CSODÁK
TÖRTÉNNEK: Egy
riporter beszámolója
Vasárnap reggel
tíz óra volt Los Angelesben – a „csodaszolgálatok” napja. A hétezer ülőhelyes Shrine Auditórium
oldalbejáratánál álltam, ahol Kathryn Kuhlman havonkénti szolgálatát tartja.
Alig tudtam hinni a szememnek. Bár a szolgálat kezdete, délután 2 órára volt
kitűzve, a járda és az előcsarnok már zsúfolva volt várakozókkal...
Fiatalemberek
göndör hajjal és fésületlen szakállal együtt szoronganak méltóságteljes
matrónákkal, akik sofőr által hajtott limuzinokon érkeztek. Külvárosi
háziasszonyok, kereskedők, hollywoodi személyiségek, ifjú házasok gyerekekkel,
doktorok, nörszök, és a mindig jelenlevő betegek töltötték be a termet. Sokan
repülőn jöttek Seattleből, Portland-ból, Las Vegas-ból, Houston-ból,
Denver-ből. Némelyek – mint megtudtam – havonta eljönnek Hawaii-ból és British
Columbia-ból (Kanada).
Száz
mérföldekről érkeznek buszok és az utasok csoportokban álldogálnak, igazolva
ezzel, is, hogy honnan jöttek: Santa Barbara, San Diego, Sacramento. A
szolgálat kezdete előtt több mint ötven busz érkezett. Az egyik háztömbtől a
másikhoz vándoroltam és hitetlenül csóváltam a fejemet.Los Angelesben voltam,
hogy megfigyeljek egy „csoda-szolgálatot”, mely Kathryn Kuhlman szolgálatának
rendes részévé vált. Az olyan időben, amikor a legtöbb egyház a golfpályákkal
és egyébbel versenyez vasárnap reggel a résztvevőkért, és mikor mások vasárnap
este eloltják a lámpát, Kathryn Kuhlman összejövetelei mindig annyira tömve
vannak, hogy állóhelyet is alig lehet kapni.
Egy hónappal
ezelőtt fedeztem fel a titkot, mikor Pittsburgban az Old Carnegie Hall
lépcsőjére léptem, hogy részt vegyek a péntek reggeli „csoda-szolgálaton” Miss
Kuhlman törzsegyházában. Ott sok olyan emberrel beszéltem, akiket semmi se
tarthat vissza attól, hogy részt vegyenek ezeken a szolgálatokon. Ők, az
egészségesek azért jönnek, hogy részt vegyenek Isten szeretetének és
kegyelmének örömében. És persze csapatostól jönnek a kétségbeesettek, hogy
személyes csodájukra imádsággal várjanak. Pittsburghban éppen olyan a tömeg,
mint Los Angelesben. Láttam személyszállító buszokat Ohio-ból és Kentucky-ból,
kocsikat Ontario-ból (Kanada), kiskocsikat Nyugat-Virginiából és mellettük
parkoltak Cadillac-ek és Delaware-ek.
Beszéltem
teológusokkal, akik a Harvard egyetemről jöttek Bostonból. Elmondták, hogy
virradat óta itt vannak. Megfigyelés céljából jöttek és gúnyolódtak, de
hívőkként távoztak. Nagy számmal voltak itt betegek. Egy nő, aki összecsukható
széken a külső fal mellett ült, elmondta, hogy hajnal óta itt van. Egész éjjel
utazott busszal Indianapolisból, gyomorrákja van és szeretne meggyógyulni.
A tolószékek
sokaságán át az oldalkapuhoz mentem és besurrantam az auditórium hátsó ajtaján.
Egy keskeny átjáróban megtaláltam Kathryn Kuhlmant, amint fel-alá járkált.
Arcát ég felé fordítva imádkozott, és ajkai hangtalanul mozogtak. Egyáltalán
nem vett tudomást az őt körülvevőkről, míg Istenével beszélt. Mikor végre
észrevett engem, gyorsan üdvözöltük egymást. Fejemet meghajtva elkezdtem
beszámolni mindarról, amit a főbejáratnál láttam. „Láttam egy gyermeket...”
Félbeszakított: Kérem – aztán magyarázni kezdte: „Szolgálatom van.” Szelíd kék
szemével kutatva nézett rám. Senki se tudja jobban nálam – mondta, és hangja telve
volt részvéttel – milyen gyenge vagyok, mennyire függök Isten könyörületétől,
hogy segítsek
ezeken a drága
embereken. De Isten cselekvése számunkra felfoghatatlan, felülmúlja legerősebb
hitünket, legmélyebb imádságainkat.
Jöjjön velem –
szólt hirtelen. Kezemet megfogva a kis ajtó felé vezetett, mely a nyilvánosság
felé nyílt. Nézze! Itt van ez a három lépcső. Nézze ezt a fekete kilincset!
Ezerszer meghalok, minden esetben, mikor felmegyek ezeken a lépcsőkön és
lenyomom ezt a kilincset. És mikor kilépek az emelvényre. Ott ezrek vannak,
akik kétségbeesésükben jöttek ide, hogy meggyógyuljanak, hogy megtalálják
Istent. De én semmit nem adhatok nekik. Csupán a Szent Szellem. Itt állok
ezeken a lépcsőkön és ön sohase fogja megérteni, mit érzek, mikor kinyitom ezt
az ajtót. Tudom, hogy vannak, akik nagyon messziről jöttek. Tudom, hogy ez az
utolsó reménységük. Nekem nincs hatalmam arra, hogy gyógyítsak. Mindaz, amit
tehetek, az, hogy emlékeztessem őket Isten nagyságára, hatalmas voltára, és
hogy Ő még most is a Mindenható. Én csupán az edény vagyok, melyen át Ő
átáramlik. Isten elvégzi a többit.
A múlt héten...
nem, két héttel ezelőtt egy férfi jött ide a szolgálat előtt. Megpróbáljuk az
embereket az ajtókon kívül tartani a szolgálat előtt, mert elhalmoznának engem
kéréseikkel. De ő bejutott ide és kért, hogy imádkozzam a hallásáért. Rák van a
fülében. Még soha nem hallottam férfit így zokogni, sírni, mint ez a férfi.
Csak ezt tudta. Nem imádkozott. Csak zokogott. Egy rövid imádságot mondtunk és
elment.
Arca sugárzott,
amint folytatta: A múlt héten újra eljött, és a füle olyan rózsaszínű és szép
volt, amilyennek lennie kell. Ez Isten hatalma – mondta, és hálaadó imádságot
mondott.
Megfordult és
lement a hosszú folyosóra, kezét felemelve és imádkozva az áldásokért Istenhez,
mielőtt a szolgálat megkezdődött.
Kimentem a nagy
terembe, az óriási Shrine Auditóriumba Los Angelesben, mely zsongott a
jelenlévőktől. Mintegy háromszáz kórustag és zenész próbálta a számát nagy
buzgósággal. A zene nagy szerepet játszik Kathryn szolgálatában. Arthur
Metcalf, kitűnő muzsikus, filozófiai doktorátussal a St. Olaf egyetemről, a kar
vezetője. Évekig vezényelte a pittsburghi Civic kórust és a
Cantebury
kórust, mielőtt a Kathryn Kuhlman szervezethez jött. Hisz abban, hogy a zene a
szívhez éppúgy szól, mint a lélekhez, és mesterien interpretálja Bach és
Mendelssohn egyházi zenéjét.
Miss Kuhlmannak
régi orgonistája, Charles Beebee volt az orgonánál. Tudtam, hogy az egész
szolgálatot képes saját szerzeményeivel aláfesteni. Egy nagy zongoránál Tom
Murray ült, kitűnő fiatal zenész. Megtudtam, hogy nyugodtan énekelt a kórusban
hónapokkal ezelőtt, mikor Dr. Metcalf felfedezte, hogy Kalifornia egyik
legbriliánsabb hangverseny orgonistája, aki több díjat nyert. Mikor elfogadta,
hogy játsszon a zongorán, alázatosan beleegyezett, de visszautasította, hogy
nyilvánosan ismertessék.
Mielőtt az
ajtókat megnyitották volna a nyilvánosság előtt, az auditórium atmoszférája
telve volt izgalommal. Az oldalhajóban a tolószékek helye csaknem telve volt. (Ezeket,
és a hordágyon érkezőket előbb beengedték egy oldalsó bejáraton át.)
Mindenki, a
munkásoktól a kórustagokig láthatólag tudatában volt annak, hogy még mielőtt a
délután elmúlna, az auditórium csodák színtere lesz.
Helyet
foglaltam az emelvényen néhány disztingvált kinézésű úr között. Hirtelen
kinyíltak az ajtók. A tömeg úgy özönlött be, mint a víz egy megnyitott gáton
át. Igyekezett mindenki jó helyet foglalni magának, közel az emelvényhez. Az
ajtónállók hiába próbálták lassítani a folyamatot, az emberáradat beözönlött,
betöltötte a
földszintet,
felrohant az első, majd a második emeletre aztán a harmadikra. Tíz percen belül
a nagy auditóriumban minden helyet elfoglaltak – szinte hihetetlen volt.
Dr. Metcalf
visszajött az emelvényre. A kórus viharosan énekelni kezdett. „Kirobbant” a
leghelyesebb kifejezés, amint felcsendült az ének a „Pünkösdi tűz”-ről. Szinte
nem is énekeltek, hanem örömteli
ujjongásba
törtek ki hangokban és harmóniában. Szinte reszkettek a falak és borzongott a
fejem bőre a zenétől.
Több előjáték
és kórus után egy éneket kezdtek énekelni, amely szinte ismertetője volt
Kathryn Kuhlman szolgálatának mindazok előtt, akik már többször jelen voltak:
„Megérintett engem ...”
Egy tömzsi,
középkorú férfi, akinek intelligens arca volt, előrehajolt tolószékében és
odasúgta mellette álló feleségének: Ez az ő éneke, Miss Kuhlmané. Itt jön.
Hirtelen karcsú, zöld selyemruhás alak jelent meg az emelvényen. Hosszú barna
haja csillogott a világítás fényében. Megnyerő mosolya volt, és elragadó, amint
szinte elektromosság sugárzott a lényéből. A gyülekezet mennydörgő
tetszésnyilvánításban tört ki, spontán demonstrációval mutatta ki szeretetét
iránta. Az ováció hirtelen megszűnt, amikor az álló tömeget énekszóra hívta;
Megérintett
engem, ó, megérintett,
És az öröm,
mely betöltötte lelkemet,
Megújított,
tudom, új életre
Keltette
szívem, testemet.
Elénekeltük
egyszer, kétszer, és újra és újra. Azok is, akik nem ismerték a szöveget és a
dallamot, már szintén belefogtak. Elfelejtettem, hogy én csak megfigyelő
riporter vagyok, egyszerre csak önfeledten velük énekeltem. A dicséretnek
hatalmas áradata keletkezett. Akkor miss Kuhlman abbahagyta az éneklést és
megállt az
óriási tömeg előtt, karját kinyújtotta, arcát felfelé fordította, szemét
bezárta, ajkai imát mondtak, még mialatt mi énekeltünk. Arca olyan volt, mintha
világosság sugárzott volna róla. Elveszettnek látszott Istennel való
közösségében. Előrejött és erős alt hangján új refrénbe kezdett: „Énekel a
lelkem ...” A zene aláfestett minden nüanszt, és minket is énekszóra hívtak
fel: „Mily nagy vagy te.”
Az egész nagy
auditóriumban mindenki felemelt karokkal énekelt. Felszabadultság lett úrrá a
tömegen. Felszabadultnak éreztük magunkat arra, hogy kiöntsük szíveinket a
Teremtő előtt. Hogy köszönetet mondjunk a Megváltónak. Hogy gátlás nélkül
elfogadjuk a Szent Szellemet. Arra lettem figyelmes, hogy a bal szomszédom, egy
fiatal mexikói, telt baritonján többé nem angolul énekel. Átváltott spanyolra –
anyanyelvén dicsőítve Istent – és szemei ragyogtak, míg hangja beleolvadt a
többi ezrek énekébe.
Aztán Miss
Kuhlman megszólalt. Felhívott minket egy percnyi elcsendesedésre. Az orgona
lehelet halkan aláfestette szavait, mintha harang szólna. Jézus nevében hatalom
van – szólt halkan bele a mikrofonba. Míg beszélt, mély, szent csend uralkodott
az óriási gyülekezetben, melyet itt-ott halkan elmondott „Drága Jézus”
és „halleluja”
szakított meg.
Folytatta:
Atyánk, tudjuk, hogy ma itt csodák fognak történni. Érezzük áldott Szent
Szellemed jelenlétét. Ígérjük, hogy megadjuk Neked a dicsőséget, hálát
mindazért, ami itt ma történni fog. Kérjük, öntsd ki reánk Szent Szellemed
Jézusért...
Az imádság után
közvetlenné vált. Barátságosan üdvözölte a gyülekezetet és azt mondta: Honnan
jöttek? Kiáltsák ki! Hirtelen kiabálás keletkezett össze-vissza, mert az
Egyesült Államoknak csaknem minden része képviselve volt, sőt Japán,
Finnország, Hollandia, Brazília, Jamaica, Új-Zéland, India, Arábia, Panama,
Görögország,
Németország, Franciaország ... Franciaország? – nevetett. Szeretném, ha
visszajönnének és magukkal hoznák Mr. DeGaulle-t is. – Mindenki nevetett. Aztán
folytatta: Ha az Egyesült Nemzetek úgy jönnének össze, mint mi most, Jézus
nevében, soha
többé nem lenne
háború. – A tömeg tetszését nyilvánította. Még valamit megfigyeltem ezen a
csodaszolgálaton. Lüktetett a vidámságtól. Kathrin Kuhlman nem hitt a mélabús
vallásban. Humorérzéke volt, mely nyugodt, derűs mosolyt varázsolt az előtte
levő tengernyi nép arcára. Máskor viccelődött és élcelt. De mindezt
ötletszerűen.
Nézd csak –
szólt –, a legcsodálatosabb dolog történt. Szünetet tartott, hogy élvezze a
hatást. Éppen most fedeztem fel, hogy három fiatalember repült ide San Diegóból
posta-i szolgálatban. Hol vagytok, fiúk? Akárhol vagytok, jöjjetek ide a
porondra. Üdvözölni akarunk titeket. A tömött gyülekezet három különböző
pontjáról három csinos tengerészgyalogos emelkedett fel és ment az emelvényre.
Láthatólag zavarban voltak a nem várt leleplezés miatt, és ijedten mosolyogva
álltak ott, míg miss Kuhlman közelebb vonta őket a mikrofonhoz.
Nekik
köszönhetjük, hogy itt lehetünk. Ha ők nem lennének, és hozzájuk hasonló ezrek,
akik készek arra, hogy életüket kockáztassák a mi nagy nemzetünkvédelmére,
közülünk senki se tudna szabadon itt összegyülekezni. És én dicséretet mondok
nekik és büszke vagyok rájuk, mint minden más tagjára is hadseregünknek... A
hallgatóság tetszésnyilvánítása félbeszakította, majd elnyomta hangját.
Odalépett a három férfihoz és kezeit a fejükre tette, hogy imádkozzék érettük.
Ebben a pillanatban a két ajtónálló hirtelen otthagyta helyét és odafutott,
ahol azok álltak. Tapasztalatból tudták, hogy ha miss
Kuhlman
imádkozik valakiért ilyen körülmények között, Isten ereje olyan titokzatos
módon hull le rájuk, hogy egyszerűen a földre rogynak. Most is, amint imádkozni
kezdett értük, a fiatalemberek hátrarogytak. De a buzgó ajtónállók megfogták és
gyengéden a padlóra fektették őket.
Megjegyzés: Az,
hogy miss Kuhlman imádsága és kézrátétele után a személyek összerogynak,
kezdettől fogva karakterizálta szolgálatát. Bevallotta, hogy ennek ő nem tudja
más magyarázatát adni, mint hogy ez a
Szent Szellem hatalma. Ezt arra alapozza: a Csel. 9. részében Saul
szemtől-szembe kerül Krisztus Szellemével és a földre esik a damaszkuszi úton.
Máté 17-ben elmondja a történetet a három apostolról a megdicsőülés hegyén,
akik nem tudtak lábraállni Isten jelenlétében. Több kutatás megállapította,
hogy ez a jelenség megvan nagy evangélizátorok esetében is, mint Ch. Finney, P.
Cartwright, és D. Moody. A „hatalom alatt elesni” tehát mint a világ nagy
ébredéseinek ismertetőjele jelentkezik, pl. 1744—55-ig George
Whitefield
ébredésében és a welszi ébredésben Evan Robertsnél.
A gyülekezetből
nagy sóhaj fakadt fel, és miss Kuhlman megfordult és tovább ment az emelvény
közepe felé. Fejét rázta és kezét a levegőbe emelte. Úgy látszott, nagyon
megzavarta Isten ereje.
Figyeltem egy
fiatal szemész arckifejezését, aki megfigyelőként az emelvényen foglalt helyet.
Korábban mondta nekem, hogy szinte beleborzongott a gyógyulások láttán a
korábbi összejöveteleken, és értetlenül állt ez előtt az elesés előtt. Átnézett
felém az emelvény másik feléről és tekintetünk találkozott. Fejét rázta és
rémülten rázta a vállát. (Nem egészen húsz perc múlva ez a fiatal doktor teljes
hosszában a padlón feküdt, mikor miss Kuhlman imádkozott érte és az erő hatalma
alá került.)
Miss Kuhlman
ismét a hallgatósághoz intézte szavait. Hadd mondjam el önöknek, mi történt
hetekkel ezelőtt Pittsburgh-ban. Szeretném, ha megismernék új barátomat, Gordon
Wilsont. Ő ott volt a csodaszolgálaton azon a napon. Egy kisvárosból jött,
nyolcvan mérföldre nyugatra Ottawától, Kanadában. És nem egyedül,
hanem négy
asszonyt hozott magával, mind nyomorékok voltak, egyikük tolószékben. Nemcsak
ez a férfi gyógyult meg vérző fekélyéből, hanem a kocsiban mindenki a gyógyulás
áldását nyerte.
Az egyik hölgy
a kis kanadai város doktorának felesége volt. A gyülekezetben kis zavargás
támadt és hallottam, amint egyesek azt
mondták:
Dicsőség Istennek és Halleluja! De várjunk – folytatta miss Kuhlman. Hangját
felemelte, de nyugodt volt. Nemcsak visszament Kanadába, Ontarióba, hanem Mr.
Wilson bérelt egy buszt, megtömte
emberekkel és a
következő héten visszajött velük. És azóta úgy látszik, ennek a kis városnak a
lakossága felerészben már itt volt Pittsburghban
a csodaszolgálatokon. A hallgatóság nevetett és tetszésének adott kifejezést.
De Pittsburgh nem csak az egyedüli, ahol gyógyulások történnek – folytatta. A
nép helyeslőleg mormogott. – Ma szeretném, ha találkoznának valakivel. Mindjárt
megmutatom, hogy azok, akik meggyógyultak, gyógyultak is maradnak.
Egy kedves arcú
nő sötétkék ruhában ballagott az emelvényre egy pár mankóval a kezében. Mondja
el kedves, mi történt.
Mikor a múlt
hónapban eljöttem a szolgálatra, mankók nélkül nem tudtam járni – szólt tiszta,
de meghatottságtól remegő hangon. – Tizenkét esetben műtötték az egyik lábamat,
a másikat tizenötször.
Eltávolították
a csontok egy részét és a talpamra új húst tettek a hasamból. Ez azt jelenti,
hogy a hasán jár? – nevetett miss Kuhlman. No igen, de nem mankó nélkül. Alig
bírtam elviselni a fájdalmat, mikor a talajt éreztem. Most már ez elmúlt. A nő
keményen dobbantott a lábával a padlón. A gyülekezet helyeselt. Miss
Kuhlman egy
disztingvált férfihez fordult, aki mögötte állt az emelvényen. Dr. Biery –
mondta – ön megvizsgálta ezt a hölgyet a múlt alkalommal. Mint orvosdoktor, mit
szól hozzá? Dr. Martin Biery, aki harminc éve sebészspecialista, a mikrofonhoz
lépett. Mikor megvizsgáltam ezt a hölgyet, konstatáltam, hogy mint mondja,
csakugyan hiányzik minden csont a lábából. Ez lehetetlenné teszi a normális
járást, amellett nagy fájdalommal jár. De mikor gyógyulása után megvizsgáltam,
nem fájt és nem volt lágy. Ha csupán enyhülésről lenne szó és nem gyógyulásról,
a fájdalmak eddig már visszatértek volna. Mutassa, hogy tud járni – mondta a
miss. A hölgy keresztülment az emelvényen és időnként vidáman dobbantott.
Mit szól hozzá,
dr. Biery? Ennek Istentől kellett jönnie. Igen, ez Istentől jött – szólt miss
Kuhlman szelíden. Aztán felemelte szemét és imádkozott. Drága Jézus, minden,
amit mondani tudunk, köszönet érte. Milliószor köszönjük. Ekkor a hölgy, aki
meggyógyult, sírni
kezdett. Dr.
Biery is sírt, miss Kuhlman is. Én is törölgettem a szememet a zsebkendőmmel.
A következő
pillanatban nevettünk, mikor miss Kuhlman elmondott egy esetet, ami röviddel
ezelőtt történt
Pittsburghban. Anélkül,
hogy tudtam volna, egy new-yorki katolikus pap részt vett az egyik
csodaszolgálatomon. Ez alatt a szolgálat alatt történt vele valami – valami
csodálatos. Ezt akarta kifejezni hozzám irt levelében: Kedves miss Kuhlman!
Mindenki dicsérje az örök Atyát. Dicsőség Jézus Krisztusnak. Dicsőség a Szent
Szellemnek azért a Szellemért, aki hozzám jött... Úgy sírtam, mint még soha, és
nevettem, mint még soha. Dicséretet mondtam, mint soha azelőtt. Úgy kiáltottam,
mint soha azelőtt – mindezt a kocsimban útban hazafelé ezen a reggelen.
Nem sokkal
ezután ismét irt és meghívott, tartsak szolgálatokat az ő városukban is. Így
irt: Sajnálom, hogy az én templomomba nem hívhatom meg, de ha eljön, kibérelem
számára az auditóriumot. Alkalmat szeretnék adni másoknak is, hogy
megtapasztalják azt, amit én átéltem. Miss Kuhlman tréfásan folytatta: Mindez emlékeztet
engem arra a kislányra, aki a mamájával jött el a szolgálatra és azt mondta:
Mama, nem tudna miss Kuhlman egy csodaszép papát csinálni nekünk?
Aztán nagyon
komoly lett. Hangja csaknem suttogóra vált. Ma itt gyönyörű jelenléte van a
Szent Szellemnek. Ilyen lehetett az is, mikor a régi idők egyházában a Szent
Szellem kezdett leszállni a korai
keresztyénekre,
ha istentiszteletre gyűltek össze. Isten szeretetének világossága van ezen a
helyen. De odakint sötétség van, és mind sötétebb lesz. Ott oly sok a gyűlölet,
a kapzsiság, oly sok a félreértés. És az egyedüli reménység Isten szeretetében
van. Ezért vagytok itt ti ma, hogy lássátok Isten hatalmát és szeretetét
munkálkodni. Nem azért jöttetek, hogy Kathrin Kuhlmant lássátok, jól tudom. Én
nem tudok prédikálni, nem tudok énekelni. Nem tudok mást, csak szeretni
titeket.
Könnyek
peregtek le arcán és közülünk legtöbbnek is nedves lett a szeme. Szívünket
mélyen megérintette és megindította valami, de az érzelem túlságosan mély volt
arra, hogy hangosan megnyilvánuljon.
Most így
suttogott: Lényemnek minden atomjával szeretem Istent. És tudom, hogy ezen a
helyen ma megmozdult a Szent Szellem szelíden ... szelíden ... Minden szem arra
a kis alakra szegeződött ott a pódium
közepén. Minden
fül igyekezett meghallani a felizzó szavakat. Még a köhögések és a székekben a
mozgás is megszűnt.
Ott fent –
mondta hirtelen, és a balkon alatt egy helyre mutatott. – Valahol ott valaki
gyógyulást nyert az asztmájából. Nem tudom, hol van, de asztmásan lihegve jött
erre a szolgálatra, és az most elmúlt. A Szellem megjelentette az én
szellememnek, hogy ön éppen most gyógyult meg. A gyülekezet megélénkült és mozogni
kezdtek.
Valakinek éppen
most megnyílt a hallása, nem több mint egy perccel ezelőtt.
Miss Kuhlman
nem tudja megmagyarázni, hogy tudja a személyt és a betegséget megnevezni,
amiből meggyógyultak. De tudja. És az ajtónállók és munkások tudják, hogy ha
bejelent egy gyógyulást, az tényleg meg is történt. Tudom ezeket a dolgokat –
mondja – de nem tudom igényelni, hogy megértsem, miért és hogyan tudom.
Most nagy
mozgolódás keletkezett a gyülekezetben, mikor az emberek kezdtek felkelni, hogy
bejelentsék a gyógyulásukat.
Cukorbetegségből
gyógyult meg. Jobbról az első emeleten valaki diabéteszből gyógyult meg. Ne
ijedjen meg a hőségtől, ami a belsejében természetfelettinek érződik. És eltűnt
egy daganat (tumor) valakinek a nyaka hátuljáról. Valaki ott fent, a második
emeleten. Érintse meg a nyaka hátsó részét és tapasztalni fogja, hogy a
daganat eltűnt.
A „homloküreg gyulladás”-nak egy különös esete gyógyult meg éppen most. Önnek
valami operációja volt az utóbbi két hónapban, de nem sikerült. Most ez a
„homloküreg gyulladás” teljesen meggyógyult. Egy szív gyógyult meg. Valaki, aki
félholt volt a szívével, éppen most meggyógyult. Egy vak szem kitisztult és
éppen most, míg beszélek, helyreállt a látása – ott fent, a baloldalon a
második emeleten. Van itt egy férfi, egy idősebb férfi, valahol itt lent –
balfelé mutatott – aki kínos prosztata rákból gyógyul meg. Nem lesz szükség az
operációra, Isten gondját viseli. Ó, mennyi itt ma a hatalom! – kiáltott.
Mindenütt jelen
van! Isten ereje mindenütt jelen van. Olyan erős, hogy alig birok a lábamon
megállni. Az emelvény mindkét oldalán nagy embercsoport gyülekezett, hogy
bizonyságot tegyenek gyógyulásukról.
Egy ajtónálló
jelentette, hogy a sorban az első asszony az asztmás, akiről miss Kuhlman
beszélt. Mások megvallottak, hogy ültek a helyükön, mikor miss Kuhlman jelezte
a gyógyulásukat abból a betegségből, amit leirt. Mi ez? Mi ez? – kiáltott, mikor
az egyik munkástársa egy fiatal nőt vezetett elő harisnyás lábakkal, az
egyik első
sorból. Keservesen sírt. A munkatárs a mikrofonhoz lépett és jelentette: Miss
Kuhlman, ez a hölgy két éve tolószékben ült. Eljött a szolgálatra a
tolószékben, és nézze meg most! Tolószékben! – kiáltott miss
Kuhlman, mintha
nehezen fogná fel a csoda hatalmas voltát. – Először látom őt. Meggyógyult és
senki sem ismeri őt, csupán a Szent Szellem. Mondja, drágám, hová jár
templomba? Déli baptista vagyok – mondta az két zokogó csuklás között.
Nos, ha
baptista, hát ha baptistát meggyógyíthat Isten, mindenkit meg tud gyógyítani. A
gyülekezeten kis nevetés hulláma futott át. Most felfedeztem valamit a
gyógyultakra vonatkozólag. Látszólag nem volt benne séma. És eléggé meglepően a
legtöbb gyógyult a közönséges felekezetekből került ki, nem a pünkösdiek közül.
Katolikusok, zsidók nyerték el Isten áldását a többi keresztény között. Miss
Kuhlman tétovázás nélkül rámutatott a próféciára: „…az utolsó napokban, mondja
Isten, kiöntöm Szellememet minden testre...” (Csel.
2:17).
Miss Kuhlman
megkérdezte a fiatal nőt, aki a tolószékből jött: Itt van a férje is? A hölgy
bólintott és valahová felmutatott. Jól van, hívja ide – mondta miss Kuhlman.
Egy férfi sietett le az oldalhajón. Három
lépcsőfokot is
átlépett egyszerre és karjaiba zárta a feleségét. Szinte felemelte a padlóról
és a vállába temette az arcát. Mindketten nyíltan zokogtak és miss Kuhlman
hátralépett, hogy zavartalanul játszódjék le az örömteli dráma a szemeink
előtt.
Mellettem ült
dr. Robert Hoyt, egy professzor. Odasúgta nekem: Most már látja, miért pártolom
ezeket a szolgálatokat? A világért se mulasztanék el egyet is közülük. –
Túlságosan meghatott voltam és csak bólintani tudtam.
Hozza a
tolószéket – mondta Kathrin Kuhlman. Jókedvű volt, és a férjet beleültette a
tolószékbe és kérte a fiatalasszonyt, hogy tolja őt helyre, le az emelvényről.
A gyülekezet ordított örömében.
Az egyik
ajtónálló egy fiatal arab nőt hozott a mikrofonhoz. Ez a fiatal nő azért jött
Amerikába, hogy a szemét operáltassa meg. Holnap kellene bemennie a kórházba,
és egy ismerőse elhozta ide. Most tökéletesen lát. Igazán tökéletes? – kérdezte
miss Kuhlman a sötétbőrű fiatal nőt. Igen – mondta az, láthatólag válogatva a
szavak között és idegen kiejtéssel beszélt. Vérrög volt a látóidegemen, de most
tökéletesen látok. Nem értem, mi történt? Miss Kuhlman egy másik, az emelvényen
álló orvost kérdezett meg, dr. Viola Frymant, és kérte, hogy vizsgálja meg a
beteget. Az gyorsan megvizsgálta, majd hátralépett és feltartotta az ujjait,
hogy számolja meg. A látás most láthatólag normális – szólt dr. Frymann. –
Rendes körülmények között a vérrög nem tisztul el a látóidegről.
Egy középkorú
férfi Washington államból bizonyságot tett, hogy a hátgerinccsontjába valami infekció
belerágta magát, és három hónappal azelőtt eltávolították egy porcát. Elmondta,
hogy nagy fájdalmai voltak a szolgálat kezdetekor, de azonnal meggyógyult,
mikor miss Kuhlman kijelentette, hogy valaki gerincbajából
meggyógyult.
Megmutatta hogyan képes meghajolni és kinyújtózni minden irányba könnyedén.
Dr. Biery
kommentált: Ami ezzel az emberrel történt, orvosilag lehetetlen. Ha egy porcot
eltávolítanak, minden mozdulat szörnyű fájdalmat okoz. Ezt csak Isten teheti
meg.
Öregecske férfi
lépett a mikrofon elé. Láthatólag küzdött, hogy leplezze felindultságát.
„Harminc éve már, hogy nagy fájdalmak nélkül nem bírtam nyelni. Most
meggyógyultam.” Hogy történt ez? – kérdezte miss Kuhlman – és mikor? Úgy egy
órával ezelőtt – vallotta be az ember. De nem mertem szólni, mert attól féltem,
hogy a fájdalom visszatér. De elmúlt, és én beszélni és nyelni is tudok
fájdalom nélkül. Mi az ön foglalkozása? Most már visszavonultam – mondta a
férfi remegve a meghatottságtól – de orvos voltam több, mint negyven évig.
Fiatal
háziasszony volt soron. Sírt. Mi a baj? – kérdezte miss Kuhlman. Fel kell
hagynom a dohányzással – zokogta. Dohányzással? – mondta miss Kuhlman zavartan.
Nem mondtam semmit a dohányzásról. Sohase prédikálok a dohányzásról, ön mégis
abba akarja hagyni. Miért? Mert tiszta akarok lenni – mondta a nő. De nem tudom
abbahagyni. Kutatott a kis táskájában és elővett egy csomag mösszemorzsolt
cigarettát. Letette a beszélő-asztalra. Ne tegye ide azt a dolgot – mondta miss
Kuhlman mosolyogva. Dobja a földre, ahol a helye van. Isten elveszi a
kívánságot iránta mostantól kezdve. Mindkét kezét a nő fejére tette és
imádkozni kezdett: Drága Jézus, töltsd be ezt a kedves személyt szereteteddel
és erőddel, hogy többé ne kívánja a dohányzást – a nő térdei megcsuklottak és a
földre hanyatlott. És így ment tovább.
Ez a férfi egy
metodista gyülekezeti munkás – jelentette miss Kuhlman és egy jól öltözött
középkorú férfit mutatott be, aki mellette állt az emelvényen. – Volt bátorsága
idejönni és azt mondta: Miss Kuhlman, életemben és szolgálatomban nincs meg a
Szent Szellem ereje. Kérem, imádkozzék, hogy elnyerjem. – Ezzel elkezdett
imádkozni és a férfi a padlóra esett. Ez isten ereje – mondta miss Kuhlman. Én
nem csinálhatok semmit az ilyen dolgokkal, ez a Szent Szellem hatalma. Ha
vannak itt más hasonló szolgálatban levők, akik szolgálatukban a Szellemből
többre vágynak, jöjjenek előre. Azonnal voltak, akik mozgolódni kezdtek a
helyükön és előrementek az emelvényre. Voltak, akik munkaruhában voltak,
másoknak egyházi öltönyük volt. Sokan inkognitóban ültek a kongregációban, félve,
hogy felismerik mivoltukat, de most, mivel szerették volna elnyerni Isten
erejét, az emelvény megtelt papokkal.
Voltak ott
episzkopális rektorok, presbiteriánus pásztorok, akik szégyen nélkül elismerték,
hogy szükségük van mélyebb szellemi élményekre és éheztek szolgálatukban
nagyobb isteni megnyilatkozásokra, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy saját
gyülekezetüknek is lehetnek tagjai, akik jelen vannak a hallgatóság között. Nem
hagyhatták elmulasztani az alkalmat. Miss Kuhlman mindegyikükért imádkozott.
Egy fiatal nő volt soron. Ez a fiatal hölgy egyetemi professzor Texasban és azt
mondja, meg akar térni. Újjá akar születni – mondta miss Kuhlman a sokaságnak.
A gyógyulás
pompás – folytatta miss Kuhlman – de a
legnagyobb csoda egy emberi lélek eljutása a sötétségből a világosságba. Nem
bánnám, ha soha többé nem látnék testi gyógyulást, míg tudom, hogy vannak
megtérésre hivatott lelkek. A testi gyógyulás semmi a lélek gyógyulásához
képest. A gyülekezet sorai között hallható sóhaj keletkezett, mikor miss
Kuhlman a fiatal nőhöz lépett és lágyan megérintette a fejét kezével. Drága Jézus,
bocsásd meg a bűneit és kereszteld meg Szent Szellemeddel. A nő térdei lassan
megcsuklottak, míg hátraesett. Egy ajtónálló felfogta és óvatosan a padlóra
fektette, ahol karjait ég felé emelve feküdt és ajkai lágyan suttogtak egy
idegen, dallamos nyelven.
Hiszek a
nyelveken szólásban, mikor ilyen történik, mint ez, önök nem? – kérdezte miss
Kuhlman. A gyülekezet helybenhagyólag mormolt és bámulattal figyelt az
emelvényre.
Majdnem fél öt
volt a szent helyen. A szolgálat már több mint három órája tartott, és láttam,
hogy még mindig sokan állnak a bejáratnál és az elülső lépcsőn, nyújtogatva a
nyakukat, hogy lássanak valamit a
zsúfolt
auditóriumban. A múlt hónapban több mint háromezren mentek el helyhiány miatt,
amint megtudtam.
Éreztem, hogy
miss Kuhlman a szolgálat legmagasabb feszültségét érte el. Közeledtünk ahhoz a
ponthoz, amit ő szolgálata legfontosabb részének tart. Hiszem, hogy Jézus
Krisztus vére elég a bűneink jóvátételére. – mondta csengő hangon. A test
gyógyulása, bármennyire csodálatos, másodrendű a lélek gyógyulása mellett.
Ha önök sohasem
születtek újjá, ha sohasem ízlelték a megváltás örömét, ha soha nem adták át
teljes életüket Isten Fiának, Jézus Krisztusnak, azt akarom, hogy most azonnal
tegyék meg. Jézus azt mondta: Azokat, akik hozzám jönnek, semmiképpen nem
utasítom el. – És jöttek. Az orgona hangosan felbúgott, és az oldalhajók
megteltek
emberekkel. Mindenünnen özönlöttek az óriási auditóriumból, öregecskék,
középkorúak, tinédzserek, mind jöttek. Sokan könnyeztek. Másoknak sugárzott az
arcuk, mivel megérezték a megváltás örömét, amint lejöttek az oldalhajóban.
Sokan gyorsan jöttek, mintha félnének, hogy meggondolják magukat közben. Mások
nehézkesen, láthatóan nehéz teher alatt. Megtöltötték az emelvényt és szinte
eltorlaszolták a lépcsőt és a templomhajót, annyian mentek az emelvényre.
Tolongtak, hogy közelebb juthassanak miss
Kuhlmanhoz,
hogy kezét tehesse rájuk és imádkozzék értük. Arcuk sóváran nézett, majd
sugárzott, amint előre igyekeztek, hogy elég közel jussanak hozzá. Nem tudjuk
eléggé hangsúlyozni az áldását az ilyen szolgálatnak, mint ez – mondta miss
Kuhlman azoknak, akik helyükön maradtak (és úgy látszott, hogy legalább a
gyülekezet fele kijött az emelvényhez és körülállta azt). Mindaz, amit
mondhatok, az, hogy örvendjünk a csodálatos dolgoknak, amiket Isten ma ezen a
helyen cselekedett. A hatalmas orgona felbúgott, a kórus kitörő örömmel
énekelte az „Ő a mi lelkünk Megváltója” című éneket, és miss Kuhlman
megfordult, hogy elhagyja az emelvényt. Azok között járt, akik tolószékekben
ültek és nem gyógyultak meg és imádkozott majd egyik, majd másik felett. Kezét
tette a tehetetlen testekre, melyek a hordágyakon feküdtek és imádkozott a
kisgyermekekért, kiket szülőik karja nyújtott feléje.
A nagy
auditóriumban levő tömeg igyekezett eltávozni, de nehezen ment. Egyesek a
helyükön maradtak, arcukat Istenhez emelték, imába merülve. Mások, teljesen
idegenek, egymás között beszélgettek.
Egy öregember,
aki gerincferdülésből gyógyult meg, az oldalhajóban állt és bátortalanul,
csodálkozva nézett körül. Hát nem csodálatos? – kérdezte, mikor elmentem
mellette. Mire gondol? A szeretet! Ezen a helyen érezheti ön is, nemde? – s
csodálkozva nézett körül. És igaza volt. Valaki megjegyezte: Kathrin Kulman nem
hitből való gyógyító, ő a szeretet gyógyítója.
Amintkifelé
mentem a nagy auditóriumból, még túlterhelve Isten ereje által, azon kaptam
magam, hogy azt kérdezem: Hol voltam én eddigi életemben? Visszagondoltam az
évekre, melyek alatt templomokban
voltam, ahol az
emberek nem mondták ugyan, hogy Isten meghalt, de úgy tettek, mintha minden
vasárnap az Ő temetésén lennének. Sok-sok név suhant át a fejemben: beteg
barátok, szolgálattevők, keresztyén emberek, testvérek, kételkedők, akiket
szeretek. Mennyire szerettem volna, hogy megoszthatnám velük ezt az élményemet!
Életem ezután soha nem lesz olyan, mint azelőtt.
Jamie
Buckingham
Eau Gallie,
Florida.