Márk. 15,1 És mindjárt korán reggel
tanácsot tartván haladéktalanul határozatot hoztak a
főpapok, a Papi fejedelmek a vénekkel és
írástudókkal, és az egész nagytanács, megkötözvén Jézust, elvivék és átadák
Pilátusnak.
Márk. 15,2 És megkérdé őt Pilátus: Te vagy-é a zsidók királya? Ő
pedig felelvén, monda néki: Te mondod.
Márk. 15,3 És erősen, és hevesen vádolják
vala őt a főpapok, a papi fejedelmek, és sok vádat hoznak fel ellene.
Márk. 15,4 Pilátus pedig ismét megkérdé őt, mondván: Semmit sem
felelsz-é? Ímé, mennyi tanúbizonyságot szólnak ellened, mennyire vádolnak!
Márk. 15,5 Jézus pedig semmit sem felele, annyira hogy Pilátus
elcsodálkozék.
Márk. 15,6 Ünnepenként pedig egy foglyot szokott vala
elbocsátani, szabadon engedni nékik, akit épen
óhajtanak, akit kérnek.
Márk. 15,7 Vala pedig a fogságban egy Barabás nevű,
megkötöztetve ama lázadókkal együtt, akik a lázadás alkalmával gyilkosságot
követtek vala el.
Márk. 15,8 És a sokaság kiáltván, kezdé kérni Pilátust arra,
amit mindenkor megtesz vala nékik.
Márk. 15,9 Pilátus pedig felele nékik, mondván: Akarjátok-é,
hogy elbocsássam néktek a zsidók királyát?
Márk. 15,10 Mert tudja vala, hogy irigységből, féltékenység, és
rosszindulatból, adták őt kézbe, és gyűlöletből szolgáltatták ki a főpapok, a Papi
fejedelmek.
Márk. 15,11 A főpapok azonban felindítják, felbujtották,
fellázították a sokaságot, a népet, hogy
inkább Barabás elbocsátását követeljék.
Márk. 15,12 Pilátus pedig felelvén, ismét monda nékik: Mit
akartok tehát, hogy cselekedjem ezzel, akit a zsidók királyának mondotok?
Márk. 15,13 És azok ismét kiáltanak,* és ordítanak: Feszítsd meg őt!
Márk. 15,14 Pilátus pedig monda nékik: Mert mi rosszat, mi
gonoszat cselekedett? Azok pedig még
hangosabban kiáltanak, és ordítják vala: Feszítsd meg őt!*
*Máté
bizonyságtétele így hangzik: „Mikor pedig megvirrad, és kora reggel lőn, tanácsot tartának mind a
főpapok, az összes papi fejedelmek és
a nép vénei, és azt a
határozatot hozták Jézus ellen,
hogy őt megöljék, hogy halálra juttatják; és kimondották, hogy halálra adják
őt. És megkötözvén őt, elvivék, elhurcolák, és átadák őt Poncius Pilátusnak, a helytartónak. Jézus
pedig ott álla a római helytartó
előtt; és kérdezé Őt a helytartó, mondván: Te vagy-é a zsidók királya? Jézus
pedig monda néki: Te mondod. És mikor vádolák Őt a főpapok, a papi fejedelmek és a vének, vádjaikra semmit sem
felele. Akkor monda néki Pilátus: Nem hallod-é, mily sok tanúbizonyságot, mily
sok tanúvallomást tesznek
ellened? Hogy mennyi mindennel vádolnak?
És nem felele néki egyetlen szóra, egyetlen
vádra sem, úgy hogy a helytartó nagyon meglepődött, és igen
elcsodálkozék. Ünnepenként pedig a helytartó szokása volt egy foglyot szabadon bocsátani a
sokaság, a nép kedvéért és
kérésére, akit akarának, akit a tömeg
választott. Vala pedig akkor egy nevezetes foglyuk, egy hírhedt bűnöző, akit Barabásnak hívtak. Mikor
azért a tömeg összegyűlt, és egybegyülekeztek,
monda nékik Pilátus: Melyiket akarjátok, hogy elbocsássam néktek: Barabást-é,
vagy Jézust, akit Krisztusnak hívnak? Mert
észrevette, és tisztában volt
vele, hogy irigység, féltékenység, rosszindulat, és gyűlöletből adák Őt kézbe, és szolgáltatták ki
neki. Amint pedig ő az
ítélőszékben, a bírói székben ül
vala, külde ő hozzá a felesége, ezt üzenvén: Ne avatkozzál amaz igaz ember dolgába, és semmivel se ártsd magadat az ügyébe; mert sokat szenvedtem ma
álmomban Őmiatta. A főpapok, a
papi fejedelmek és a vének pedig
rávették felbujtva a sokaságot, a
népet, hogy követeljék Barabást szabadon bocsátani, Jézust pedig ítéljék halálra. Felelvén pedig a helytartó, és újra megkérdezte őket, és monda nékik: A kettő fogoly közül melyiket akarjátok, hogy
elbocsássam, hogy szabadon engedjem néktek?
Azok pedig mondának: Barabást. Monda
nékik Pilátus: Mit cselekedjem hát Jézussal, akit Krisztusnak hívnak?
Mindnyájan kiáltanak, és mondának:
Feszíttessék meg! A helytartó
pedig nyomatékosan monda: Mert
mi rosszat cselekedett? Azok pedig még inkább, és még hangosabban, harsányabban kiáltoznak, és ordítoznak
vala, mondván: Feszíttessék meg!”
(Mát. 27,1-2.11-23).
Lukács is hírt ad a
történtekről: „És amint nappal lett,
egybegyűlt a nép véneinek tanácsa, főpapok és írástudók: és vivék Őt az ő gyülekezetükbe, a nagytanácsba, s ott felszólították: „Ha te
vagy a Krisztus, mondd meg nekünk.” Ő pedig így válaszolt: „Ha megmondom
nektek, nem hiszitek, De ha kérdezlek is, nem feleltek nékem, sem el nem
bocsátotok. De mostantól fogva ül az embernek Fia az Isten hatalmának jobbja
felől. Mondának pedig mindnyájan: Te vagy tehát az Isten Fia? Ő pedig monda
nékik: Ti mondjátok, hogy én VAGYOK!
Azok pedig így szóltak: „Mi szükségünk van még tanúvallomásra, vagy
bizonyságra? Ezután elindult az egész testület, és vivék őt Pilátushoz” (Luk. 22,66-23,1).
„És kezdék őt vádolni, mondván: Úgy találtuk, és
megállapítottuk, hogy ez a népet
félrevezeti, ellenzi és tiltja a császár adójának fizetését, mivelhogy ő magát
ama király Krisztusnak mondja, és azt állítja magáról, hogy ő a felkent király.
Pilátus pedig megkérdé őt, mondván: Te vagy-é a zsidók királya? És ő felelvén
néki, monda: Te mondod! Monda pedig Pilátus a főpapoknak és a sokaságnak: Semmi
bűnt nem találok ez emberben. De azok erősködének, mondván: A népet felzendíti,
fellázítja tanításával, tanítván az egész Júdeában, elkezdve Galileától mind
idáig. Pilátus pedig Galileát hallván, megkérdé, vajon galileai ember-é ő? És
mikor megtudta, hogy ő a Heródes hatósága alá tartozik, Heródeshez küldé őt,
mivelhogy az is Jeruzsálemben vala azokban a napokban. Heródes pedig Jézust
látván igen megörült: mert sok időtől fogva kívánta őt látni, mivelhogy sokat
hallott ő felőle, és reménylé, hogy majd valami csodát lát, melyet ő tesz.
Kérdezé pedig őt hosszasan, sok beszéddel; de ő semmit nem felele néki. Ott
állnak vala pedig a főpapok és az írástudók, teljes igyekezettel hevesen
vádolván őt. Heródes pedig az ő katonáival egybe semminek állítván és
kicsúfolván, katonai kíséretével együtt megvetően bánt vele, és kigúnyolta őt,
és minekutána felöltöztette fényes ruhába, visszaküldi Pilátushoz. És az napon
lőnek barátok egymással Pilátus és Heródes; mert az előtt ellenségeskedésben valának
egymással. Pilátus pedig a főpapokat, a főembereket és a népet egybegyűjtvén,
monda nékik: Idehoztátok nékem ez embert, mint aki a népet félrevezeti: és ímé
én ti előttetek kivallatván, semmi olyan bűnt nem találtam ez emberben, amivel
őt vádoljátok: De még Heródes sem - mert titeket ő hozzá igazítalak - mert ő
visszaküldte hozzánk; és ímé semmi halálra való dolgot nem cselekedett ő.
Megfenyítvén azért őt, elbocsátom. Szabadon kell vala pedig bocsátania nékik
ünnepenként egy foglyot. De felkiálta az egész sokaság, mondván: Vidd el ezt,
és bocsásd el nékünk Barabást! Ki a városban történt LÁZADÁSért és GYILKOSSÁGért
vettetett a tömlöcbe. Pilátus azért ismét felszólalt, el akarván bocsátani
Jézust; De azok ellene kiáltanak, mondván: Feszítsd meg! Feszítsd meg őt! Ő
pedig harmadszor is monda nékik: Mert mi gonoszt tett ez? Semmi halálra való
bűnt nem találtam ő benne; megfenyítvén azért őt, elbocsátom! Azok pedig nagy
fennszóval sürgették kérvén, és hangos kiáltásokkal követelvén, hogy
megfeszíttessék; és az ő szavuk és a főpapoké erőt vesz vala, és kiáltozásuk
győzött. (Luk. 23,2-23).
János apostol is bizonyságot
tesz a zsidók céltévesztéséről: „Vivék
azért Jézust Kajafástól a törvényházba, a
helytartóságra. Vala pedig kora reggel. És ők nem menének be a törvényházba, a
helytartóságra, hogy meg ne fertőztessenek, és nehogy tisztátalanokká legyenek,
hogy megehessék a húsvéti bárányt. Kiméne azért Pilátus őhozzájuk az épület
elé, és monda: Micsoda vádat hoztok fel ez ember ellen? Felelének és mondának
néki: Ha gonosztevő nem volna ez, nem adtuk volna őt a te kezedbe. Monda azért
nékik Pilátus: Vigyétek el őt ti, és ítéljétek el a ti törvényeitek szerint.
Mondának azért néki a zsidók: Nékünk senkit sem szabad, mert nincs jogunk
megölnünk; Hogy beteljesedjék a Jézus szava, amelyet akkor monda, amikor
jelezte vala, hogy milyen halállal kell majd meghalnia. Ismét beméne azért
Pilátus a törvényházba, a helytartóságra, és behívatja vala Jézust, és monda
néki: Te vagy a Zsidók királya? Felele néki Jézus: Magadtól mondod-é te ezt,
vagy mások beszélték néked én felőlem? Felele Pilátus: Avagy zsidó vagyok-e én?
A te néped és a papi fejedelmek adtak téged az én kezembe: mit cselekedtél?
Felele Jézus: Az én országom nem e világból való. Ha e világból való volna az
én országom, az én szolgáim vitézkednének, és harcolnának, hogy át ne adassam,
és NE SZOLGÁLTASSANAK KI A ZSIDÓKNAK. Ámde az én országom nem innen való. Monda
azért néki Pilátus: Király vagy-é hát te csakugyan? Felele Jézus: Te mondod,
hogy én király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy
bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én
szómra. Monda néki Pilátus: Micsoda az igazság? És amint ezt mondá, újra kiméne
a zsidókhoz, és monda nékik: Én nem találok benne semmi bűnt. Szokás pedig az
nálatok, hogy szabadon bocsássak néktek egyet a húsvétünnepen: akarjátok-é
azért, hogy szabadon bocsássam néktek a zsidók királyát? Kiáltanak azért
viszont mindnyájan mondván: Nem ezt, hanem Barabást. Ez a Barabás pedig tolvaj,
rabló vala” (Ján. 18,28-40).
Dávid próféciája a zsidó nép
vezetőiről, és Isten Fiáról: „A föld
királyai fölkelnek, összegyűlnek; nagyjai, a fejedelmek összeesküsznek, és
együtt tanácskoznak az Úr ellen és Fölkentje - Krisztusa - ellen” (Zsolt 2,2).
Az
Úr Jézus megaláztatásáról, és szenvedéséről prófétál Ézsaiás: „Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját
nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt, és némán tűri, hogy nyírják; és száját nem
nyitotta meg! A fogságból és ítéletből ragadtatott el, és kortársainál
ki gondolt arra, hogy kivágatott az élők földéből, hogy népem bűnéért lőn rajta
vereség. (Más fordítás: Fogság és ítélet
nélkül hurcolták el, de kortársai közül ki törődött azzal, hogy amikor kiirtják
a földön élők közül, népe vétke miatt éri a büntetés)?! (Ésa 53,7-8).
Márk. 15,15 Pilátus pedig eleget akarván tenni, és kedvében akart
járni a sokaságnak, a tömegnek, szabadon
bocsátotta nékik Barabást, Jézust pedig
megkorbácsoltatva kezükbe adta, kiszolgáltatta,hogy
megfeszítsék.
Márk. 15,16 A vitézek, a katonák
pedig elvivék őt az udvar belső részébe, a helytartói palota belső
udvarába vezették, ami az őrház, a pretorium; és összehívták az egész csapatot,
az egész helyőrséget.
Márk. 15,17 És bíbor köntösbe öltöztették
őt, és tövisből font koszorút tevének a fejére,
Márk. 15,18 És elkezdék őt köszönteni: Üdvöz légy zsidók királya!
Márk. 15,19 És verik vala a fejét nádszállal, és köpdösik vala
őt, és gúnyból térdet
hajtva tisztelik vala őt, és hódolnak neki.
Márk. 15,20 Mikor pedig kicsúfolták őt, levették róla a bíbor
ruhát, és a maga ruháiba öltöztették; és kivivék őt, hogy megfeszítsék.*
*Máté is
bizonyságot tesz a történtekről: „Pilátus pedig látván, hogy semmi sem
használ, hogy semmire sem megy velük, hanem még nagyobb háborúság, és
zavargás támad, - sőt a
forrongás még nagyobb lesz, és a zajongás mindinkább növekszik, fokozódik, és ebből még lázadás is kitörhet, -
vizet hozatott, és megmosá
kezeit a sokaság előtt, mondván. Ártatlan vagyok ez igaz embernek vérétől. Ti
lássátok, ti feleltek érte! És
felelvén az egész nép, monda: Az Ő vére
mi rajtunk és a mi magzatainkon. (Más fordítás: Az egész nép így kiáltott:
Szálljon ránk és gyermekeinkre az ő vére; az egész tömeg zúgta: Vére rajtunk és
fiainkon). Akkor szabadon engedte nékik Barabást;
Jézust pedig megostoroztatván kiszolgáltatta, és kezükbe adta, hogy
megfeszíttessék. Akkor a
helytartó vitézei, a katonái elvivék
Jézust az őrházba, a pretoriumba, és oda gyűjtik hozzá az egész csapatot, az
egész helyőrséget. És levetkeztetvén
Őt, bíborpalástot adnak reá. És tövises ágakból fonott koronát tőnek a
fejére, és a fejébe nyomták, és nádszálat a jobb kezébe; és térdet hajtva
előtte, csúfolják vala őt, mondván: Üdvöz légy zsidóknak királya! És mikor megköpdösik őt, elvevék a
nádszálat, és a fejéhez verdesik vala. És
miután befejezték a gúnyolódást,
levevék róla a palástot és az ő maga ruháiba öltöztetik; és elvivék, hogy
megfeszítsék őt” (Mát. 27,24-31).
Dávid így prófétál ezekről az
eseményekről: „Tulkok sokasága kerített
be engem. Hatalmas, fiatal bikák vesznek körül. Körülfogtak engem Básán bikái,
Básán hatalmasai vettek körül engem. Feltátották rám gúnyolva, rágalmazva
szájukat, mint a ragadozó, marcangoló, és mint
zsákmányra éhes üvöltő oroszlán” (Zsolt.
22,13-14).
Még Pilátus kézmosása is
szerepel a próféciában: „Ártatlan vagyok,
megmosom kezemet…” (Zsolt. 26,6).
János is hírt ad az Úr
gyalázásáról: „És a vitézek, a katonák
tövisből koronát fonván, a fejére tevék, és bíbor köntöst adnak reá, És
odajárulva hozzá mondának: Üdvöz légy zsidók királya! És arcul csapdossák vala
őt” (Ján. 19,2-3).
Ézsaiás így prófétál: „Hátamat odaadám a verőknek, és hagytam,
hogy verjék a hátamat, és orcámat a szaggatóknak, képemet nem födöztem be,
arcomat nem takartam el a gyalázás és
köpdösés előtt” (Ésa. 50,6).
Jób is így beszél, mintegy
megprófétálva az Úr Jézus gyalázását: „Utálnak
engem… és nem átallnak pökdösni előttem, és arcomba köpni” (Jób.
30,10).
Lukács bizonyságtétele így
hangzik: „És Pilátus ekkor döntött, és megítéli, hogy meglegyen,
amit kérnek vala. És szabadon bocsátá nékik azt, aki lázadásért és
gyilkosságért vettetett a tömlöcbe, akit kértek vala; Jézust pedig
kiszolgáltatá az ő akaratuknak” (Luk.
23,24-25).
János is bizonyságot tesz a
történtekről: „Majd ismét kiméne Pilátus,
és monda nékik: Ímé kihozom őt néktek, hogy értsétek meg, hogy nem találok benne semmi bűnt. Kiméne azért Jézus a töviskoronát és a bíbor köntöst viselve. És
monda nékik Pilátus: Íme az ember! Mikor azért látják vala őt a papi fejedelmek
és a szolgák, kiáltoznak, mondván: Feszítsd meg, feszítsd meg! Monda nékik
Pilátus: Vegyétek át, és vigyétek el őt ti és feszítsétek meg, mert én nem
találok bűnt ő benne. Felelének néki a zsidók: Nékünk törvényünk van, és a mi
törvényünk szerint meg kell halnia, mivelhogy Isten Fiává tette magát. Mikor
pedig ezt a beszédet hallotta Pilátus, még inkább megrémül vala, még nagyobb
félelem szállta meg; És ismét beméne a törvényházba, és szóla Jézusnak: Honnét
való vagy te? De Jézus nem felelt néki. Monda azért néki Pilátus: Nékem nem
szólsz-é? Nem tudod-é hogy hatalmam van arra, hogy megfeszítselek, és hatalmam
van arra, hogy szabadon bocsássalak? Felele Jézus: Semmi hatalmad sem volna
rajtam, ha felülről nem adatott volna néked: nagyobb bűne van azért annak, aki
a te kezedbe adott engem. Ettől fogva igyekszik vala Pilátus őt szabadon
bocsátani; de a zsidók kiáltoznak, mondván: Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy
a császár barátja; valaki magát királlyá teszi, ellene mond a császárnak!
Amikor Pilátus meghallotta ezeket a szavakat, kihozatta Jézust az épület elé,
és a bírói székbe ült azon a helyen, amelyet Kövezett-udvarnak, Kőpadolatnak,
héberül pedig Gabbatának neveztek. A húsvétra való előkészület napja volt,
délfelé járt az idő. Pilátus így szólt a zsidókhoz: „Íme, a ti királyotok!”
Azok pedig felkiáltottak: „Vidd el, vidd el, feszítsd meg!” Pilátus ezt mondta
nekik: „A ti királyotokat feszítsem meg?” A főpapok, a papi fejedelmek így
válaszoltak: „Nem királyunk van, hanem császárunk!” Ekkor kiszolgáltatta őt
nekik, hogy megfeszítsék. Átvették tehát Jézust, és elvivék” (Ján.
19,4-16).
És beteljesült az Ige, amely
figyelmeztet: „Az emberektől való félelem
tőrt vet; de aki bízik az Úrban, kiemeltetik. (Más
fordítás: Az emberektől való rettegés csapdába ejt, de aki az Úrban
bízik, az oltalmat talál)” (Péld. 29,25).
Márk. 15,21 És kényszerítenek egy mellettük elmenőt, bizonyos
cirénei Simont, aki a mezőről jő vala, Alekszándernek és Rufusnak az atyját,
hogy vigye az ő keresztjét.
Márk. 15,22 És vivék őt a Golgota nevű helyre, amely
megmagyarázva annyi, mint: koponya helye.
Márk. 15,23 És mirhás bort adnak vala néki inni; de ő nem fogadá
el.
Márk. 15,24 És megfeszítvén őt, elosztják az ő ruháit, sorsot
vetvén azokra, ki mit kapjon.
Márk. 15,25 Vala pedig három óra - a
mi időszámításunk szerint délelőtt kilencnek felel meg, - mikor megfeszítik őt.
Márk. 15,26 A vád oka
pedig így vala fölébe felírva: A zsidók királya.
Márk. 15,27 Két rablót, haramiát, két gonosztevőt is megfeszítenek vele, egyet jobb és egyet bal keze
felől.
Márk. 15,28 És beteljesedék az írás, amely azt mondja: És a
bűnösök közé számláltaték, a gonoszok közé sorolták.
Márk. 15,29 Az arra menők pedig szidalmazzák, és gyalázzák vala őt, fejüket hajtogatván, csóválván, és
mondván: Hah! No lám! Aki
lerontod a templomot, és három nap alatt fölépíted;
Márk. 15,30 Szabadítsd, mentsd meg
magadat, és szállj le a keresztről!
Márk. 15,31 Hasonlóképen pedig a főpapok, a papi fejedelmek is, csúfolódván egymás között, az írástudókkal
együtt mondják vala: Másokat megmentett, megszabadított, megtartott, de magát
nem képes megmenteni; megszabadítani,
megtartani.
Márk. 15,32 A Krisztus, az Izráel királya, szálljon le most a
keresztről a szemünk láttára, hogy lássuk és higgyünk. Akiket vele feszítettek
meg, azok is szidalmazzák, gúnyolják, és gyalázzák vala őt.*
*Máté
bizonyságtétele így hangzik: „Mikor
kifelé menve kijutottak a városból, találkoznak egy cirénei emberrel, akit Simonnak hívnak vala; ezt
kényszerítik, hogy vigye az Ő keresztjét, az ő kínoszlopát. És mikor eljutnak, megérkeznek arra a helyre, amelyet Golgotának, azaz koponya helyének
neveznek, Méreggel megelegyített ecetet adnak néki inni; és megízlelvén, nem
volt hajlandó meginni. Minek utána
pedig megfeszítik őt, elosztják az ő ruháit, sorsot vetvén; hogy beteljék a
próféta mondása: Megosztoznak az én ruháimon, és az én köntösömre sorsot
vetének. És leülvén leheveredtek, és ott őrzik vala Őt. És feje fölé illeszték
az ő elítéltetésének okát, az ellene
emelt vádiratot, oda írván: Ez Jézus, a zsidók királya. Akkor
megfeszítenek vele együtt két latrot, két
bűnözőt, rablót,
haramiát, gonosztevőt is, egyiket
jobbkéz felől, és a másikat balkéz felől.
Az arra menők pedig szidalmazzák, gyalázzák, becsmérelik vala őt, fejüket hajtogatván, és
csóválva, és rázogatva. És ezt mondván: Te, ki lerontod a templomot és
harmadnapra fölépíted, szabadítsd, mentsd meg magadat; ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről, a kínoszlopról! Hasonlóképen a főpapok, a papi fejedelmek is csúfolódván gúnyolták
őt az írástudókkal, a
törvénytanítókkal és a vénekkel egyetemben, és ezt mondják vala: Másokat
megmentett, megszabadított, megtartott, magát nem tudja, nem képes megtartani, nincs hatalma
megmenteni, megszabadítani. Ha
Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és majd hiszünk néki, és benne. Bízott az Istenben; mentse, szabadítsa, védelmezze meg most Őt. Hát lássuk, hogyan menti meg most Isten; hát ragadja ki most Ő a
bajból, ha ugyan akarja; mert
azt mondta: Isten Fia vagyok. Akiket vele együtt feszítenek meg, a latrok, a bűnözők, gonosztevők, haramiák is ugyanazt hányják vala szemére, és ugyanígy gúnyolták, gyalázták, ócsárolták, szidalmazták Jézust” (Mát. 27,32-44).
Lukács is megírja a
történetet: „Mikor azért elvivék őt, egy Cirénebeli Simont megragadván, ki a
mezőről jöve, arra tevék a keresztet, a kínoszlopot, hogy vigye Jézus után.
Vivének pedig két másikat is, két gonosztevőt ő vele, hogy megölessenek, hogy vele együtt végezzék ki őket. Mikor
pedig elmenének arra a helyre, mely Koponya helyének mondatik, ott megfeszítik
őt és a gonosztevőket, egyiket jobbkéz felől, a másikat balkéz felől. Vala
pedig egy felirat is fölébe írva görög, római és zsidó betűkkel: EZ A ZSIDÓKNAK AMA KIRÁLYA” (Luk. 23,26. 32-33.38).
János bizonyságtétele így
hangzik: „És emelvén az ő keresztfáját, kínoszlopát, méne az úgynevezett
Koponya helyére. (Más fordítás: Ő pedig maga
vitte a keresztet, a kínoszlopot, és kiért az úgynevezett Koponya-helyhez), amelyet héberül Golgotának hívnak: Ahol
megfeszítik őt, és Ővele más kettőt, egyfelől, és másfelől, középen pedig
Jézust. Pilátus pedig címet is ír, és
rátétette a keresztre a kínoszlopra.
Ez vala pedig az írás: A NÁZÁRETI JÉZUS,
A ZSIDÓK KIRÁLYA. A vitézek, a katonák
azért, mikor megfeszítették Jézust, vevék az ő ruháit, és négy részre eloszták,
egy részt mindenik vitéznek, mindegyik katonának, és a köntösét. A köntös pedig varrástalan vala, FELÜLRŐL MINDVÉGIG EGYBESZÖVÖTT.
Mondának azért egymásnak: Ezt ne hasogassuk el, hanem vessünk sorsot reá, kié
legyen. Hogy beteljesedjék az írás, amely ezt mondja: Megosztoztak ruháimon, és
a köntösömre sorsot vetettek. A vitézek, a katonák tehát ezeket tették” (Ján.
19,17-19.23-24).
A nép nem az igazságot
jegyezte meg, amit az Úr Jézus mondott, hanem a hazugságot, amit emberek
mondtak, hiszen az Úr azt mondta: „…
Rontsátok, romboljátok, bontsátok le
a templomot, és három nap alatt újra felépítem azt” (Ján. 2,19).
Az apostol bizonyságtétele
arról, hogy az Úr Jézust Jeruzsálemen kívül feszítették meg: „Annakokáért Jézus is, hogy megszentelje az ő
tulajdon vére által a népet, a kapun kívül szenvedett. Menjünk ki tehát Őhozzá
a táboron kívülre, az ő gyalázatát hordozván” (Zsid. 13,12-13).Ugyanis
az Úr Jézust a Golgotára vitték megfeszíteni, és ott szenvedett. //A GOLGOTA
(koponya (helye). Latin neve Kálvária;
(pedig): Hegy Jeruzsálemen kívül//.
Az Úr Jézus előre
figyelmeztette tanítványait arra, hogy mi fog vele történni: „Mert mondom néktek, hogy még ennek az
írásnak be kell teljesülni rajtam, hogy: És a gonoszok közé számláltatott, a bűnösök közé sorolták. Mert amik reám vonatkoznak is,
elvégeztetnek, és ami felőlem
elrendeltetett, az most beteljesedik” (Luk. 22,37).
Pál apostolon keresztül kerül
kijelentésre, hogy ki volt Rufus, és Alexander, akiknek apjuk vitte a
keresztet. Rufusról – aki Pál apostol testvére volt – így ír az apostol: „Köszöntsétek Rufust aki kiválasztott kedvenc az Úrban, az Úr
választottja, és az ő anyját, aki az
enyém is. [Más fordítás: ÉS ANYJÁT, AKI NEKEM IS ANYÁM]”
(Róm. 16,13).
Alexanderről pedig így szól
az Írás, Efézusban: „A sokaság közül pedig előállatták Alekszándert,
minthogy előre tuszkolták őt a zsidók. Alekszánder pedig kezével intvén,
védekezni akart a nép előtt. Megismervén azonban, hogy zsidó, egy kiáltás tört
ki mindnyájukból, mintegy két óra hosszáig kiáltozván: Nagy az efézusi Diána!”
(Csel. 19,33-34).
Péter apostol arról tesz bizonyságot,
hogy az Úr Jézus némán tűrt:„Aki szidalmaztatván, becsmérelve,
ócsárolva, és gyalázva, viszont nem szidalmazott, a szidalmat nem viszonozta.
Mikor gyalázták, gyalázást vissza nem mondott, szenvedvén nem fenyegetőzött;
hanem hagyta az igazságosan ítélőre az igazságos bíróra, és átadta ügyét az
igazságosan ítélőnek” (1pét 2,23).
Ézsaiás így prófétál az Úr
Jézusról: „… részt osztok néki a
nagyokkal, és zsákmányt a hatalmasokkal oszt, mivelhogy életét önként halálra
adta, és a bűnösök közé számláltatott,
hagyta, hogy a bűnösök közé sorolják;
pedig ő sokak bűnét hordozá, sokak vétkét vállalta magára, és a bűnösökért
imádkozott, és közbenjárt!” (Ésa. 53,12).
Az Úr Jézus kivégzésének
minden részletét megprófétálták, még a mirhás borról is hangzik prófécia: „Adjátok a részegítő italt az elveszendőnek,
és a bort a keseredett szívűeknek” (Péld. 31,6).
Dávid így prófétál az Úr
Jézus meggyalázásáról és megfeszítéséről, amit némán tűrt, magában imádkozva: „Én pedig néked könyörgök, hozzád imádkozom, oh, Uram; jókedvednek, a
kegyelem idején oh Isten, a te kegyelmed sokaságához képest hallgass meg engem,
és segíts meg a te megszabadító hűségeddel, a te valóságoddal, Igéddel. Ments ki engem az iszapból, húzz ki a
sárból, hogy el ne süllyedjek; hadd szabaduljak, és hadd meneküljek meg
gyűlölőimtől és a feneketlen, örvénylő vizekből; Hogy el ne borítson, és el ne
sodorhasson a vizek árja, és el ne nyeljen az örvény, és a veremnek szája be ne
záruljon felettem! Hallgass meg engem Uram jóságos szeretettel, mert jó a te
kegyelmességed! A te irgalmasságodnak sokasága szerint tekints én reám, és nagy
irgalmaddal fordulj hozzám; Ne rejtsd el orcádat a te szolgádtól, mert bajban
vagyok, szorongattatom nagyon: siess, hallgass meg engem! Légy közel hozzám és
válts meg engem; az én ellenségeimért szabadíts meg engem. Te tudod az én
gyalázatomat, szégyenemet és pirulásomat, hogy milyen szégyen és szidalom ért;
jól ismered minden szorongatómat, minden ellenségemet. A gyalázat megtörte
szívemet és beteggé lettem; várok vala részvétre, de hiába; vigasztalókra, de
nem találok. Sőt ételemben mérget adnak vala, és szomjúságomban ecettel itatnak
vala engem. Legyen az ő asztaluk előttük tőrré, váljék a saját asztaluk
kelepcévé, és a bátorságosoknak hálóvá, jólétük idején is csapdává.
Sötétüljenek meg, és homályosodjanak el az ő szemeik, hogy ne lássanak; és az ő
derekukat tedd mindenkorra roskataggá, és erőtlenné. Öntsd ki a te bosszús
haragodat reájuk, és izzó haragod érje utol őket. Legyen az ő palotájuk, az ő
szállásuk puszta, és az ő hajlékukban, sátraikban ne legyen lakos; Mert akit te
megvertél, azt üldözik, és a tőled sújtottak fájdalmát szólják meg, annak a
kínjáról beszélgetnek, akit megsebeztél. Szedd össze álnokságaikat, és a te
igazságodra, a te kegyelmedhez, a megigazulásra ne jussanak el. Töröltessenek
ki az élők könyvéből, és az igazak, a megigazultak közé ne írattassanak. Engem
pedig, aki nyomorult, megalázott és szenvedő vagyok, emeljen fel, oh, Isten, a
te segedelmed. Segíts meg, és oltalmazz, Istenem! Dicsérem az Istennek nevét
énekkel, és magasztalom hálaadással. És kedvesebb lesz az Úr előtt az ökörnél,
és hasadt körmű tuloknál. Látják ezt majd a szenvedők és örülnek; ti Istent
keresők, elevenedjék a ti szívetek! Mert meghallgatja az Úr a szegényeket, és
az övéit nem veti meg ha fogságban vannak. Dicsérjék őt az egek és a föld; a
tengerek, és ami csak mozog azokban!” (Zsolt. 69,14-35).
És ismét Dávid próféciája, az
Úr Jézus szenvedéséről: „Ne légy messze, ne légy távol tőlem, mert közel a nyomorúság, a baj, a szorongatás, és nincs, aki segítsen. Tulkok sokasága
kerített be engem, hatalmas, fiatal bikák vesznek körül. Körülfogtak engem
Básán bikái, Básán hatalmasai vettek körül engem. Feltátották
rám, és fölnyitották ellenem gúnyolva, rágalmazva szájukat, mint a ragadozó,
marcangoló, és mint zsákmányra éhes ordító, üvöltő oroszlán. Mint a víz, úgy
kiöntettem, szétfolytam, csontjaim
mind kificamodtak,
széthullottak, mind szétváltak egymástól; szívem olyan lett, mint a viasz,
megolvadt, elgyengült a félelemtől belső részeim között. Erőm, és torkom, és ajkam kiszáradt, mint a cserép, nyelvem ínyemhez
tapadt, és a halál porába fektetsz engemet. Mert ebek vettek körül engem, a
gonoszok serege körülfogott, a gonoszok
bandája, a gonosztevők zsinatja
kerített be; átlyukasztották, átfúrták kezeimet és lábaimat. (Más fordítás: Körülvett
engem nagy sereg kutya, a gonoszok zsinatja körülfogott engem. Oroszlán módjára vetették rá magukat kezemre és
lábamra,
és átlyuggatták kezemet és lábamat). Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig
csak néznek s bámulnak rám. Megosztoznak ruháimon, és köntösömre sorsot vetnek.
De te, Uram, Jahve, Örökkévaló, ne légy messze tőlem. Ne maradj távol Uram, és
ne távoztasd el tőlem segítségedet; én erősségem, te vagy segítségem! Siess
segítségemre, megmentésemre; támogass, és figyelj az én oltalmamra. Szabadítsd,
mentsd meg oh Isten életemet a kardtól, és ragadd ki az én életemet a kutyák
körmeiből. (Más fordítás: Ments meg
engem a fegyvertől, életemet a kutyák hatalmából). Válaszolj és ments meg, szabadíts ki engem az oroszlán szájábó, és a bivalyok szarvai
közül. Engem, nyomorultat hallgass
meg. (Más fordítás: Engem, szegény, megalázott nyomorultat védj meg a tulkok, és vadbivalyok szarvától, erejétől, hatalmától” (Zsolt. 22,12-22).
És Dávid prófétál az Úr Jézus
sorsáról, és az Őt követők üldözőinek sorsáról is: „Legyenek ezek mindig az ÚR előtt, emléküket pedig törölje el a
földről! Amiatt, hogy nem gondolt
arra, hogy kegyelmet gyakoroljon és üldözte a szegény és nyomorult embert, és a
megkeseredett szívűt, hogy megölje. (Más fordítás: Mivel nem volt gondja
arra, hogy másokkal szeretettel bánjon, hanem a nyomorult és szegény embert, a
megtört szívűt halálba kergette). Mivelhogy
szerette az átkot, azért érte el őt; és mivel nem volt kedve az áldáshoz, azért
távozék az el ő tőle. Úgy öltözte fel az átkot, mint a ruháját, azért ment
beléje, mint a víz, és az ő csontjaiba, mint az olaj. (Más fordítás: Fedje el az átok, mint a köntös,
hatoljon belsejébe, miként a víz, hassa át csontjait, mint az olaj). Legyen az néki palástul, amelybe
beburkolódzik, és övül, amellyel mindenkor övezze magát. Ez legyen jutalmuk az Úrtól az én vádolóimnak, és akik rosszat
beszélnek, és gonoszul szólnak ellenem. De te, én Uram, Istenem, bánj velem a
te nevedért; mivelhogy jó a te kegyelmed, szabadíts meg engem.(Más fordítás: De te, Uram! Uram, tégy jót velem
nevedért! Jóságos szereteteddel ments meg engem)! Mert szegény és nyomorult és
elhagyatott vagyok én, még a szívem is megsebesíttetett én bennem. Úgy hanyatlom el, mint az árnyék az ő
megnyúlásakor; ide s - tova hányattatom, mint a sáska. Térdeim tántorognak az
éhségtől, és testem megfogyatkozott a kövérségtől. Sőt gyalázatossá lettem
előttük, gúny tárgya lettem számukra; ha látnak engem, fejüket csóválják. Segíts
meg engem, Uram Isten; szabadíts, és ments meg engem a te kegyelmed szerint!
Hadd tudják meg, hogy a te kezed munkája ez, hogy te cselekedted ezt, Uram!
Átkozzanak ők, de te áldj meg! Feltámadnak, akik fölkelnek ellenem, de
szégyenüljenek meg és örvendezzen a te szolgád. Öltözzenek az én vádlóim
gyalázatba, és burkolózzanak szégyenükbe, mint egy köpenybe! Hálát adok az
Úrnak felettébb, és hangos szóval magasztalom, vidám ajakkal dicsőítem, és
dicsérem őt a sokaság közepette! Mert jobb keze felől áll a szegénynek, hogy
megszabadítsa azoktól akik elítélik, hogy megmentse bíráitól”
(Zsolt. 109,15-31).
Márk. 15,33 Mikor pedig hat óra lőn, sötétség támada az egész
földön kilenc óráig.
Márk. 15,34 És kilenc órakor fennszóval, hangosan felkiáltott Jézus mondván: Elói, Elói! Lamma Sabaktáni? Ami
megmagyarázva, lefordítva annyi,
mint: Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?*
Márk. 15,35 Némelyek pedig meghallván ezt az ott állók közül,
mondának: Ímé Illést hívja.
Márk. 15,36 Egy ember pedig odafutamodék és egy szivacsot
megtöltvén ecettel* és azt nádszálra tűzvén, inni ada néki, mondván:
Hagyjátok el, lássuk, ha eljő-é Illés, hogy levegye, hogy megszabadítsa őt.
Márk. 15,37 Jézus pedig nagy fennszóval kiáltván kibocsátá,
kilehelte,* kifújta szellemét.**
**Az Úr Jézus
kijelentése: „Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem, és odaadom az én életemet, hogy újra felvegyem, hogy újra visszavegyem
azt. Senki sem veszi, és nem veheti azt el én tőlem, hanem én teszem le, én
adom oda azt én magamtól. Van hatalmam letenni, odaadni azt, és van hatalmam
ismét felvenni visszavenni azt. Ezt a parancsolatot vettem, és ezt a küldetést
kaptam az én Atyámtól” (Ján. 10,17-18).
Márk. 15,38 És a templom kárpitja* fölétől, a tetejétől aljáig ketté hasada.**
**Az Úr Jézus
kijelentése: „... Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához,
csakis énáltalam” (Ján. 14,6).
Az apostolon keresztül
megerősíttetik a kijelentés: „Aki által
van a menetelünk is, mert megnyílt számunkra az út, és szabadon járulhatunk
hitben ahhoz a kegyelemhez, amelyben most állunk, élünk, és vagyunk, és
dicsekedünk, sőt ujjongunk az Isten dicsőségének reménységében. [Más fordítás: És dicsekszünk a reménységgel, hogy az
isteni dicsőség részesei lehetünk]” (Róm. 5,2).
Mert Őáltala van szabad utunk, és menetelünk
mindkettőnknek egy Szellemben az Atyához”
(Eféz. 2,18).
És ismét: „Akiben van a mi bátorságunk szabadon,
és bizodalommal való menetelünk, és biztonságos utunk Istenhez az Őbenne való
hit által” (Ef. 3,12).
Hát: „Járuljunk azért bizodalommal, és
bátorsággal a kegyelem királyi székéhez, trónusához, hogy irgalmasságot
nyerjünk és elfogadjuk, és kegyelmet találjunk, alkalmas és még a kellő időben
való segítségül, amikor segítségre van szükségünk” (Zsid. 4,16).
És újra – és újra hangzik a
kijelentés: „Mivelhogy azért atyámfiai
bizodalmunk van a szentélybe való bemenetelre a Jézus vére által. Azon az úton,
amelyet ő szentelt nékünk, és nyitott
meg előttünk új, és élő út gyanánt, a kárpit, azaz az ő hústeste által” (Zsid.
10,19-20).
Márk. 15,39 Látván pedig a százados, aki vele átellenben, vele szemben áll vala, hogy ekként, és ilyen módon hangosan
kiáltva bocsátja, lehelte, fújta ki szellemét,
monda: Bizony, ez az ember valóságosan Isten
Fia vala!*
*Máté
bizonyságtétele: „Hat órától kezdve - az ókorban
a nappalt 12 órára osztották, a nappali időszámítás tehát hajnalban indult, a
mi déli 12 óránk 6 órának felelt meg - pedig
sötétség lőn mind az egész földön, sötétség
borult az egész földre, kilenc óráig, -
Déli tizenkét órától délután háromig. Kilenc óra körül pedig nagy fennszóval kiáltásban tör ki Jézus, mondván: ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI? Azaz: Én Istenem, én Istenem! Miért
hagytál el engemet? Némelyek pedig az ott állók közül, amint ezt hallák,
mondának: Illést hívja ez. És egy közülük azonnal oda futamodván, egy szivacsot
vőn, és megtöltvén ecettel és egy nádszálra tűzvén, inni ád vala néki. A
többiek pedig ezt mondják vala: Hagyd el, lássuk eljő-é Illés, hogy
megszabadítsa, és megmentse Őt?
Jézus pedig ismét nagy fennszóval, újra nagy hangon hangosan kiáltván, kiadá, kilehelte, kibocsátotta szellemét. És ímé abban a pillanatban a templom
kárpitja, - a Szenthelyet és a Szentek
Szentjét elválasztó kárpit - felülről egészen aljáig ketté hasada. És a föld megindula, megrendült, és rengett, és a kősziklák
megrepedezének, meghasadtak. És
a sírok megnyílának, és sok elhunyt, alvó szentnek, kik elaludtak, egész
lénye életre kelt, felébredt, felkelt. És kijövén a sírokból, a Jézus föltámadása, életrekelése után bementek a szent városba, és
sokaknak megjelennek, és láthatókká lettek. A százados pedig és a katonák, akik ő vele őrizték vala
Jézust, látván a földindulást, a
földrengést, és vihart és a
többi eseményt, igen megrémülének, nagyon megijedtek, megrettentek mondván: Bizony, valóban Istennek Fia vala ez!” (Mát. 27,45-54).
Lukács így ír a golgotai
eseményekről, ahol feltárultak a gonoszság mélységei: „És a nép megálla nézni. Csúfolják pedig őt a főemberek is azokkal
egybe, mondván: Másokat megmentett, és megtartott, hát mentse, és tartsa meg magát, ha ő a Krisztus, az Istennek ama
választottja. Csúfolják, és gúnyolják pedig őt a vitézek, a katonák is,
odajárulván hozzá, és ecettel kínálván őt. És ezt mondván néki: Ha te vagy a
zsidóknak ama Királya, mentsd, és szabadítsd meg magadat! Vala pedig egy
felirat is fölébe írva görög, római - latin - és héber - zsidó betűkkel: EZ A ZSIDÓKNAK ama KIRÁLYA. A felfüggesztett gonosztevők közül pedig az egyik
szidalmazva káromolta őt, mondván: Ha te vagy a Krisztus, mentsd, és szabadítsd
meg magadat, minket is! Felelvén pedig a másik, megdorgálá őt, mondván: Az
Istent sem féled-e te? Hiszen te ugyanazon ítélet alatt vagy! És mi ugyan
méltán, és jogosan; mert a mi cselekedetünknek méltó büntetését kapjuk: ez
pedig semmi méltatlan dolgot, semmi rosszat nem cselekedett, és nem követett
el. És monda Jézusnak: Uram, emlékezzél meg én rólam, mikor eljössz a te
országodban, a te királyságodban! És monda néki Jézus: Bizony mondom néked: Ma
velem leszel a paradicsomban. Vala pedig mintegy hat óra, és sötétség lőn az
egész tartományban mind kilenc órakorig. (Más
fordítás: Tizenkét órától egészen három óráig sötétség lett az egész
földön). És meghomályosodék a nap, és a
templom kárpitja középen ketté hasada. És hangosan felkiáltván Jézus nagy
szóval, monda: Atyám, a te kezeidbe teszem le az én Szellememet. És ezeket
mondván, meghala. Látván pedig a százados, ami történt, dicsőíté az Istent,
mondván: Bizony ez ember valóban igaz vala. És az egész sokaság, mely e
dolognak látására ment oda, amely erre a látványra verődött össze, látván
azokat, amik történtek, mellét verve megtére, visszatért”
(Luk. 23,35-48).
János így tesz bizonyságot a
golgotai eseményekről: „Ez után tudván
Jézus, hogy immár minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az írás, monda:
Szomjúhozom. Vala pedig ott egy ecettel teli edény. Azok azért szivacsot
töltvén meg ecettel, és izsópra tévén azt, oda vivék, és odatartották az ő szájához. Mikor azért elvette Jézus az ecetet,
monda: Elvégeztetett! És lehajtván
fejét, kibocsátá, kilehelte Szellemét. A zsidók pedig, hogy a holttestek
szombaton át a keresztfán, a kínoszlopon ne maradjanak, miután péntek vala, -
mert annak a szombatnak napja nagy nap vala - kérék Pilátust, hogy törjék meg
azoknak lábszárcsontjait és vegyék le őket. odamentek azért a vitézek, a katonák, és megtörék az
elsőnek lábszárcsontját és a másikét is, aki Ővele együtt feszíttetett meg.
Mikor pedig Jézushoz érének és látják vala, hogy Ő már halott, nem törék meg az
ő lábszárcsontját; Hanem egy a vitézek közül, az egyik katona dárdával döfé meg
az ő oldalát, lándzsával átszúrta az oldalát, és azonnal vér és víz jöve ki
abból” (Ján. 19,28-34). Ézsaiás
így prófétál a Messiás sorsáról, és az okról, amiért Ő ezt vállalta: „Felnőtt, mint egy vesszőszál Ő előtte. Mint vesszőszál, sarjadt ki előttünk, és
mint gyökér a száraz, a szikkadt földből. Nem volt néki szép alakja, amiben
gyönyörködhettünk volna, és ékessége, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük
volna. És néztünk reá, de nem vala ábrázata kívánatos! Utált, és megvetett és
az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője! Mint aki
elől orcánkat elrejtjük, utált volt; és nem gondoltunk vele. Eltakartuk
arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele. Pedig a mi betegségeinket Ő
viselte, és fájdalmainkat hordozá, és mi azt hittük, azt gondoltuk, hogy
ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől, hogy Isten csapása sújtotta és
kínozta! És Ő megsebesíttetett bűneinkért, a mi vétkeink miatt kapott sebeket,
megrontatott a mi vétkeinkért, bűneink miatt törték össze, békességünknek
büntetése rajta van, Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, és az ő
sebeivel, az ő sebei árán gyógyulánk meg. Mindnyájan, mint juhok
eltévelyedtünk, mindenki a maga útját járta; de az Úr mindnyájunk vétkét Őreá
veté, és Őt sújtotta mindnyájunk bűnéért. Kínoztatott, pedig alázatos volt, és
száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh,
mely megnémul az őt nyírók előtt, és némán tűri, hogy nyírják; és száját nem
nyitotta meg! A fogságból és ítéletből ragadtatott el, és fogság és ítélet
nélkül hurcolták el, és kortársainál ki gondolt arra, és ki törődött azzal,
hogy kivágatott az élők földéből, hogy népem bűnéért lőn rajta vereség, hogy
amikor kiirtják a földön élők közül, népe vétke miatt éri a büntetés?!” (Ésa.
53,2-8).
Hátamat odaadám a verőknek és hagytam, hogy verjék a
hátamat, és orcámat a szaggatóknak, és tépjék a szakállamat. Képemet nem
födöztem be, nem takartam el a gyalázás és köpdösés előtt. És az Úr Isten
megsegít engemet, azért nem szégyenülök meg, nem maradok gyalázatban, ezért
olyanná tettem képemet, mint a kovakő, és tudtam, hogy szégyent nem vallok” (Ésa. 50,6-7).
És a kínzások eltorzították
az egész külsejét, erről így ír Ézsaiás: „Miképpen
eliszonyodtak tőle sokan, oly rút, oly torz, nem emberi volt ábrázatja, és
külseje, és alakja sem ember fiaié
volt” (Ésa. 52,14-15).
Ő hagyta, hogy kínozzák, és
gyalázzák Őt – Őt, akié mindenhatalom mennyen és földön – de akinek emberként
kellett elvégezni a megváltás hatalmas művét:
„Uram, Jahve, Örökkévaló! Haragodban ne fenyíts meg engem, ne cáfolj meg
felindulásodban; felgerjedésedben ne ostorozz meg engem, ne indulatosan
figyelmeztess, és taníts! Mert nyilaid belém akadtak, belém hatoltak, és kezed,
és erőd rám nehezült. Nincs épség, és nincs erő testemben, sem húsomban a te
haragodtól, felháborodásodtól a Te jelenlétedben; nincs békesség csontjaimban,
nincs egészséges, ép, sértetlen csontom vétkeim miatt. Mert bűneim, és törvény nélküli állapotom
miatti gonoszságaim elborítják fejemet kezdettől; súlyos teherként, erőm felett
nehezednek rám. Megsenyvedtek,
megbűzhödtek. Elgennyesedtek, üszkösek, és bűzlenek sebeim oktalanságom miatt.
Lehorgadtam, és elcsüggedtem, nyomorult lettem, és meggörnyedtem, eltorzultam
nagyon; Mert derekam megtelt gyulladással, és égő fájdalommal van tele;
ágyékomat is gyulladás lepte el, mely éget, és testemben, a húsomban semmi ép
sincsen. Erőtlen és összetört vagyok nagyon, kimerültem, és végképp
összetörtem, és elzsibbadva, elaléltam. S szívem keserűsége miatt jajgatok,
szívem gyötrelmében kiáltozom; nyögök, és ordítok, és szívem fájdalmában
felzokogok. Uram, előtted van minden kívánságom, és nincs előled elrejtve az én
nyögésem, az én sóhajtásom, jajgatásom! Szívem remeg, vergődik, és hevesen
dobogva ver, elhagy erőm, s szemem világa - az sincs már velem, szememből is
kialszik a fény. Szeretteim és barátaim félreállnak csapásomban; rokonaim pedig
messze állnak, és elhúzódnak tőlem. Ne hagyj el, ne hagyj magamra Uram Istenem,
Jahve 'ĕlóhím, ne távolodjál el és ne légy messze tőlem! Siess segítségemre, oh
Uram Jahve, Örökkévaló, én szabadítóm, én üdvösségem!” (Zsolt. 38,2-12.22-23).
„Uram, szabadításomnak Istene! Nappal kiáltok,
éjjelente előtted vagyok: Jusson elődbe
imádságom, hajtsad füled az én kiáltozásomra,
figyelj esedezésemre! Mert betelt a
lelkem nyomorúságokkal, tele van bajokkal, és életem a Seolig jutott, közel
került a holtak hazájához. Hasonlatossá lettem a sírba szállókhoz, a sírba
roskadók közé sorolnak; olyan vagyok, mint az ereje vesztett ember, mint egy
erőtlen férfi. A holtak közt van az én helyem, mint a megölteknek, akik
koporsóban feküsznek. A halottak közé kerülök, mint azok, akik leterítve
fekszenek a sírban, akikről többé nem emlékezel, mert elszakasztattak a te
kezedtől, akikre nem gondolsz többé, és kikerültek a kezedből. Mély sírba
vetettél be engem, a sír mélyére juttattál már, mélységes sötétségbe, örvények
közé. A te haragod reám nehezedett, és minden haboddal nyomtál, örvényeid mind
lehúznak engem. Szela. Elszakasztottad ismerőseimet tőlem, utálatossá tettél
előttük engem; berekesztettem és ki nem jöhetek, fogoly vagyok, nem
szabadulhatok. Szemem megsenyvedett, elbágyadt a nyomorúság miatt; De én hozzád
rimánkodom, és fohászkodom, Uram, és jó reggel hozzád száll, és elődbe jut az
én imádságom” (Zsolt. 88,2-10.14).
„Mert szegény és nyomorult vagyok én, még a szívem is
megsebesíttetett én bennem. Úgy hanyatlom el, mint az árnyék az ő
megnyúlásakor; ide-tova hányattatom, mint a sáska. Segíts meg engem, Uram
Isten; szabadíts meg engem a te kegyelmed szerint! Hadd tudják meg, hogy a te
kezed munkája ez, hogy te cselekedted ezt, Uram! Átkozzanak ők, de te áldj
meg!” (Zsolt. 109,22-28).
De: „Az én szívem reszket bennem, vergődik
keblemben, és a halál félelmei körülvettek, és halálos rémület fogott el engem.
Félelem és rettegés esett énreám, és reszketés lepett meg, és borzadály vett
körül engem, és borzongás járt át. Mert nem ellenség szidalmaz, és gyaláz
engem, hisz azt elszenvedném; nem gyűlölőm emelte fel magát ellenem, és nem gyűlölőm
hatalmaskodik rajtam, hiszen elrejtettem volna magamat az elől: Hanem te,
hozzám hasonló halandó, én barátom és ismerősöm, Akik együtt édes bizalomban
éltünk, meghitt barátságban voltunk” (Zsolt. 55,5-6.13-15).
Bizony: „Halál kötelei, csapás, pusztulás, romlás hullámai, fájdalmai vettek
körül, és kerítettek be, és kötöttek gúzsba, s az istentelenség árjai, a
gonoszság, elvetemültség hullámai, a gonoszság örvényei, álnok embereknek
pusztító áradata rettentettek, és rémítettek, háborítottak meg engem. A Seol, a
halálos betegség, csapás, pusztulás, romlás kötelei, fájdalmai vettek körül, a
sír kötelei fonódtak, és tekeredtek testemre, a halál csapdái meredtek rám. A
halál tőrei fogtak meg, támadtak meg, rontottak rám, értek utol, törtek rám, és
hatalmukba kerítettek engem, és a
halálos hurkok rám csapódtak. Szükségemben, és szorongattatásomban,
nyomorúságomban, gyötrelmemben, kínomban, nagy bajomban az Urat Jahvét, az
Örökkévalót segítségül hívtam, és segítségért szüntelen az én Istenemhez
kiáltottam. Istenemhez emeltem szavam; szavamat meghallá szent templomából, és
színe előtt való segélykiáltásom, panaszom elért, eljutott füleibe. Megindult,
megingott, megrendült, reszketett, rengett és rázkódott a föld, s a hegyek
fundamentumai, alapjai inogtak, és megindultak, megrendültek, megremegtek,
megrázkódtak és ingadoztak, lángoló haragjától, mert haragra gyúlt. Füst
szállt fel orrából, lehelete füstölgő felhő volt és szájából emésztő tűz. Izzó
eleven szén gerjedt belőle. Lehajtotta, meghasította az eget és leszállt,
és ködhomály volt lábai alatt, és sűrű sötétség járt nyomában. Kerubon ülve
haladt és röpült, és a szellem szárnyain suhant. A sötétséget tette
rejtekhelyévé; sátora körülötte a sötét felhők és sűrű fellegek. [Más fordítás: Bevonta az ö sátorát sötétséggel, az ö
sátorát körülvette sötét vizekkel és sűrű felhőkkel]. A színe előtti fényességből ragyogásból, fényözönből, villogásból
izzásból, a sötétségen, és sűrű felhőin jégeső tört át és eleven szén. [Más fordítás: Az előtte járó fényességből, ragyogásból
jégeső és izzó, parázsló szén tört elő].
És mennydörgött az Úr, Jahve, az Örökkévaló a mennyekben, és a Magasságos
zengett, szólt, kiáltott, és kiáltása zúgott, mint sokaságé. És jégeső hullt és
eleven szén, mint ragyogó fényesség, izzó / parázsló szén. (Más fordítás: Mennydörgésben szólt az Úr, az
Örökkévaló az égből, a Felséges Isten hallatta hangját). Lenyúlt a magasból és felvett engem;
kivont, kihúzott engem nagy vizekből. [Más
fordítás: Kinyújtotta kezét a magasból és felém nyúlt kimentett a vizek
mélyéről]. Megmentett, megszabadított, kiragadott, megvédett engem az én erős hatalmas, kemény, kegyetlen, ádáz ellenségemtől, s az én gyűlölőimtől, akik
hatalmasabbak, és erősebbek voltak nálamnál. Rám jöttek, rám rontottak, és megtámadtak,
megrohantak engem veszedelmem, és szerencsétlenségem, nyomorúságom napján; de az Úr Jahve, az
Örökkévaló védelmemre kelt, Ő volt az én támaszom, és oltalmam. És kivitt, kivezetett engem tágas helyre a szabadba,
tágas mezőre; kiragadott, és szabadulást hozott; megmentett, megszabadított engem, mert kedvét leli, és gyönyörködik bennem. Mert szeretett, és jómat kívánja énnékem. Az Úr Jahve, az Örökkévaló megfizetett nékem megigazultságom szerint, és megigazult voltom szerint bánt
velem az ÚR. Kezeimnek tisztasága, és ártatlanságom szerint fizetett meg nékem, és helyreállított,
megújított engem. Mert vigyáztam, és megőriztem, és követtem az Úrnak Jahve, az Örökkévaló útjait, és gonoszul, hitetlenül, hűtlenül
nem távoztam, nem
szakadtam, nem fordultam, nem hagytam, és nem tértem el az én Istenemtől, és
istentelenül nem cselekedtem Istenem ellen)” (Zsolt. 18,5-14.17-22).
Kérlek: „Szabadíts meg engemet, oh
Isten, mert a vizek nyakamig érnek. Mély
sárba estem be, hol meg nem állhatok. Feneketlen iszapba süllyedtem, nincs hol
megállnom; feneketlen örvénybe jutottam, és az áradat elborít engem. Örvénylő
vizekbe estem, elsodort az ár. Elfáradtam a kiáltásban, kiszáradt a torkom;
szemeim elbágyadtak, elhomályosodtak, várván Istenemet. Többen vannak fejem
hajszálainál, akik ok nélkül gyűlölnek engem; hatalmasok a vesztemre törők,
akik ellenségeim alap nélkül; amit nem ragadtam, nem raboltam el, azt kell
megfizetnem, és visszaadnom! Oh Isten, te tudod az én balgatagságomat, és az én
bűneim nincsenek elrejtve előtted: Ne szégyenüljenek meg miattam, akik Tebenned
remélnek, Uram, Seregeknek Ura! Ne pironkodjanak miattam, akik téged keresnek,
ne érje gyalázat miattam azokat, akik hozzád folyamodnak, oh Izráelnek Istene!
Mert te éretted vállaltam gyalázatot, és borítja szégyenpír az én orcámat. Atyámfiai előtt, testvéreim
számára idegenné lettem, és anyám fiai előtt jövevénnyé, ők sem ismernek rám.
Én pedig néked könyörgök, hozzád imádkozom, oh Uram; a kegyelem idején, oh
Isten, a te kegyelmed sokaságához képest hallgass meg engem a te megszabadító
hűségeddel. Ments ki engem az iszapból, húzz ki a sárból, hogy el ne
süllyedjek; hadd szabaduljak, hadd meneküljek meg gyűlölőimtől és a feneketlen
örvénylő vizekből; hogy el ne borítson, és ne sodorhasson el a vizek árja, és
el ne nyeljen az örvény, és a mélység, és a veremnek szája be ne záruljon felettem! Hallgass meg engem, Uram jóságos szeretettel, mert jó a te
kegyelmességed! A te irgalmasságodnak sokasága szerint tekints én reám, és
fordulj hozzám; És ne rejtsd el orcádat a te szolgádtól; mert szorongattatom,
és bajban vagyok nagyon: siess, hallgass meg engem! Jöjj hozzám, és légy közel,
és válts meg engem; szabadíts meg engem, és ments meg ellenségeimtől. Te tudod
az én gyalázatomat, szégyenemet és pirulásomat; jól ismered minden
szorongatómat, minden ellenségemet. A gyalázat megtörte szívemet és beteggé
lettem; várok vala részvétre, de hiába; vigasztalókra, de nem találok. Sőt
ételemben mérget adnak vala, és szomjúságomban ecettel itatnak vala engem!”
(Zsolt.
69,2-9.14-22).
És így folytatódik a prófécia a Messiás szenvedéséről:
„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el
engemet? Távol van megtartásomtól jajgatásomnak szava. Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok. Benned bíztak atyáink; bíztak és te
megszabadítottad, megmentetted őket. Hozzád kiáltottak segítségért, és
megmenekültek; benned bíztak és nem szégyenültek meg. De én féreg vagyok s nem
férfiú; embereknek csúfja és a nép utálata. Gyaláznak az emberek, és megvet a
nép. Akik engem látnak, mind csúfolkodnak, gúnyolódnak rajtam, félrehúzzák
ajkaikat és hajtogatják fejüket. Ajkukat biggyesztik, fejüket csóválják. Az
Úrra bízta magát, mentse meg őt; szabadítsa meg őt, hiszen gyönyörködött benne,
és kedvelte! Ne légy messze tőlem, mert közel a nyomorúság, a baj, és nincs,
aki segítsen. Tulkok sokasága kerített be engem, hatalmas bikák vettek körül.
Körülfogtak engem Básán bikái, bekerítettek a básáni bivalyok. Feltátották rám szájukat, mint a ragadozó,
és marcangoló és ordító oroszlán.
Mint a víz, úgy kiöntettem, és szétfolytam; csontjaim mind kificamodtak, és
széthullottak; szívem olyan lett, mint a viasz, megolvadt belső részeim között.
Erőm és torkom kiszáradt, mint cserép, nyelvem ínyemhez tapadt, és a halál
porába fektetsz engemet. Mert ebek vettek körül engem, a gonoszok serege
körülfogott, a gonoszok bandája, a gonosz angyalok kerítettek be;
átlyukasztották kezeimet és lábaimat. Megszámlálhatnám minden csontomat, ők
pedig csak néznek s bámulnak rám. Megosztoznak ruháimon, és köntösömre sorsot
vetnek. De te, Uram, ne légy messze tőlem; én erősségem, siess segítségemre.
Szabadíts meg engemet a kardtól, ments meg engem a fegyvertől, s az én
egyetlenemet, az én életemet a kutyák körmeiből, és hatalmából. Ments meg engem
az oroszlán torkából, és a bivalyok szarvai közül hallgass meg engem,
nyomorultat” (Zsolt. 22,2-9.12-26).
És ismét. „Örvény örvényt hív elő, örvény örvénynek kiált zuhatagjaid hangjára;
minden vízáradásod, és minden habod és hullámod összecsap, és átcsap fölöttem!”
(Zsolt. 42,8).
„Könyörülj rajtam, légy kegyelmes, Uram, mert
szorongattatom, és bajban vagyok; elsenyved a búbánat miatt szemem, és
elhomályosodott. Testem élete odavan”
(Zsolt.
31,10).
„Ne adj át engem szorongatóim kívánságának, ne dobj oda ellenségeim indulatának, mert hamis tanúk támadtak ellenem,
és erőszakot, és bosszút lihegnek”
(Zsolt.
27,12).
Mert: „Te benned bíztam, Hozzád
menekülök Uram! Ne szégyenüljek meg soha; igazságoddal szabadíts, és ments meg
engem. Hajtsd hozzám, és fordítsd felém füledet. siess, hamar szabadíts, és
ments meg; légy nékem erős kőszálam, erődített házam, és erős váram, hogy
megtarts engem. Segíts rajtam. Mert kősziklám és védőváram vagy te; vezess hát
engem a te nevedért és vezérelj engemet.
Ments, és szabadíts ki engem a hálóból, amelyet titkon vetettek nékem;
hiszen te vagy az én erősségem. Kezedre bízom szellememet, te váltasz meg
engemet, oh Uram, hűséges Isten. Hadd vigadjak és örüljek a te kegyelmednek,
amiért meglátod nyomorúságomat és megismered a háborúságokban lelkemet. (Más fordítás: Ujjongva örülök hűségednek, mert látod
nyomorúságomat, ismered lelkem szorongásait); És nem adtál, és nem rekesztesz be engem ellenség kezébe, sőt tágas
térre állatod lábaimat. Könyörülj rajtam, Uram, mert szorongattatom. Légy
kegyelmes, uram, mert bajban vagyok” (Zsolt. 31,2; 9-10).
Jeremiás is a Messiás szenvedéséről, és
meggyalázásáról prófétál: „Orcáját tartja
az őt verőnek, megelégszik
gyalázattal” (Siral. 3,30).
De: „Lásd meg Uram, hogy szorongattatom, hogy milyen nyomorult vagyok.
Belső részeim megháborodtak; vergődik bennem az én szívem” (Siral.
1,20).
Mert: „Én vagyok az az ember, aki nyomorúságot látott az Úr haragjának
vesszeje miatt. Engem vezérlett és
járatott sötétségben és nem világosságban. (Más
fordítás: Sötétben űzött, hajtott, ahol nincs világosság). Ámoson
keresztül pedig így szól az Úr: „És
lészen azon a napon, azt mondja az Úr Isten: Lenyugtatom a napot, és
naplementét idézek elő délben, és besötétítem, és sötétségbe borítom a földet
fényes nappal” (Ámós. 8,9).
És Ezékielen keresztül
folytatja: „És mikor eloltalak, beborítom
az eget, s csillagait besötétítem, a napot felhőbe borítom, és a hold nem
fényeskedik fényével. Minden
világító testet megsötétítek miattad az égen, és bocsátok sötétséget földedre,
ezt mondja az Úr Isten. És
megszomorítom sok nép szívét, ha elhíresztelem romlásodat a nemzetek között, a
földeken, amelyeket nem ismersz” (Ezék. 32,7-9).
Mert: A Benne lévő világosság – az ÉLET – oltódott ki” (Ezék.32,7).
Márk. 15,40 Valának pedig asszonyok is, akik távolról nézik vala,
akik figyelték a történteket, akik között vala Mária Magdaléna, és Mária, a kis
Jakabnak és Józsénak anyja, és Salomé,
Márk. 15,41 Akik, mikor Galileában vala, akkor is követték vala
őt, és szolgálnak vala néki; és sok más asszony, akik vele mentek vala fel
Jeruzsálembe.
Márk. 15,42 És mikor immár este lőn, mivelhogy péntek, az előkészület napja vala,
azaz szombat,*
a nyugalom napja: a világi
elfoglaltságoktól való megnyugvás előtt való nap,
Márk. 15,43 Eljöve az arimatiai József, egy tisztességes
tanácsbeli, a Szanhedrin előkelő tagja, aki maga is várja vala az Isten
országát, az Isten királyságát; beméne bátran Pilátushoz, és kéré Jézusnak
holttestét.
Márk. 15,44 Pilátus pedig meglepődött, és csodálkozék, és nem
akarta elhinni, hogy immár meghalt volna; és magához hivatva a századost,
megkérdé tőle, ha régen halt-é meg? Hogy csakugyan meghalt-e?
Márk. 15,45 És megtudván a századostól, kiadatá, és odaajándékozá a holttestet Józsefnek.
Márk. 15,46 Ő pedig gyolcsot vásárolván, és levévén őt,
begöngyölé a gyolcsba* és elhelyezé egy sírboltba, amely kősziklából
vala kivágva; és követ hengeríte a sírbolt szájára.
Márk. 15,47 Mária Magdaléna pedig és Mária, a Józsé anyja, nézik,
figyelik vala, hová helyezik, hová temetik*
*A gyors temetésre
azért volt szükség, mert a törvény parancsa így hangzott: „Ha valakiben
halálos ítéletre való bűn van, és megölik és felakasztatod azt fára. Ne maradjon éjjel az ő holtteste a fán,
hanem temesd el azt még azon a napon.
mert átkozott Isten előtt, aki fán
függ; és meg ne fertőztessed, ne tedd tisztátalanná azt a földet, amelyet az
Úr, a te Istened ád néked örökségül” (5
Móz. 21,22-23).
A temetésről Máté további részleteket közöl: „Sok asszony vala pedig ott, akik távolról
szemlélődnek, figyelnek vala,
akik Galileából követték Jézust,
szolgálván néki; Ezek közt volt Mária Magdaléna, és Mária a Jakab és Józsé anyja, és a Zebedeus fiainak anyja. Mikor pedig beesteledék, eljöve egy gazdag
ember Arimatiából, név szerint József, aki maga is tanítványa volt Jézusnak; Ez
Pilátushoz menvén, kéri vala a Jézus holttestét.
Akkor parancsolá Pilátus, hogy adják át a holttestet. És magához vévén József a
testet, begöngyölé azt tiszta gyolcsba. És elhelyezé azt a maga új sírjába,
amelyet a sziklába vágatott: és a sír szájára, a bejáratához egy nagykövet hengerítvén, elméne.
Ott vala pedig a magdalai Mária
Magdaléna és a másik Mária, akik ott maradtak a sír átellenében, akik a sírral szemben ülnek vala. Másnap pedig, amely péntek - az előkészület napja - után következik, egybegyűlnek a főpapok,
a papi fejedelmek, és a
farizeusok Pilátushoz, Ezt mondván:
Uram, emlékezünk, hogy az a hitető, az a tévtanító még életében azt mondotta volt: Harmadnapra föltámadok, életre
kelek. Parancsold meg azért, hogy őrizzék a sírt a harmadik napig, nehogy az ő
tanítványai odamenvén éjjel, ellopják őt és azt mondják a népnek: Feltámadott,
életre kelt a halálból; és az
utolsó hitetés, az utolsó csalás, hazugság gonoszabb legyen az elsőnél. Pilátus
pedig monda nékik: Van őrségetek; menjetek, őriztessétek, amint tudjátok, és
ahogy jónak látjátok. Ők pedig elmenvén, a sírt őrizet alá helyezik, és
őrséggel biztosították, lepecsételvén a követ, és őrséget állítottak”
(Mát. 27,55-66).
János további részletekkel
kiegészítve írja le a történetet: „A
Jézus keresztje alatt pedig ott állottak vala az ő anyja, és az ő anyjának
nőtestvére; Mária, a Kleopás felesége, és Mária Magdaléna. Jézus azért, mikor
látja vala, hogy ott áll az ő anyja és az a tanítvány, akit szeret vala, monda
az ő anyjának: Asszony, ímhol a te fiad! Azután monda a tanítványnak: Ímhol a
te anyád! És ettől az órától magához fogadá
azt az a tanítvány. Ezek után pedig kéré Pilátust az arimatiai József, aki a
Jézus tanítványa vala, de csak titokban, a zsidóktól való félelem miatt, hogy
levehesse a Jézus holttestét. És megengedé Pilátus. Elméne azért és levevé a
Jézus holttestét. Eljöve pedig Nikodémusz is, aki éjszaka ment vala először
Jézushoz, hozván mirhából és áloéból való kenetet, mintegy száz fontot. Vevék
azért a Jézus holttestét, és begöngyölgeték azt lepedőkbe illatos szerekkel
együtt, amint a zsidóknál szokás temetni. Azon a helyen pedig, ahol megfeszítették,
vala egy kert, és a kertben egy új sír, amelybe még senki sem helyeztetett
vala. A zsidók péntekje, az ünnepi
előkészület miatt azért, mivelhogy az a sír közel vala, abba helyhezteték
Jézust” (Ján. 19,25-27.38-42).
Lukács is megírja az Úr Jézus
testének eltemetését: „És ímé egy ember,
kinek József vala neve, tanácsbeli, - a
nagytanács tagja,- jó és igaz férfiú. Ki
nem vala részes azoknak tanácsában és cselekedetében, mert nem értett egyet a
többiek határozatával és eljárásával. Arimatiából, a zsidók - a júdeaiak -
egyik városából való, ki maga is várja vala az Istennek országát; Ez oda menvén
Pilátushoz, elkéré a Jézus holttestét. És levévén azt, begöngyölé azt gyolcsba,
és helyezteté azt egy sziklába vágott sírboltba, melyben még senki sem feküdt. És
az a nap péntek vala, és szombat virrada rá. Az ünnepi előkészület napja már
elmúlt és megkezdődött a szombat - szó szerint: „feljött a szombat.” Az új nap
ugyanis előző napon az esthajnalcsillag feljöttével kezdődött. Elkísérték az őt
követő asszonyok is pedig, kik vele Galileából jöttek, megnézék a sírboltot, és
hogy miképpen helyeztetett el az ő holtteste. Visszatérvén pedig, készítének
fűszerszámokat és drága keneteket. És szombaton nyugovának a parancsolat
szerint” (Luk. 23,50-57).
Így teljesedett be az
Ézsaiáson keresztül mondott prófécia: „És
a gonoszok közt adtak sírt néki, és a
gazdagok mellé jutott kínos halál után: pedig nem cselekedett hamisságot, nem követett el gonoszságot, és álnokság sem
találtatott szájában” (Ésa. 53,9).
Pál apostol is bizonyságot
tesz erről a zsidók előtt: „Atyámfiai,
férfiak, Ábrahám nemzetének fiai, és kik tiköztetek félik az Istent, ez üdvösségnek beszéde, igéje néktek küldetett. Mert akik lakoznak
Jeruzsálemben és azoknak fejei, vezetői, mivelhogy őt fel nem ismerték, a
prófétáknak szavait is, melyeket minden szombaton felolvasnak betöltötték
azáltal, hogy elítélték őt. És bár semmi halálra való, semmi halálos büntetésre
méltó okot nem találtak benne, azt követelték Pilátustól, hogy ölettessék meg.
És mikor mindazokat véghezvitték, amik őfelőle megírattak, a fáról levéve sírba
helyhezteték. De az Isten feltámasztá őt halottaiból, a halálból” (Csel.
13,26-30)
