ér) minden ember” (Zsolt. 39,11-12).

És így folytatja Dávid: „Bűneim erőt vettek rajtam; vétkeinket te bocsásd meg” (Zsolt. 65,4).

Ezsdrás is erről tesz megvallást: „És mondék: Én Istenem, szégyellem és átallom felemelni, én Istenem, az én orcámat te hozzád, mert a mi álnokságaink felülhaladtak fejünk fölött és a mi vétkeink mind az égig nevekedtek! Őseink idejétől fogva mind a mai napig nagy vétekben vagyunk, és bűneink miatt jutottunk királyainkkal és papjainkkal együtt más országok királyai kezébe, fegyverre, fogságba, prédára és arcunk szégyenére, ahogyan ma is van” (Ezsdr. 9,6-7).

És ennek következményeként: „bajok vettek engem körül, amelyeknek számuk sincsen; utolértek bűneim, amelyeket végig sem nézhetek; számosabbak a fejem hajszálainál, és a szívem is elhagyott engem” (Zsolt. 40,13).

Zsolt. 39,12 Mikor a bűn miatt büntetéssel [dorgálással] fenyítesz valakit, elemészted, mint moly, az ő szépségét [az ő gyönyörűségét]. Bizony merő hiábavalóság [mint egy lehelet, annyit ér] minden ember. [Héber: Mikor a (ʿávôn ʿáôn): törvénynélküli állapot miatt (tôḵaḥaṯ tôḵéḥáh): tanítod, oktatod az ('íš): embert, és  (jásar): figyelmezteted, korrigálod, és (másáh): lágyítod, akkor (ʿăśaḇ): elgyengül és az ('áḏám): ember (ḥmḏ): vágyakozik az (haḇél heḇel): élet után]. Szela*

*És így folytatja Dávid: „Hívtalak én, mert te felelhetsz nékem, Istenem! Hajtsd hozzám, [fordítsd felém] füledet, hallgasd meg az én beszédemet [jusson eléd szavam]. (Más fordítás: Hozzád kiáltok, és segítségül hívlak, és te meghallgatsz, erős hatalmas Istenem)”(Zsolt. 17,6).

Dávidot bármilyen baj éri, a szabadító Istenhez kiált: „Nyomorúságomnak idején hozzád kiáltok, mert te meghallgatsz engem” (Zsolt. 86,7)

És megvallja, hogy: „Szeretem az Urat, mert meghallgatja könyörgésem szavát. Felém fordította fülét, ezért őt hívom segítségül, amíg csak élek” (Zsolt. 116,1-2)

De az Úr is erre biztatja, megígérve a szabadítást is:  „És hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged, és te dicsőítesz engem” (Zsolt. 50,15)

És hogy ki az az Isten, akit segítségül kell hívni, arról Pál apostolon keresztül így tesz bizonyságot a szent Szellem: „Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól.... Néktek: .... akik  a mi Urunk Jézus Krisztus nevét bárhol segítségül hívják” (1Kor. 1,2-3).

Zsolt. 39,13 Halld meg Uram az én könyörgésemet [(təp̄illáh): esedezésemet], figyelmezzél kiáltásomra, könnyhullatásomra, ne vesztegelj [(diməʿáh ḥáraš): könnyeim láttán ne légy néma]; mert én jövevény vagyok te nálad, zsellér [(tóšáḇ tôšáḇ): bevándorló], mint minden én ősöm*

*Dávid megvallása: „Jövevény vagyok e földön, ne rejtsd el tőlem a te parancsolataidat. Őrlődik, és elfogyatkozik az én lelkem, a te döntéseid után való szüntelen vágyódás miatt. Megdorgálod a kevélyeket; átkozottak, akik elhajolnak parancsolataidtól. Fordítsd el rólam a szidalmat és gyalázatot, mert megőriztem a te bizonyságaidat, és megfogadtam intelmeidet!” (Zsolt. 119,19-22).

 Igen: „Mert mi csak jövevények vagyunk te előtted és zsellérek, amint a mi atyáink is egyenként, és mint minden ősünk; a mi életünk napjai olyanok e földön, mint az árnyék, melyben állandóság nincsen” (1 Krón. 29,15)

Péter apostol így figyelmezteti a megváltottakat: „Péter, Jézus Krisztusnak apostola, a Pontusban. Galáciában, Kappadócziában, Ázsiában és Bithiniában elszéledt, és szétszóródott jövevényeknek, vagyis idegenekenek, azaz akik rövid ideig, átmenetileg idegen helyen tartózkodnak, tehát olyanok, akiknek nem otthona a világ. És ha Atyának hívjátok őt, aki személyválogatás nélkül, és elfogulatlanul válogat ki, kinek-kinek cselekedete, tevékenysége, munkássága szerint, szent félelemmel töltsétek a ti jövevénységetek a ti vándorlásotok, zsellérségetek idejét. Tudván, hogy nem veszendő holmin, nem romlandó, múlandó ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló, értéktelen, és üres életetekből, életmódotokból. Hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen, be nem szennyezett, mocsoktalan bárányén, a Krisztusén. Tehát: Szeretteim, kérlek titeket, mint jövevényeket és idegeneket, mint zarándokokat, vándorokat, hontalanokat, tartóztassátok meg magatokat, vagyis tartózkodjatok a hústesti kívánságoktól, és vágyaktól, amelyek az életetek ellen vitézkednek, és küzdenek, amelyek hadat viselnek életetek ellen” (1Pét 1,1.17-19.és 2,11).

Pál apostol is buzdítja a szenteket: „Azért mivelhogy mindenkor bízunk, és tudjuk, hogy e testben (szómati): lényünkben, ebben a személyben lakván, távol vagyunk, vagyis távol lakunk az Úrtól. [Más fordítások: „Ezért tölt el a bizalom minket, s nem feledkezünk meg róla, hogy míg e testben, ebben a valónkban vándorként élünk, jövevényekként vagyunk, és távol járunk az Úrtól]. „Azért igyekezünk is kedvében járni, és neki tetszeni, hogy akár otthon lakunk, és közel vagyunk hozzá, vagy nála vagyunk, akár elköltözünk, vagyis távol járunk, és élünk Tőle, néki kedvesek legyünk” (2 Kor. 5,6.9)

Zsolt. 39,14 Ne nézz reám [haraggal], hadd enyhüljek meg [hadd viduljak föl. Vedd le rólam szemedet, hogy egyszer még föllélegezzem], mielőtt elmegyek, és nem leszek többé. [Héber: (šáʿáh): tekints rám, hogy (blḡ): megvidámodjak, megnyugodjak mielőtt (jálaḵ): elmegyek]^*

*Dávid újra-és újra szabadításért kiált az Úrhoz: „Nézz ide, [tekints rám, hallgass meg, és] felelj nékem, Uram [(jəhóváh): Jahve, Örökkévaló] Istenem; világosítsd meg, és [ragyogtasd fel] szemeimet, hogy el ne aludjam a halálra, [nehogy halálba szenderüljek]” (Zsolt. 13,4).

 „Mikor kiáltok, hallgass meg engem, igazságomnak Istene; szorultságomban tág tért adtál nékem; könyörülj rajtam és halld meg az én imádságomat! ...Szemem a bánattól elbágyadt, megvénhedett minden szorongatóm miatt. ...Lásd meg szegénységemet és gyötrelmemet; bocsásd meg minden bűnömet. Lásd meg ellenségeimet, mert megsokasodtak, és gyilkos gyűlölséggel gyűlölnek engem. Őrizd meg, és szabadíts meg engem; ne szégyenüljek meg, hogy benned bíztam. ...Hadd vigadjak és örüljek a te kegyelmednek, amiért meglátod nyomorúságomat és megismered a háborúságokban lelkemet; ...Serkenj föl, ébredj ítéletemre, oh Uram, Istenem, az én ügyemért. Ítélj meg engem a te igazságod szerint, oh Uram, Istenem, hogy ne örüljenek rajtam! ...Az én lábamnak szövétneke a te igéd, és ösvényemnek világossága. ...Ez vigasztalásom nyomorúságomban, mert a te beszéded megelevenít engem” (Zsolt. 4,2; 6,8; 25,18-20; 31,8; 35,23-24; 119,105; 119,50).