Minden gondotokat Őreá vessétek, mert neki gondja van rátok. (1Péter 5:7)

Egy amerikai gyülekezet vezető lelkésze, évekkel ezelőtt elveszítette – viszonylag fiatalon – a rendkívül tevékeny édesapját szívroham következtében. Azt érezte, hogy nem tud létezni a nélkül az ember nélkül, aki nagyon bízott benne, és akivel remek kapcsolata volt. Kavarogtak benne a kérdések: miért kellett ennek megtörténnie? Hogyan fog megbirkózni apja elvesztésével? Kiheverhető-e ez egyáltalán?  Hogy tehette ezt Isten, ha valójában szereti? Kérdezte ezeket ő, a hívő ember! Egyszer csak úgy érezte, hogy megszólal az Isten, és ezt mondja neki: „Én elég vagyok neked! Most még nem hiszed el, de bízz bennem!”

A történet mesébe illő, de a következmények egyértelműek voltak: nem volt kétsége afelől, hogy Isten gondoskodik róla, és képes lesz megbirkózni az élet kihívásaival apja jelenléte nélkül is! Szomorúsága megmaradt – írja önmagáról – apja halála mély sebet ejtett rajta, és mindig is hiányozni fog neki, ám nem sodródott el, mint egy horgony vagy iránytű nélküli hajó. Mindez az Istennel eltöltött, túláradóan személyes imádságnak volt köszönhető, melyben erőt, bátorságot, és reményt kapott!

Testvéreim! Úgy gondolom, hogy ez a lelki élmény bárkié lehet! Ugyanis mindenki átéli életében egy vagy több szerettének elvesztését. Lehet, hogy súlyos betegség, lehet váratlan tragédia következtében távozik valaki az élők sorából. És pontosan ezt éli át a hívő ember is: sebet kap a lelkünk, szomorúságunk megmarad, hiányzik az elhunyt, de ha tudjuk, hogy életünkben és halálunkban egyaránt Jézus Krisztus tulajdona vagyunk, és hogy tőle még a halál sem tud elválasztani, akkor szellemünkben tapasztalhatjuk meg Isten gondviselő jelenlétét életünkben!