Zsid. 11,1 A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem
látott dolgokról való meggyőződés.
Zsid. 11,2 Ezt tanúsították az előttünk járók.
Zsid. 11,3 Hit által
értjük meg, hogy a világ Isten beszéde, igéje, megnyilatkozása, kijelentése
által teremtetett, hogy a világok, és világkorszakok Isten szavára keletkeztek, jöttek
létre. Hogy ami látható, amit nézünk,
nézegetünk, az a láthatatlanból, a
nem láthatóból lett, keletkezett, és
nem a jelenségek világából állott elő.
Zsid. 11,4 Hit által vitt és mutatott be Ábel értékesebb
áldozatot Istennek, mint Kain. Ami által bizonyságot nyert a felől, hogy igaz,
hogy megigazult, bizonyságot tevén az ő ajándékairól, az ő áldozatáról Isten,
és az által még holta után is beszél.
Zsid. 11,5 Hit által vitetett fel szállíttatott át Énok, hogy ne
lásson halált, és nem találták meg, mert az Isten felvitte, átszállította őt.
Mert felvitetése, áthelyezése előtt bizonyságot nyert a felől, hogy kedves volt
Istennek.
Zsid. 11,6
Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni; mert aki Isten elé járul, hinnie
kell, hogy ő létezik és megjutalmazza azokat, akik őt szorgalmasan keresik, akik a
láthatatlanból előkutatják.
Zsid. 11,7
Hit által tisztelte Istent, és kapott
kijelentést Istentől Noé a még nem látott dolgok felől, és háznépe
megtartására, megmentésére
bárkát készített, amely által ítélte el e világot és a hitből való igazságnak, megigazulásnak örökösévé lett.
Zsid. 11,8 Hit által engedelmeskedett Ábrahám, mikor elhívatott,
hogy menjen ki arra a helyre, amelyet örökölendő vala, és kiméne, nem tudván,
hová megy.
Zsid. 11,9
Hit által lakott az ígéret földén, mint
idegenben, sátorokban lakván Izsákkal és Jákóbbal, ugyanazon ígéretnek
örökös társaival.
Zsid. 11,10 Mert várja vala az alapokkal bíró várost, melynek
építője és alkotója az Isten.
Zsid. 11,11 Hit
által lett képes arra Sára is, hogy magába fogadja a magot fogantatásra, és
életkora ellenére szüljön, mert hűségesnek, és megbízhatónak tartotta azt, aki
azt megígérte.
Zsid. 11,12 Azért is egytől, még pedig mintegy elhalttól annyian származtak, mint az égnek
csillagai sokaságra nézve, és mint a tenger partja mellett a fövény, mely
megszámlálhatatlan.
Zsid. 11,13
Hitben haltak meg mindezek, nem nyerve meg az ígéreteket, hanem csak távolról
látva és üdvözölve azokat, és vallást tevén arról, hogy idegenek és jövevények,
és vándorok a földön.
Zsid. 11,14
Mert akik így szólnak, nyíltan kijelentik,
hogy hazát keresnek.
Zsid. 11,15 És hogyha eszükbe jutott volna az, amelyből kijöttek,
volt idejük és alkalmuk a
visszatérésre.
Zsid. 11,16 Így azonban jobb után vágyódnak, tudniillik mennyei
után; azért nem szégyelli őket az Isten, hogy Istenüknek neveztessék, mert
készített nékik várost.
Zsid. 11,17 Hit által áldozta meg Ábrahám Izsákot, próbára
tétetvén, és az egyszülöttet vitte áldozatul, őt, akit ígéretképpen kapott.
Zsid. 11,18 Akinek meg volt mondva: Izsákban neveztetik néked mag;
Zsid. 11,19 Úgy gondolkozván, hogy az Isten a halálból is képes
feltámasztani, miért is őt példaképpen visszanyerte.
Zsid. 11,20 Hit által áldá meg a jövendőkre nézve Izsák Jákóbot és
Ézsaut.
Zsid. 11,21 Hit által áldá meg a haldokló Jákób a József fiainak
mindenikét, és botja végére hajolva imádkozott.
Zsid. 11,22 Hit által emlékezett meg élete végén József az Izráel
fiainak kimeneteléről, és az ő csontjairól rendelkezett.
Zsid. 11,23 Hit által rejtegették Mózest az ő szülei születése után
három hónapig, mivel látták, hogy kellemes szép külsejű a gyermek, és nem
féltek a király parancsától.
Zsid. 11,24 Hit által tiltakozott, és utasította vissza Mózes, midőn felnövekedett, hogy a Fáraó leánya
fiának mondják.
Zsid. 11,26 Égyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartván
Krisztus gyalázatát, mert a megjutalmazásra tekintett.
Zsid. 11,27 Hit által hagyta oda Egyiptomot, nem félvén a király
haragjától, hanem kitartott, mert erős szívű
volt, mintha látta volna a láthatatlant.
Zsid. 11,28 Hit által rendelte a páskát és a vérrel való meghintést, hogy az
öldöklő, a pusztító ne érintse
az ő elsőszülötteiket.
Zsid. 11,29 Hit által keltek át a veres, a tengeren, mint valami
szárazföldön, amit megpróbálván az egyiptomiak elmerültek.
Zsid. 11,30 Hit által omlottak le Jerikónak kőfalai, midőn hét
napig köröskörül járták.
Zsid. 11,31 Hit által nem veszett, nem pusztult el Ráháb, a
parázna nő a hitetlen engedetlenekkel együtt, befogadván a kémeket békességgel.
Zsid. 11,32 És mit mondjak még? Hiszen kifogynék az időből, ha
szólnék, és részletesen beszámolnék Gedeonról, Bárákról, Sámsonról, Jeftéről,
Dávidról, Sámuelről, és a prófétákról, akik Isten előtt állnak, Isten jelenlétében élnek, Tőle vesznek Igéket;
Zsid. 11,33 Akik hit által országokat győztek le, a megigazulást
művelték, az ígéreteket elnyerték, az oroszlánok száját betömték, és
elhallgattatták.
Zsid. 11,34 Megoltották a tűznek erejét, megmenekedtek a kard
élétől, felerősödtek és felépültek a betegségből, erősek lettek a háborúban,
megszalasztották az idegenek táborait.
Zsid. 11,35 Asszonyok feltámadás útján visszanyerték
halottjaikat; mások kínpadra vonattak, és megkínoztattak nem fogadva el a
szabadulást, a váltságdíj kifizetését, a kiváltást, hogy
becsesebb, jobb feltámadásban részesüljenek.
Zsid. 11,36 Mások pedig gúny,
megszégyenítések,
megcsúfoltatások és megkorbácsoltatások
próbáját állották ki, sőt még bilincseket és börtönt is;
Zsid. 11,37 Megköveztettek, kínpróbát szenvedve megkísérttettek,
szétfűrészeltettek, kardélre hányattak, juhoknak és kecskéknek bőrében
bujdostak, vándoroltak nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve, sínylődve.
Zsid. 11,38 Akikre nem volt méltó e világ, bolyongva, bujdosva
pusztákon és hegyeken, meg barlangokban és a földnek hasadékaiban, a földnek
szakadékaiban.
Zsid. 11,39 És mindezek, noha hit által jó bizonyságot nyertek,
nem kapták meg az ígéretet.
Zsid. 11,40 Mivel Isten mi felőlünk valami jobbról, különbről
gondoskodott, hogy nálunk nélkül tökéletességre, teljességre, bevégzettségre,
végcélba ne jussanak.
A Kainról szóló bizonyságtétel így hangzik: „Lőn pedig idő
multával, hogy Kain ajándékot, felajánlást, áldozatot vive az Úrnak a
föld - a cselekedetei - gyümölcséből. És Ábel is vive az ő juhainak első
fajzásából, az elsőszülött bárányokból és azoknak legjavából. És tekinte az Úr
Ábelre és az ő ajándékára, az ő felajánlására és áldozatára. Kainra pedig és az
ő ajándékára és áldozatára nem tekinte, miért is Kain haragra gerjede és fejét
lecsüggeszté. És szól s beszél vala Kain Ábellel, az ő atyjafiával. És lőn,
mikor a mezőn valának, támada Kain Ábelre, az ő atyjafiára, az ő a testvérére,
és megölé őt” (1 Móz. 4,3-5.8). Káinról szóló további
bizonyságtétel: „Mert ez az üzenet, a kijelentés, amelyet kezdettől fogva
hallottatok, hogy szeressük egymást úgy, hogy teljesen szánjátok oda magatokat egymásnak; Nem úgy, mint ahogyan Káin, aki a gonoszból vala,
aki a gonoszból származott, és meggyilkolá az ő testvérét. És miért? Kinek a kedvéért gyilkolta meg azt?
Mivel az ő cselekedetei gonoszok valának, mert az ő feladata a gonoszság volt, a testvéréé pedig igazak, igaznak nyilvánítottak voltak” (1 Ján. 3,11-12). Az Úr Jézus kijelentése a hitetlen
Júdabeliek, és minden hitetlen ember származásáról: „Kígyók, mérges
kígyóknak, viperáknak fajzatai,
ivadékai, miképpen kerülitek ki a gyehennának büntetését. Annakokáért
ímé prófétákat, bölcseket és írástudókat, törvénytanítókat, törvénymagyarázókat küldök én hozzátok: és azok közül
egyeseket megöltök, és
megfeszítetek, másokat azok közül a ti zsinagógáitokban megostoroztok, és megkorbácsoltok, és városról-városra üldöztök. Hogy
reátok szálljon minden megigazult vér, amely kiömlött, amelyet
kiontottak a földön, a megigazult Ábelnek vérétől Zakariásnak, a Barakiás fiának véréig, akit a
templom és az oltár között megöltetek”
(Mát. 23,33-35).
És miért
hitetlenek? Mert a hitetlenség atyjától származnak: „Ti atyátoktól, az ördögtől
származtok, az ördög atyából vagytok, és hozzá tartoztok. És a ti atyátok
kívánságait, szándékát, ami kedvére
van, amit szeret, ami örömet okoz neki, azt akarjátok teljesíteni, azt
készültök, szándékoztok, azt igyekeztek megvalósítani. Az emberölő, embergyilkos
volt kezdettől, eredetétől fogva, és nem állott meg az igazságban, hanem
felkelt, fellázadt, és ellenállt a
valóságnak, mert nincsen ő benne igazság, mert nem lehet ő magában
valóság. Mikor hazugságot, hamisságot, valótlanságot, kitalálást, csalást,
becsapást szól, a sajátjából szól, magából meríti; mert hazug és csaló, és ő
maga a hazugság atyja” (Ján.
8,44). Úgy mint Kain, akiről így
hangzik az isteni bizonyságtétel: Mert Kain a
gonoszból vala, a hitetlenség
atyjából származott, és hitetlen volt”.
Ahhoz
hogy hit keletkezzen a szívünkben, meg kell hallani az igét, mert: „A hit a meghallott üzenetből, a meghallott üzenet
pedig Krisztus kijelentésén keresztül van” (Róm. 10,17). Ha meghallottátok az igét, akkor: „Most
azért igyekezzetek szívvel-lélekkel keresni Isteneteket, az Urat, Jahvét az
Örökkévalót…” (1 Krón.
22,19).
Ez pedig így történt: „És felvevé
Tháré Ábrámot, az ő fiát, és Lótot, Háránnak fiát, az ő unokáját, és Szárait,)
az ő menyét, Ábrámnak az ő fiának feleségét, és kiindulának együtt
Úr-Kaszdimból, hogy Kanaán földére menjenek. És eljutának Háránig, és ott
letelepedének. Vala pedig Tháré
kétszázöt esztendős, és meghala Tháré Háránban” (1 Móz. 11,31-32).
Erről így tesz bizonyságot Isten igéje: „És monda az Úr Ábrámnak: Eredj ki a te
földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából a földre, amelyet
én mutatok néked. És nagy nemzetté, nagy
néppé teszlek, és megáldalak téged, naggyá teszem, és felmagasztalom a te
nevedet, és áldás leszel. És megáldom azokat, akik téged áldanak, és aki téged
átkoz és gyaláz, megátkozom azt: és megáldatnak te benned a föld minden
nemzetségei” (1 Móz. 12,1-3). Józsué is erről tesz bizonyságot, egyben kijelentést
nyer, hogy Ábrahámék nem ismerték az egy igaz Istent,: „És monda Józsué az egész népnek: Ezt mondja az Úr, Izráelnek Istene: A
folyóvizen túl lakoztak régenten a ti atyáitok: Tháré, Ábrahámnak atyja és
Nákhórnak atyja, és idegen isteneknek
szolgáltak vala. De áthozám a ti
atyátokat, Ábrahámot a folyóvíz túlsó oldaláról, és végigvezettem őt az egész
Kanaán földén, és megsokasítám az ő magvát; és adám néki Izsákot” (Józs. 24,2-3).
Nehémiás megvallása: „Te vagy Uram, Jahve
Örökkévaló az Úr, az Isten, aki választottad Ábrámot és kihozád őt a
Káldeusoknak Úr nevű városából, és nevezed őt Ábrahámnak. És találád az ő szívét hűnek te előtted és
szerzél vele szövetséget, hogy adod a Kananeusok, Hitteusok, Emoreusok,
Perizeusok, Jebuzeusok, Girgázeusok földét, hogy adod az ő magvának. És
megteljesíted beszédeidet, mert igaz vagy te!” (Nehem. 9,7-8).
István vértanú a szanhedrin előtt tesz erről
bizonyságot: „Férfiak, atyámfiai,
testvéreim és atyák, halljátok, és értsétek meg! A dicsőségnek, a fénynek, és ragyogásnak Istene
megjelenék a mi atyánknak, Ábrahámnak mikor Mezopotámiában vala, minekelőtte
Háránban lakott, És monda néki: Eredj ki
a te földedből és a te nemzetséged, a te családod, és rokonaid közül, és menj arra a földre, amelyet mutatok
néked” (Csel. 7,2-3).
Jákób
is: „…
lakozék az ő atyja vándorlásának, és bujdosásának földén, Kanaán földén, ahol
atyja jövevény volt” (1 Móz. 37,1).
Pál apostol
megvallása: „Mert tudjuk, és tisztában
vagyunk vele, hogy ha e mi földi sátorházunk elbomol, leomlik, leoldódik, összeomlik, megsemmisül,
épületünk, lakásunk, hajlékunk
van Istentől, nem kézzel csinált, nem kézzel épített, alkotott, nem mesterséges, örökkévaló házunk, örök otthonunk, épületünk a mennyben, a legfelső égben” (2
Kor. 5,1). „Mert a mi országunk mennyekben van, és nekünk a mennyben van
polgárjogunk, honnét a megtartó Úr
Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül”
(Fil. 3,20). És hogy hol készít helyet
az Úr Jézus, és milyen városban, arról így szól a Szent Szellem János apostolon
keresztül: „És elvive engem szellemben
egy nagy és magas hegyre és megmutatá nékem azt a nagyvárost, a szent
Jeruzsálemet, amely Istentől szállott alá a mennyből. Benne vala az Isten
dicsősége; és annak világossága, ragyogása
hasonló vala a legdrágább kőhöz, a
kristályfényű, és kristálytiszta jáspis
kőhöz” (Jel. 21,10-11).
Ez pedig így történt: „Mikor Ábrám kilencvenkilenc esztendős vala,
megjelenik az Úr, Jahve az Örökkévaló Ábrámnak, és monda néki: Én a mindenható
Isten vagyok, járj én előttem, és légy tökéletes. És monda Isten Ábrahámnak:
Szárainak, a te feleségednek nevét ne nevezd Szárainak, mert Sára az ő neve. És
megáldom őt, és fiat is adok ő tőle néked, és megáldom, hogy legyen népekké, és
nemzetek királyai származzanak ő tőle. Ekkor arcára borult Ábrahám, és nevetett
és gondolta az ő szívében: vajon száz esztendős embernek lesz-e gyermeke? Avagy
Sára kilencven esztendős lévén szülhet-e?”
(1 Móz. 17,1.15-17). És másodszor is:
„Megjelent ő néki az Úr, Jahve az Örökkévaló a Mamré tölgyesében, és ő ül vala a sátor ajtajában, a hő napon.
És mondának néki: Hol van Sára a te feleséged? Ő pedig felele: Ímhol van a
sátorban. És monda: Esztendőre ilyenkor bizonnyal megtérek hozzád és ímé akkor
a te feleségednek, Sárának fia lesz. Sára pedig hallgatózik vala a sátor
ajtajában, mely annak háta mögött vala. Ábrahám pedig és Sára élemedett korú
öregek valának; megszűnt vala Sáránál az asszonyi természet. Nevete azért Sára
ő magában, mondván: Vénségemre lenne-e gyönyörűségem? Meg az én uram is öreg!
És monda az Úr, Jahve az Örökkévaló Ábrahámnak: Miért nevetett Sára, ezt
mondván: Vajon csakugyan szülhetek-e, holott én megvénhedtem? Avagy az Úrnak,
Jahvénak az Örökkévalónak lehetetlen-e valami? Annak idején, esztendőre
ilyenkor visszatérek hozzád, és fia lesz Sárának” (1 Móz. 18,1.9-14). És az
ígéret beteljesül: „Az Úr, Jahve az
Örökkévaló pedig meglátogatta Sárát, amint mondotta vala, és akképpen
cselekedett az Úr, Jahve az Örökkévaló Sárával, amiképpen szólott vala. Mert
fogad Sára az ő méhében, és szül fiat Ábrahámnak az ő vénségében, abban az
időben, melyet mondott vala néki az Isten. Ábrahám pedig száz esztendős vala,
mikor születik néki az ő fia Izsák. És monda Sára: Nevetést szerzett az Isten
énnékem; aki csak hallja, nevet rajtam. Ismét monda: Ki mondotta volna
Ábrahámnak, hogy Sára fiakat szoptat? S ímé fiat szültem vénségére” (1 Móz.
21,1-2.5-7). „Mert az Istennél semmi sem lehetetlen,
és nincs olyan dolog, ami ne valósulna meg. Mert Isten egyetlen szava, egyetlen
kijelentése sem hiúsulhat meg” (Luk.
1,37). Mert Ábrahám: „reménység
ellenére, túl minden reménységen, reménykedve, és elvárással hitte, hogy sok
népnek atyjává lesz, a szerint, amint megmondatott: az ígéret ugyanis így
szólt: Így lészen a te magod. És hitében erős és állhatatos lévén, nem
ingadozott a hite, nem gondolt és nem tekintett az ő már elhalt, és életerejét
vesztett testére, emberi erejére, mintegy százesztendős lévén, sem Sárának
elhalt és elapadt méhére. Nem kételkedett hitetlenül Isten ígéretében,
és hitetlenség által nem vonta kétségbe Isten ígéretét, hanem erőt merített
hitéből, és megerősödött a hitben, és hatalmassá lett hite által, és így
magasztalta az Istent, dicsőséget adván Neki. És teljesen bizonyos volt, mert
mindenestől fogva elhitte, sőt meg volt győződve afelől, hogy amit Isten
ígér, azt meg is tudja tenni, mert elég hatalmas ígéretének teljesítésére. Ezért
Isten ezt a hitét be is számította, és ezt tulajdonította neki igazságul,
megigazulására” (Róm.
4,17-22).
Mert:
„nincsen
itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük” (Zsid. 13,14).
Ábrahám elküldi szolgáját, hogy Izsáknak menyasszonyt hozzon: „Hátha az a
leányzó nem akar velem eljőni e földre, ugyan vissza vigyem-e a te fiadat arra
a földre, ahonnan kijöttél vala? Felele néki Ábrahám: Vigyázz, az én fiamat oda
vissza ne vidd” (1
Móz. 24,5-6).
Mi is tudjuk, hogy: „a mi országunk és
polgárjogunk / modern szóval: állampolgárságunk / = magatartásunkat meghatározó eredetünk és
hovatartozásunk a mennyekben van, ahonnét a megtartó, szabadító, megmentő,
üdvözítő, védő, pártfogó, gyógyító Úr Jézus
Krisztust is, mint üdvözítőt
várjuk türelmetlenül,
sóvárogva” (Fil. 3,20).
Ez pedig így történt: „És lőn ezeknek utána, az Isten próbára tette
Ábrahámot, és monda néki: Ábrahám! S az felele: Ímhol vagyok. És monda: Vedd a
te fiadat, ama te egyetlenegyedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának
földére, és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közül egyen, amelyet
megmondok néked. Felkele azért Ábrahám jó reggel, és megnyergelé az ő szamarát,
és maga mellé vevé két szolgáját, és az ő fiát, Izsákot, és fát hasogatott az
égő áldozathoz. Akkor felkele és elindula a helyre, melyet néki az Isten
mondott vala. Harmadnapon felemelé az ő szemeit Ábrahám, és látá a helyet
messziről. És monda Ábrahám az ő szolgáinak: Maradjatok itt a szamárral, én
pedig és ez a gyermek elmegyünk amoda és imádkozunk, azután visszatérünk
hozzátok. Vevé azért Ábrahám az égő áldozathoz való fákat, és feltevé az ő
fiára, Izsákra, ő maga pedig kezébe vevé a tüzet, és a kést, és mennek vala
ketten együtt. És szóla Izsák Ábrahámhoz az ő atyjához, és monda: Atyám! Az
pedig monda: Ímhol vagyok, fiam. És monda Izsák: Ímhol van a tűz és a fa; de
hol van az égő áldozatra való bárány? És monda Ábrahám: Az Isten majd
gondoskodik az égő áldozatra való bárányról, fiam; és mennek vala ketten
együtt. Hogy pedig eljutának arra a helyre, melyet Isten néki mondott vala,
megépíté ott Ábrahám az oltárt, és reá raká a fát, és megkötözé Izsákot az ő
fiát, és feltevé az oltárra, a fa-rakás tetejére. És kinyújtá Ábrahám az ő
kezét és vevé a kést, hogy levágja az ő fiát. Akkor kiálta néki az Úrnak
Angyala az égből, és monda: Ábrahám! Ábrahám! Ő pedig felele: Ímhol vagyok. És
monda: Ne nyújtsd ki a te kezedet a gyermekre, és ne bántsd őt: mert most már
tudom, hogy istenfélő vagy, és nem kedvezel a te fiadnak, a te egyetlenegyednek
én érettem. És felemeli Ábrahám az ő szemeit, és látá hogy ímé háta mögött egy
kos akadt meg szarvánál fogva a bozótban. Oda méne tehát Ábrahám, és elhozá a
kost, és azt áldozá meg égő áldozatul az ő fia helyett. És nevezé Ábrahám annak
a helynek nevét Jahve-jire-nek. Az Úr, Jahve az örökkévaló gondoskodik. Azért
mondják ma is: Az Úr hegyén a gondviselés”
(1 Móz. 22,1-14).
Mert: „Teljesen bizonyos volt, mert mindenestől fogva
elhitte, sőt meg volt győződve afelől, hogy amit Isten ígér, azt meg is tudja
tenni, mert elég hatalmas ígéretének teljesítésére” (Róm. 4,21).
Így áldotta meg Izsák Jákóbot:
„Adjon az Isten tenéked az ég harmatából,
és a föld kövérségéből, és gabonának és bornak bőségét. Népek szolgáljanak
néked és nemzetségek hajoljanak meg előtted; légy úr a te atyádfiain, és
hajoljanak meg előtted a te anyádnak fiai. Átkozott, aki téged átkoz, és aki
téged áld, legyen áldott” (1
Móz. 27,28-29).
Továbbadva az Ábrahám
áldását: „Áldott aki téged áld, s átkot
hoz magára aki téged gyaláz. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (1Móz.
12,3).
Ez pedig így történt: „És monda József az ő testvéreinek: Én meghalok, de
Isten bizonnyal meglátogat titeket és felvisz titeket e földről arra a földre,
melyet esküvel ígért meg Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak. És megesketé József
Izráel fiait, mondván: Mikor az Isten titeket bizonnyal meglátogat, vigyétek
fel innen az én csontjaimat magatokkal” (1
Móz. 50,24-25). És a kivonuláskor: „Mózes elvivé magával a József csontjait is, mert megesketvén megeskette
vala Izráel fiait, mondván: Meglátogatván meglátogat titeket az Isten, akkor az
én csontjaimat felvigyétek innen magatokkal” (2
Móz. 13,19). Józsué halála után pedig elhelyezték József csontjait: „A József csontjait pedig, amelyeket felhoztak vala Izráel fiai Egyiptomból, eltemették Síkemben, a mezőnek abban a részében, amelyet szerzett vala
Jákób Hámornak, a Síkem atyjának fiaitól száz pénzén; és lőnek a József fiainak örökségévé” (Józs. 24,32).
Ez így lett megírva: „Izráel fiai pedig termékenyek, és szaporák
valának. szaporodnak és gyarapodnak, és
sokasodnak és nagyon megerősödtek úgy, hogy megtelik velük az ország.
Azonközben új király került Egyiptom élére, aki Józsefet nem ismerte vala. És
monda az ő népének: Ímé az Izráel fiainak népe több, és hatalmasabb, nagyobb és
erősebb nálunknál. Nosza, bánjunk okosan és bölcsen vele, hogy el ne
sokasodjék, és hogy még többen ne legyenek, és az ne legyen, hogy ha háború
támad, ő is ellenségünkhöz adja magát, ő is ellenségeinkhez csatlakozik, és
ellenünk harcoljon, és az országból kimenjen, kivonuljon. Rendelének azért
föléjük robotmestereket, munkafelügyelőket, hogy nehéz munkákkal sanyargassák
őket. És építe a Fáraónak gabonatartó városokat, raktárvárosokat, Pithomot és
Ramszeszt. De minél inkább sanyargatják, és minél kegyetlenebbül elnyomják vala
őt, és minél durvábban bánnak velük, annál inkább sokasodnak, annál inkább
szaporodnak, és annál inkább terjeszkednek vala, s félnek és rettegnek vala az
Izráel fiaitól. Pedig kegyetlenül dolgoztatták az egyiptomiak az Izráel fiait.
És kemény és nehéz munkával keserítik életüket. Sárcsinálással, téglavetéssel
és mindenféle mezei munkával, minden munkájukkal, melyekkel kegyetlenül
dolgoztatnak vala velük. És szóla, és parancsot adott Égyiptom királya a héber
bábáknak, akik közül egyiknek Sifra, a másiknak Puá vala neve. És monda:
Mikoron héber asszonyok körül bábálkodtok, nézzetek a szülőszékre: ha fiú az,
azt öljétek meg, ha pedig leány az, hadd éljen. De a bábák félék az Istent és
nem cselekedének úgy amint Égyiptom királya parancsolta vala nékik, hanem
életben hagyják vala a gyermekeket. Hívatá annakokáért Égyiptom királya a
bábákat és monda nékik: Miért műveltétek azt, hogy életben hagytátok a
gyermekeket? A bábák pedig mondának a Fáraónak: Mert a héber asszonyok nem
olyanok, mint az Égyiptombeliek: mert azok életerősek; minekelőtte a bába
hozzájuk eljutna, már meg is szülnek. Annakokáért jól tőn Isten a bábákkal, a
nép pedig sokasodott, szaporodott és
igen megerősödött. És lőn, hogy mivel a bábák félék az Istent: megépíté az ő
házukat. Parancsola azért a Fáraó minden ő népének, mondván: Minden fiút, aki
születik, vessetek a folyóvízbe, a leányt pedig hagyjátok mind életben” (2
Móz. 1,7-22). Ekkor történt, hogy: „elméne egy Lévi nemzetségéből való férfiú
és Lévi-leányt vőn feleségül. És fogada méhében az asszony és fiat szüle; és
látá, hogy szép az és rejtegeté három hónapig” (2 Móz. 2,1-2).
Erről tesz
bizonyságot István a szanhedrin előtt, mondván, a Fáraó: „Ez ravaszul elbánt nemzetünkkel, és azt a gonoszságot eszelte ki
atyáink ellen, hogy kitétette újszülöttjeiket, ily módon pusztítva el őket.
Akkor a kijelölt, az elrendelt időben
születék Mózes, és szép, kellemes külsejű, tetszetős vala az Isten előtt, akit
Isten finom vonásokkal alkotott, és aki kedves volt az Istennek. Ez három
hónapig atyja házában tartaték, három hónapig nevelték az atyja házában” (Csel.
7,19-20).
Ez így került megírásra: „És elméne egy Lévi nemzetségéből való
férfiú és Lévi-leányt vőn feleségűl. És fogada méhében az asszony és fiat
szűle; és látá, hogy szép az és rejtegeté három hónapig. De mikor tovább nem
rejtegetheté, szerze annak egy gyékénykosarat, és bekené azt gyantával és
szurokkal s belétevé a gyermeket és letevé a folyóvíz szélén a sás közé. Az ő
nénje pedig megáll vala távolról, hogy megtudja: mi történik vele? És aláméne a
Faraó leánya, hogy megfürödjék a folyóvízben, szolgálóleányai pedig járkálnak
vala a víz partján. És meglátá a kosarat a sás között s elküldé az ő
szolgálóleányát és kihozatá azt. És kinyitá és látá a gyermeket; és ímé egy
síró fiú. És megszánva, könyörül rajta és monda: A héberek gyermekei közül való
ez. Az ő nénje pedig monda a Fáraó leányának: Elmenjek-e s hívjak-e egy
szoptatós asszonyt a héber asszonyok közül, hogy szoptassa néked a gyermeket?
És a Fáraó leánya monda néki: Eredj el. Elméne azért a leányzó, és elhívá a
gyermek anyját. És monda néki a Fáraó leánya: Vidd el ezt a gyermeket és
szoptasd fel nékem, és én megadom a te jutalmadat. És vevé az asszony a
gyermeket és szoptatá azt. És felnevekedék a gyermek, és vivé őt a Faraó
leányához, ő fiává fogadta és fia
gyanánt lőn annak, és nevezé nevét
Mózesnek, és mondá: Mert a vízből húztam ki őt” (2 Móz. 2,1-10). Erről tesz bizonyságot István is: „Mikor pedig kitétetett, a Faraó leánya
felvevé, magához vette, és örökbe fogadta, és felnevelé őt a saját fia gyanánt” (Csel. 7,21).
És: „… lakozék Midián földén…” (2 Móz. 2,15).
Így rendelkezett a törvény: „Szóljatok Izráel egész gyülekezetének, egész közösségének mondván: E hónak
tizedikén mindenki vegyen magának egy bárányt az atyáknak háza szerint,
házanként egy bárányt. És legyen nálatok őrizet alatt e hónap tizennegyedik
napjáig, és ölje meg Izráel községének egész gyülekezeti közössége estennen. És
vegyenek a vérből, és azokban a házakban, ahol azt megeszik, hintsenek a két
ajtófélre és a szemöldökfára. A húst pedig egyék meg azon éjjel tűzön sütve,
kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel egyék meg azt. Ne egyetek abból
nyersen, vagy vízben főtten, hanem tűzön sütve, a fejét, lábszáraival és
belsejével együtt. És ne hagyjatok belőle reggelre, vagy ami megmarad belőle
reggelre, tűzzel égessétek meg. És ilyen módon egyétek azt meg: Derekaitokat
felövezve, saruitok lábaitokon és pálcáitok kezetekben, és nagy sietséggel
egyétek azt; mert az Úr, Jahve az Örökkévaló páskája az. Mert általmegyek,
átvonulok Égyiptom földén ezen éjszakán, és megölök minden elsőszülöttet
Égyiptom földén, az embertől kezdve a baromig, és Égyiptom minden istene felett
ítéletet tartok, én az Úr, Jahve az Örökkévaló. És a vér jelül lesz néktek a
házakon, amelyekben ti lesztek, s meglátom a vért és elmegyek mellettetek és
nem lesz rajtatok a pusztító csapás veszedelmetekre, mikor megverem Égyiptom
földét” (2 Móz. 12,3.6-13). És így kell
végrehajtania rendeletet: „Előhívá tehát
Mózes Izráel minden véneit és monda nékik: Fogjatok és vegyetek magatoknak
bárányt családjaitok szerint és öljétek meg a páskhát. És vegyetek egy kötés
izsópot és mártsátok a vérbe, amely az edényben van, és hintsétek meg a
szemöldökfát és a két ajtófelet abból a vérből, amely az edényben van; ti
közűetek pedig senki se menjen ki az ő házának ajtaján reggelig. Mikor
általmegy, átvonul az Úr, Jahve az Örökkévaló hogy megverje az Egyiptombelieket
és meglátja a vért a szemöldökfán és a két ajtófélen: elmegy az Úr, Jahve az
Örökkévaló az ajtó mellett és nem engedi, hogy a pusztító bemenjen öldökölni a
ti házaitokba. Megtartsátok azért ezt a dolgot rendtartás gyanánt, magadnak és
fiaidnak mindörökre. És mikor bementek a földre, melyet az Úr, Jahve az
Örökkévaló ad néktek, amint megmondotta vala: akkor tartsátok meg ezt a
szertartást” (2
Móz. 12,21-25).
Az apostol példaként állítja a Krisztusban hívők elé az Úr
vezetését, csodáit, kegyelmét, szeretetét, védelmét, szabadítását: „Az
Úr pedig megy vala előttük nappal felhőoszlopban, hogy vezérelje őket az úton,
éjjel pedig tűzoszlopban, hogy világítson nékik, hogy éjjel és nappal
mehessenek. Nem távozott el a felhőoszlop nappal, sem a tűzoszlop éjjel a nép
elől” (2 Móz. 13,21-22).
„Elindula azért az Istennek Angyala, aki jár vala az Izráel tábora előtt, és
méne mögéjük; a felhőoszlop is elindula előlük, s mögéjük álla. Odament
Egyiptom tábora és Izráel tábora közé, és az a felhő, amely világítani szokott
éjjel, sötét maradt, ezért nem közeledtek egymáshoz egész éjszaka. És kinyújtá
Mózes az ő kezét a tengerre, az Úr pedig egész éjjel erős keleti széllel hajtá
a tengert és szárazzá tevé a tengert, és kétfelé válának a vizek. És szárazon
menének az Izráel fiai a tenger közepébe, a vizek pedig kőfal gyanánt valának
nékik jobbkezük és balkezük felől” (2Móz. 14,19-22). És: „És megszabadítá
az Úr azon a napon Izráelt az Egyiptombeliek kezéből, és hatalmából; és látá
Izráel a megholt Egyiptombelieket a tenger partján” (2Móz. 14,30). Nehémiás így emlékezteti az Urat - Aki „tegnap, ma és örökké ugyanaz”: „És a tengert kétfelé választád őelőttük és
szárazon menének, és szárazon vonultak
át a tenger közepén; üldözőiket pedig mélységbe borítád. Úgy dobtad az
örvénybe, mint követ a hatalmas vizekbe. És felhőnek oszlopában vezetéd őket
nappal s tűznek oszlopában éjjel, hogy megvilágosítsd nékik az utat, melyen
menjenek” (Neh. 9,11-12). Dávid örvendező hívása: „Jöjjetek és lássátok az Isten dolgait, az
Isten tetteit; csodálatosak, és fenségesek az Ő cselekedetei, az Ő dolgai az
emberek fiain, és az emberek fiai között. A tengert szárazzá, - szárazfölddé -
változtatta, a folyamon gyalog, és száraz lábbal mentek - keltek - át: ott
örvendeztünk Őbenne, és ezért örüljünk neki” (Zsolt.
66,5-6). „Kihozta onnan Izráelt, mert örökkévaló az ő
kegyelme, mert örökké tart szeretete. Hatalmas, erős kézzel és kifeszített,
kinyújtott karral. Mert örökkévaló az ő kegyelme, mert örökké tart szeretete.
Kettéhasította, kétfelé választotta a Vörös-tengert, mert örökkévaló az ő
kegyelme, mert örökké tart szeretete, és átvitte, átvezette rajta Izráelt,
annak közepén. mert örökkévaló az ő kegyelme, mert örökké tart szeretete” (Zsolt. 136,11-14).
Apáik, őseik előtt csodát művelt Égyiptom földjén, a Coán mezején.
Kettéválasztotta, kettévágta a tengert s átvitte, átvezette őket; és
felállította a vizeket fal gyanánt, és a víztömeget gátként állította meg.
Vezette őket nappal felhőben, és egész éjen át, tűznek világosságában tűz
fényével” (Zsolt. 78,10-14). „Megszabadította őket gyűlölőik kezéből,
kimentette az ellenség kezéből. Szorongatóikat víz borította el, egy sem maradt
meg belőlük” (Zsolt.
106,10-11).
Ez pedig így történt: „Józsué felkele jó reggel, és felvevék a
papok az Úrnak, Jahvénak az Örökkévalónak ládáját. És a hét pap, akik a
kos-szarvból való hét kürtöt vivék az Úr, Jahve az Örökkévaló ládája előtt megy
vala és kürtöl vala a kürtökkel, a fegyveresek pedig előttük mennek vala, és a
köznép követi az Úrnak ládáját, menvén és kürtökkel kürtölvén. A második napon
is egyszer kerülék meg a várost, azután visszatérének a táborba. Így
cselekedének hat napon át. És lőn a hetedik napon, hogy felkelének, mihelyt a
hajnal feljöve és megkerülék a várost a szokott módon hétszer; csak ezen a
napon kerülék meg a várost hétszer. És lőn, hogy a hetedik forduláskor
kürtölnek vala a papok a kürtökkel, Józsué pedig monda a népnek: Kiáltsatok,
mert néktek adta az Úr a várost! Ekkor
kiáltozni kezdett a nép, és megfújták a kürtöket. És amikor meghallotta a nép a
kürt szavát, hatalmas harci kiáltásban tört ki, és a kőfal leomlott. A nép
pedig bevonult a városba, mindenki egyenest előre, és elfoglalták a várost” (Józs.
6,12-16.20).
Gedeon története pedig így került megírásra: „És eljött az
Úrnak, Jahvénak az Örökkévalónak
angyala, és leült ama cserfa alatt, amely Ofrában van, amely az Abiézer nemzetségéből
való Joásé vala, és az ő fia Gedeon éppen búzát csépelt a pajtában, hogy
megmentse a Midiániták orcája elől. Ekkor megjelent előtte az Úrnak, Jahvénak
az Örökkévalónak angyala, és monda néki: Az Úr, Jahve az Örökkévaló veled, erős
vitéz! És az Úr, Jahve az Örökkévaló hozzá fordult, és monda: Menj el ezzel a
te erőddel, és megszabadítod Izráelt Midián kezéből. Nemde, én küldelek téged?
És monda néki: Kérlek uram, miképpen szabadítsam én meg Izráelt? Ímé az én
nemzetségem a legszegényebb Manasséban, és én vagyok a legkisebb atyámnak
házában. És monda néki az Úr, Jahve az Örökkévaló: Én leszek veled, és megvered Midiánt, mint egy embert” (Bír. 6.11-12.14.16).
„És monda az Úr
Gedeonnak: „… háromszáz férfiú által szabadítlak meg titeket, …és adom Midiánt
kezedbe; a többi nép pedig menjen el, kiki a maga helyére. És a háromszáz
embert három csapatba osztá el, és mindeniknek kezébe egy-egy kürtöt adott, és
üres korsókat és fáklyákat e korsókba. És monda nékik: Én reám vigyázzatok, és
úgy cselekedjetek. És ímé én bemegyek a tábornak szélibe, és akkor amint én
cselekszem, ti is úgy cselekedjetek. Ha én a kürtbe fúvok és mindazok, akik
velem vannak, akkor ti is fújjátok meg a kürtöket az egész tábor körül, és ezt
kiáltsátok: az Úrért és Gedeonért! És lement Gedeon, és az a száz férfiú, aki
vele volt, a tábor széléhez a középső éjjeli őrség kezdetén, amikor épen az
őrség felváltatott, és kürtölnek a kürtökkel és összetörik a korsókat, amelyek
kezükben valának. És kürtölt mind a három csapat a kürtökkel, és összetörték a
korsókat, és balkezükben tartották a fáklyákat, jobb kezükben pedig a kürtöket,
hogy kürtöljenek, és kiáltának: Fegyverre! És mindenik ott állott a maga helyén
a tábor körül. Erre az egész tábor futásnak eredt, és kiáltozott, és menekült.
És mikor a háromszáz ember belefújt kürtjébe, fordítá az Úr kinek-kinek
fegyverét az ő felebarátja ellen az egész táborban, és egész Béth-Sittáig
futott a tábor, Czererah felé, Abelmehola határáig, Tabbathon túl” (Bír. 7,7.16-22). Bárák
történetet így került megírásra: Debóra, Izráel bírája: „Elkülde és hivatá Bárákot, az
Abinoám fiát, Kedes-Nafthaliból, és
monda néki: Avagy nem parancsolta-e meg az Úr, Jahve az Örökkévaló, Izráelnek
Istene: Menj és vonulj fel a Thábor hegyére,
és végy magadhoz tízezer embert a Nafthali és a Zebulon fiai
közül? És te ellened kihozom a Kison patakjához
Siserát, Jábin hadvezérét, az ő
szekereit és seregét, és kezedbe adom őt. Összegyűjté annakokáért Bárák
Zebulont és Nafthalit Kedesbe,
és elvive magával tízezer embert, és elméne
vele Debora is. Hírül vivék pedig
Siserának, hogy Bárák, az Abinoám fia felvonult a Thábor hegyére. Egybegyűjté
azért Sisera minden szekereit, a kilencszáz vas-szekeret, és egész népét, mely
vele volt, a pogányok városából, Harósethből a Kison patakjához. És monda
Debora Báráknak: Kelj fel, mert ez a nap az, amelyen kezedbe adja az Úr
Siserát! Hisz maga az Úr vezet téged! És alájöve Bárák a Thábor hegyéről, és a
tízezer ember ő utána. És megrettenté az Úr Siserát minden szekereivel és egész
táborával fegyvernek élivel Bárák előtt, annyira, hogy Sisera leugrott
szekeréről, és gyalog futott. Bárák pedig a szekereket és a tábort egész
Harósethig, a pogányok városáig űzé,
és Siserának egész tábora elhulla fegyvernek éle miatt, még csak egyetlen egy
sem maradt meg” (Bír.
4,6-7.10.12-16). Sámson története: „Szült
az asszony fiat, és nevezte annak nevét Sámsonnak, és felnövekedett a gyermek, és megáldotta őt az Úr. És kezdé az Úrnak,
Jahvénak az Örökkévalónak Szelleme őt indítani a Dán táborában, Czóra és Estháol
között.
És megverte őket keményen válluktól tomporukig, és lement és lakott Ethamban,
a sziklabarlangban. A Filiszteusok pedig felmentek, és megszállották Júdát,
és Lehiben telepedtek le. Akkor mondának a Júda férfiai: Miért jöttetek fel
ellenünk? Azok pedig mondának: Sámsont megkötözni jöttünk fel, hogy úgy
cselekedjünk vele, mint ő cselekedett mi velünk. Ekkor háromezer ember ment le
Júdából Ethamba, a sziklabarlanghoz, és monda Sámsonnak: Nem tudod-e, hogy a
Filiszteusok uralkodnak mi rajtunk? Miért
cselekedted ezt velünk? Ő pedig monda nékik: Amiképpen cselekedtek ők velem, én
is úgy cselekedtem velük. És mondának néki: Azért jöttünk le, hogy
megkötözzünk, és hogy a Filiszteusok kezébe adjunk téged. Sámson pedig monda
nékik: Esküdjetek meg nékem, hogy ti nem rohantok reám. És azok felelének néki,
mondván: Nem! Csak megkötözvén megkötözünk, és kezükbe adunk; de nem ölünk meg
téged. Azután megkötözték őt két új kötéllel, és felvezették őt a kőszikláról.
És mikor Lehi felé közeledett, és a Filiszteusok már ujjongtak elébe: felindítá
őt az Úrnak szelleme, és olyanok lettek a karján levő kötelek, mint a
lenszálak, melyeket megperzsel a tűz és lemállottak a kötések kezeiről. És egy
nyers szamárállcsontot talála, és kinyújtván kezét, felvevé azt, és agyonvert
vele ezer embert. És ítélé Sámson Izráelt a Filiszteusok idejében húsz
esztendeig” (Bír. 13,24; 15,8-20). És halála az ellenség halálát is jelentette: „Lőn pedig, hogy mikor megvidámodott az ő
szívük, mondának: Hívjátok Sámsont, hadd játsszon előttünk. És előhívák Sámsont
a fogházból, és játszék ő előttük, és az oszlopok közé állították őt. Sámson
pedig monda a fiúnak, aki őt kézen fogva vezette: Eressz el, hadd fogjam meg az
oszlopokat, amelyeken a ház nyugszik, és hadd támaszkodjam hozzájuk. A ház pedig
tele volt férfiakkal és asszonyokkal, és ott voltak a Filiszteusok összes
fejedelmei, és a tetőzeten közel háromezren, férfiak és asszonyok, a Sámson
játékának nézői. Ekkor Sámson az Úrhoz kiáltott, és monda: Uram Isten,
emlékezzél meg kérlek én rólam, és erősíts meg engemet, csak még ez egyszer, óh
Isten! Hadd álljak egyszer bosszút a Filiszteusokon két szemem világáért! És
átfogta Sámson a két középső oszlopot, melyeken a ház nyugodott, az egyiket
jobb kezével, a másikat bal kezével, és hozzájuk támaszkodott. És monda Sámson:
Hadd vesszek el én is a Filiszteusokkal! És nagy erővel megrándította az
oszlopokat, és rászakadt a ház a fejedelmekre és az egész népre, mely abban
volt, úgy hogy többet megölt halálával, mint a mennyit megölt életében. És
lementek az ő testvérei és atyjának egész háza, és elvivék őt, és hazatérvén,
eltemették Czóra és Estháol között, atyjának, Manoahnak sírjába, minekutána húsz esztendeig ítélte
az Izráelt” (Bír.
16,25-31). És Jefte története: „Elment Jefte Gileád
véneivel, és a nép a maga fejévé és fejedelmévé tette őt. És megmondá Jefte
minden beszédit az Úr előtt Mispában. És
ekkor egybegyűjté Jefte Gileádnak minden férfiait, és megtámadta Efraimot, és megverték Gileád férfiai Efraimot, mert
azt mondották: Efraim szökevényei vagytok ti, kik Gileádban, Efraim és Manassé
között laktok. Ítélé pedig Jefte Izráelt
hat esztendeig, és meghalt Jefte, a Gileádbeli, és eltemetteték Gileád egyik
városában” (Bír.
11,11; 12,4.7). Dávid sok győzelméből az első így lett megírva: „Dávid pedig monda a Filiszteusnak: Te
karddal, dárdával és pajzzsal jössz ellenem, én pedig a Seregek Urának, Izráel
seregei Istenének nevében megyek ellened, akit te gyalázattal illettél. A mai
napon kezembe ad téged az Úr, Jahve az Örökkévaló, és megöllek téged, és
fejedet levágom rólad. A Filiszteusok seregének tetemét pedig az égi madaraknak
és a mezei vadaknak fogom adni a mai napon, hogy tudja meg az egész föld, hogy
van Izráelnek Istene. És tudja meg ez az egész sokaság, hogy nem kard által és
nem dárda által tart meg az Úr, Jahve az Örökkévaló, mert az Úré, Jahveé az
Örökkévalóé a had, és ő titeket kezünkbe fog adni. És mikor a Filiszteus
felkészült, és elindult, és Dávid felé közeledék: Dávid is sietett és futott a
viadalra a Filiszteus elé. És Dávid benyúlt kezével a tarisznyába és kivett
onnan egy követ, és elhajítván, homlokán találta a Filiszteust úgy, hogy a kő
homlokába mélyede, és arccal a földre esék. Így Dávid erősebb volt a
Filiszteusnál, parittyával és kővel. És levágta a Filiszteust és megölte őt,
pedig kard nem is vala a Dávid kezében” (1
Sám. 17,45-50). És Jeremiás prófétáról: „És hallá Passúr a pap, az Immár fia - ő pedig fejedelem vala az Úr házában, - meghallotta, hogy miket prófétált Jeremiás. És megcsapdosá Passúr
Jeremiást a prófétát, és beveté őt a tömlöcbe, a mely a Benjámin felső kapujában vala, az Úr háza mellett. És
lőn másnap, hogy kivevé Passúr Jeremiást a tömlöcből, és monda néki Jeremiás:
Nem Passúrnak nevezett téged az Úr, hanem Mágor Missábibnak; Mert ezt mondja az Úr: Ímé, én félelembe
ejtelek téged és minden barátodat, és elhullanak az ő ellenségeik fegyvere
által a szemeid láttára; az egész Júdát pedig odaadom a babiloni király kezébe,
és elviszi őket Babilonba, és
fegyverrel vágja le őket” (Jer. 20,1-4). És minden
próféta erre a sorsra jut, aki az Úr szavát meghirdeti: „Akkor megharaguvék Asa a
prófétára, és veté őt a tömlöcházba, mert igen megharagudott vala e szóért reá;
és ugyanakkor Asa a nép közül is sokat bántalmazott” (2 Krón. 16,10).
„Akkor
ezt parancsolta Izráel királya: Fogjátok Míkájehút, vigyétek Ámón városparancsnokhoz és Jóás királyfihoz, és mondjátok: Ezt parancsolja a király: Vessétek börtönbe,
és szűkösen tápláljátok kenyérrel és vízzel, amíg békében vissza nem térek!” (2Krón. 18,25-26).
És azért győztek: „Mert mindaz, ami az Istenből született, legyőzi a
világot, győzelmet arat; és az a győzedelem, az a diadal, amely legyőzte a
világot, ami győzelmet aratott a világ fölött a mi hitünk, és meggyőződésünk” (1 Ján. 5,4). Az Úr ezt mondja:
„Ímé, megszégyenülnek és meggyaláztatnak, akik fölgerjednek ellened, semmivé
lesznek és elvesznek, elpusztulnak akik veled perlekednek. Keresed őket és meg
nem találod a veled versengőket, akik téged támadnak; megsemmisülnek teljesen,
akik téged háborgatnak, akik ellened harcolnak. Mivel én vagyok Urad, Istened,
aki jobb kezedet fogom, és aki ezt mondom néked: Ne félj, én megsegítelek!” (Ésa. 41,11-13). És
Dávid győzelmeit így mutatja be a Szent Szellem: „Dávid megverte a filiszteusokat, megalázta és leigázta őket: és elfoglalta Dávid a Filiszteusok kezéből
Méteg Ammát. Megverte a móábiakat
is. Lefektette őket a földre, és kötéllel
mérte meg őket: kétkötélnyit kivégeztetett, egy kötélnyit pedig életben
hagyott. És a móábiak adófizető szolgái lettek Dávidnak. Megverte Dávid Hadadézert
is, Réhóbnak fiát,
Cóbának királyát, mikor elment, hogy
hatalmát kiterjessze az Eufrátes folyó
vizéig. És foglyul ejtett Dávid közülük ezer és hétszáz lovagot, és húszezer
gyalog embert; és megbénította Dávid a harci kocsik lovait, inaikat elvagdaltatva
minden szekeres lovaknak és csak száz szekérbe valót hagyott meg közülük.
Eljövének pedig a Siriabeliek Damaskusból,
hogy megsegítsék Hadadézert, Czóbának
királyát; és levága Dávid a Siriabeliek közül huszonkétezer férfit. És helyeze
Dávid állandó sereget a damaskusi Siriába; és a Siriabeliek Dávidnak adófizető
szolgái lettek. És megoltalmazá az Úr, Jahve az Örökkévaló Dávidot valahová
megyen vala” (2 Sám. 8,1-6). Dániel győzelmét az oroszlánok fölött így mutatja be
Isten igéje: „Erre szóla a király, és
előhozák Dánielt, és veték az
oroszlánok vermébe. Szóla a király, és mondá Dánielnek: A te Istened, akinek te
szüntelen szolgálsz, ő szabadítson meg téged! És hozának egy követ, és oda
tevék a verem szájára, és megpecsétlé a király az ő gyűrűjével és az ő
főembereinek gyűrűivel, hogy semmi meg ne változtassék Dánielre nézve. Erre
eltávozék a király az ő palotájába, és étlen tölté az éjszakát, és vigasságtevő
szerszámokat sem hozata eléje; kerülte őt az álom. Hajnalban a király azonnal
felkele még szürkületkor, és sietve az oroszlánok verméhez méne. És mikor közel
ére a veremhez, szomorú szóval kiálta Dánielnek; szóla a király, és monda
Dánielnek: Dániel! Az élő Istennek szolgája, a te Istened, a kinek te szüntelen
szolgálsz, meg tudott-e szabadítani téged az oroszlánoktól? Akkor Dániel szóla
a királynak: Király, örökké élj! Az én Istenem elbocsátá az ő angyalát, és
bezárá az oroszlánok száját és nem árthattak nékem; mert ártatlannak
találtattam ő előtte és te előtted sem követtem el, oh király, semmi vétket.
Akkor a király igen örvende, és Dánielt kihozatá a veremből. És kivevék Dánielt
a veremből, és semmi sérelem nem találtaték ő rajta: mert hitt az ő Istenében” (Dán.
6,16-23).
Az Illés és Elizeus által
történő csoda: „Történt ezek után, hogy megbetegedett az asszonynak, a ház
tulajdonosának a fia, és betegsége olyan súlyossá vált, hogy már nem is
lélegzett. Az asszony így szólt Illéshez: Mi bajod van velem, Isten
embere? Azért jöttél hozzám, hogy emlékeztess bűnömre, és megöld a fiamat? Ő
ezt mondta neki: Add ide a fiadat! És elvette az öléből, felvitte a felső
szobába, ahol lakott, és az ágyra fektette. Majd az Úrhoz, Jahvéhoz az
Örökkévalóhoz kiáltott, és ezt mondta:
Istenem, Uram! Még bajt is hozol erre az özvegyre, akinek én a vendége vagyok,
és megölöd a fiát?! Azután
háromszor ráborult a gyermekre, és így kiáltott az Úrhoz: Istenem, Uram! Térjen
vissza az élet ebbe a gyermekbe! Az
Úr, Jahve az Örökkévaló
meghallgatta Illés szavát, az élet pedig visszatért a gyermekbe, és az
föléledt. Ekkor Illés fogta a
gyermeket, levitte a felső szobából a házba, odaadta az anyjának, és ezt mondta
Illés: Nézd, él a fiad!” (1Kir.
17,17-23). Elizeus próféta által történő csoda:
„És teherbe esék az asszony és fiat szült abban az időben, amelyet
megmondott volt Elizeus. De mikor megnőtt a gyermek, történt, hogy egy napon
kiment az ő atyjához, az aratókhoz, És monda az ő atyjának: Jaj fejem, jaj
fejem! És monda az ő atyja a szolgának: Vidd el őt az anyjához. Ki mikor
felvette őt, vivé az ő anyjához, és az az ölében tartá délig, és akkor meghalt.
És felméne az asszony, és az Isten emberének ágyára tevé őt, és az ajtót
bezárván kijöve onnét. És előhívatá az ő férjét és monda: Kérlek, küldj ide
nékem egyet a szolgák közül és egy szamarat, hadd menjek el hamar az Isten
emberéhez, és mindjárt megjövök. És az monda: Miért mégy ő hozzá, ma nincs sem
újhold, sem szombat? Felele az: Csak hagyd rám! És megnyergelé a szamarat, és
monda a szolgának: Hajtsd és siess, ne késlelj engem a menésben, hanem ha
mondándom néked. És elmenvén, juta az Isten emberéhez a Kármel hegyére. Mikor pedig az Isten emberéhez jutott a
hegyre, átölelte az ő lábait; de Géházi oda ment, hogy elűzze őt, az
Isten embere azonban így szólt: Hagyj békét néki, mert megkeseredett az ő
szíve, és az Úr eltitkolta tőlem, és nem jelentette meg nékem. És monda az:
Vajon én kértem-e fiat az én uramtól? Nemde nem mondám-e néked: Ne csalj meg
engemet? És monda Elizeus Géházinak: Övezd fel derekadat, és vedd kezedbe az én
pálcámat, és menj el, ha valakivel találkozol, ne köszönj néki, és annak is,
aki köszön néked, ne felelj, és az én pálcámat tedd a gyermek arcára. De a
gyermeknek anyja monda: Él az Úr és él a te lelked, hogy el nem hagylak téged.
Felkele azért és követé őt. Géházi pedig már előttük elment volt, és a pálcát a
gyermek arcára fekteté, de nem szólott és nem is eszmélt rá a gyermek. Azért
visszatért eleibe, és megmondá néki, mondván: Nem támadt fel a gyermek. És
bement Elizeus a házba, és ímé a gyermek ott feküdt halva az ő ágyán. És
bement, és bezárta az ajtót magára és a gyermekre, és könyörgött az Úrnak. És
az ágyra felhágván, a gyermekre feküdt, és az ő száját a gyermek szájára tevé,
szemeit szemeire, kezeit kezeire, és ráborult, és megmelegedék a gyermek teste.
Azután felállott, és egyszer alá és fel járt a házban, majd újra felment és
reáborult. Akkor a gyermek prüsszente vagy hétszer, és felnyitá szemeit a
gyermek. Ő pedig szólítá Géházit, és monda: Hívd ide a Súnemitát. És oda hívá azt.
És mikor oda ment, monda: Vedd a te fiadat. Ki mikor bement, lábához esék, és
leborula a földre, és az ő fiát fogván, kiméne” (2 Kir.
4,17-25.27).
Az üldözés Kaintól kezdve végig tart: „Az Isten
Szelleme pedig felindítá Zakariást, a
Jójada pap fiát, aki felálla a nép között, és monda nékik: Ezt mondja az
Isten: Miért szegtétek meg az Úrnak parancsolatait? - mert az nem használ
néktek. Ha elhagytátok az Urat, ő is elhagy titeket. Amazok pedig reá támadván,
ott az Úr háza pitvarában megkövezék őt a király parancsolatjából” (2 Krón. 24,20-21). És
folytatódik az Újszövetség idején is.
Istvánt: „Felkiáltván pedig nagy
fennszóval, füleiket bédugák, és felindulásukban egyszerre, és egyakarattal reá
rohanának. És kiűzvén a városon kívül, megkövezék: a tanúbizonyságok pedig
felsőruháikat egy Saulus - ki később Pál -nevezetű ifjú lábaihoz rakták le” (Csel. 7,57-58).
Az üldözés elől menekülve: „mikor Jézabel megölette
az Úr prófétáit, Abdiás száz prófétát
vett oltalmába, és rejtette el ötvenenként egy-egy barlangba, és ott táplálta
őket kenyérrel és vízzel” (1 Kir. 18,4). Illés is így menekült: „És beméne ott egy barlangba, és ott hála. És ímé lőn az Úrnak beszéde ő
hozzá, és monda néki: Mit csinálsz itt Illés? Ő pedig monda: Nagy búsulásom van az Úrért, a Seregek Istenéért;
mert elhagyták a te szövetségedet az Izráel fiai, a te oltáraidat lerontották,
és a te prófétáidat fegyverrel megölték, és csak én egyedül maradtam, és engem
is halálra keresnek” (1
Kir. 19,9-10).
Mert csak Krisztusban nyerhetők el az ígéretek: „Amely
megmenekülés, üdvösség felől tudakozódtak, amelyet kerestek, kutattak és vizsgáltak nyomozódva a próféták, - az Isten
nevében szóló, isteni akaratot közvetítő személyek, - akik a nektek szánt kegyelem felől jövendöltek,
prófétáltak. Nyomozódva, vizsgálva, és
kutatva, hogy mely vagy milyen korszakra
jelenté azt ki a Krisztusnak őbennük lakozó,
és működő Szelleme” (1
Pét. 1,10-11).
Az Úr Jézus – Akiben
Isten szeretete, és szeretetének konkrét
cselekedetekben való megnyilvánulása jelent meg az emberért, az emberen és az
emberben - a tanítványaihoz így szól: „És
a tanítványokhoz fordulván, nekik külön ezt mondta: Boldog szemek, amelyek
látják azokat, amelyeket ti láttok. Mert mondom néktek, hogy sok próféta és király kívánta látni, amiket ti láttok, de nem látták;
és hallani, amiket hallotok, de nem hallották” (Luk. 10,23-24) .