Korán jött az őszi alkonyat. Mire nagyapa
kifogta kocsija elől a lovakat és lecsutakolva az istállóba vezette őket,
szinte teljesen sötét lett. Unokája, Ferkó, már ott türelmetlenkedett az
istálló ajtajában. Szép csillagos este volt. Ilyenkor mindig csillaglesre
indult nagyapa és unokája. Különös örömet jelentett számukra a csillagok
nézése.
- Mondd csak, nagyapa,
tényleg igaz, amit a múltkor mondtál: minden embernek van külön, saját
csillaga?
- De még mennyire - válaszolt
hamiskás mosollyal nagyapa -, ám csak annak a csillaga ragyog oly fényesen ott
fenn az égen, aki itt a földön is sugárzó életet élt, és fényt árasztott maga
körül.
- Fényt árasztani ? Úgy mint
a szentjánosbogarak ? - csodálkozott az unoka.
- Nem egészen. Az ember
tettei által válhat sugárzóvá, azzal, hogy másokat is hasonló cselekedetekre
ösztönöz. Tudod, Ferkó, csillagnak lenni az Isten egén, ez a legnagyszerübb
dolog ezen a teremtett világon. A csillagok nappal magukba szívják a nap
fényét, melegét, hogy aztán éjszaka kicsiny mécsesekként mindet a földre
szórják. Tulajdonképpen nekünk, embereknek is hasonló a dolgunk: Isten fényét
felragyogtatni földi életünk során. Míg nagyapa beszélt, tekintete izzott, mint
a parázs, mintha két fénylő csillag ült volna szemében. Aztán hirtelen elhallgatott
- most egész másra gondolt-, megfogta unokája kezét és csendesen csak ennyit
mondott:
- Gyere, induljunk, hideg már
az este.
Már jó ideje egyre rövidebbek
lettek ezek az esti séták. Valahányszor Ferkó ezt megjegyezte, a válasz mindig
így hangzott:
- Hiába, egyre fáradtabbak a
lovak, már nem úgy húzzák a kocsit, mint régen.
Egyszer aztán nagyapa
szokatlanul korán jött haza. Még a lovak csutakolása is elmaradt, pedig erre
Ferkó emlékezete óta nem volt példa. Az alkony nagyapát már az ágyban találta.
Arca lázban égett, szemei fényesen ragyogtak. Hamarosan megérkezett az orvos
is, őt követte a tisztelendő úr. Nagyanya gyertyát gyújtott, mindenki csendben
suttogott.
Amikor a tisztelendő úr is
elment, Ferkó észrevétlenül besurrant a szobába és az ágy szélére telepedett.
- Nagyapa, mi lesz a
csillagokkal?
- Én már csak egy
karnyújtásnyira vagyok tőlük. De hadd lám, tudod-e még, hogy mi a csillag dolga?
- kérdezte suttogó hangon nagyapa.
- Hogy magába szívja a nap
fényét és éjszaka a földre szórja.
- És az emberé?
- Hogy Isten szeretetét
szívja magába, és mint égen a csillag, itt a földön mások felé sugározza.
- Úgy van. Látom, jól
megtanultad. Ne feledd sohasem! Minden ember Isten csillaga. Úgy élj itt a
földön, hogy egyszer majd az örökkévalóság egén ragyoghass - hangzott nagyapa
utolsó tanítása a csillagokról.
Azzal lehunyta szemét és
elaludt.
Hajnalban már nem kelt fel,
hogy friss abrakot tegyen lovai elé, s közben megbámulja a csillagokat. Csak
aludt, aludt...végtelen álomba merülten; csendben, békén, csillagmosollyal az
arcán.
Ferkó szívén átsuhant a
keserű fájdalom. Hosszú hetekig nem találta helyét. De aztán újra eszébe
jutottak a csillagok és nagyapa szavai. Most már az ő csillaga is ott fenn
ragyog, a földről égi pályára lépve. Felnézett a csillagos égboltra. Néhány
pillanatig kétségbeesetten keresgélt, már-már sírásra görbülő szájjal. Egyszer
csak meglelte, amit keresett.
Rátalált nagyapa csillagára,
közvetlenül a Göncölszekér felett: ott ült a bakon, ostorral kezében...
http://velunkazisten.hu/content/blog/sk/Egy_t%C3%B6rt%C3%A9net_a_csillagokr%C3%B3l