Győzedelmes Gyülekezet, 2012. július 7., 5:11 ·
(Egy kételkedő gyógyulása)
Fred Burdick
Fred Burdick
épülettervező Foster Cityben, Kaliforniában. Ő és a felesége, Fran, az egyik
nagyvárosban laknak, délre San Franciscótól. Huszonhárom éves volt és két
kislány apja, mikor baleset érte.
„Mama, hányszor alszunk még, míg apu meggyógyul?” Egy hét
óta Mária, hat éves, és Liza öt éves, anyjukat kérdezgetik így, mert teljesen
biztosak benne, hogy Isten meg fogja gyógyítani apjukat; az apa mondja el, mi
történt. Szürke, nedves délután volt. Majdnem befejeztük a négyemeletes
épületet és helyére akartuk tenni a tetőt. Egy keskeny párkányon álltam négy
emelettel az utca felett, és utasításokat adtam az embereknek az előregyártott
tető felhelyezéséhez.
Amint az utca felett mozogtam, előrehajoltam, hogy egy
szeget verjek be. Hirtelen és észrevétlenül a nehéz tetőszerkezet megcsúszott
és az én hátamra siklott. Megtántorodtam, aztán leestem a be nem fejezett
negyedik emelet padlójára. A tetőszerkezet lecsúszott a párkányon és a talajra
zuhant, amely majdnem negyven lábnyi mélységben volt.
Tudtam, hogy súlyosan megsérültem. A munkavezető a közelben
volt, de én sokkos állapotban voltam, és várnia kellett, míg mások segítségével
ki tudott szabadítani. Szédültem és émelyegtem, míg egy létrán le tudtak vinni.
Azonnal orvoshoz vittek, de nem tudta megállapítani, mennyire súlyosan sérültem
meg. Csak huszonhárom éves voltam, és úgy éreztem, vissza tudok menni a
munkámhoz. De rosszul voltam. Fájdalmaim mind jobban fokozódtak, és néhány nap
múlva vissza kellett mennem a doktorhoz, aki újból megvizsgált és
megröntgenezett. Ő azonnal beutalt a redwoodi kórházba általános kivizsgálásra.
Ott a doktor megpróbálta megmagyarázni, mi történt. „Mr. Burdick, az ön
gerincoszlopában több izom és ínszalag elszakadt. Ez különösen nagy nyomást
gyakorol némelyik idegre. A vizsgálat paralízist mutat a lábaiban, ami
növekedőben van, hiába is próbáljuk kezelni.” De a fájdalom elviselhetetlen
volt, és én alávetettem magam a kezelésnek. A következő három héten keresztül
nehéz sulyokkal terhelt lábakkal feküdtem. A súlyokat csak akkor távolították
el, mikor kezelést kaptam, ami masszázsból, izzasztásból és meleg fürdőkből
állt. Jobban lettem, és a doktorok elengedtek, hogy mérsékelt mértékben
dolgozhassak. Nem szabad emelni és hajlongani – intettek. De nem volt rá semmi
ok, mert az állandóan jelenlevő fájdalom éppen elég figyelmeztetés volt.
Néhány nap múlva a fájdalom oly akuttá vált, hogy vissza
kellett mennem a kórházba. Ekkor kodeininjekciókat adtak négy óránként, hogy
csökkentsék a fájdalmakat, és újra kezdték a terápiát.
A napok múltak és én nehéz súlyokkal a lábamon feküdtem
ágyamban, hogy a gerincemben levő izmokat kinyújtsák, megszabadítva az idegekre
nehezedő nyomástól.
Mikor hazaengedtek, a doktor Frannak, feleségemnek szigorú
utasításokat adott kezelésemre vonatkozólag, masszázzsal, izzasztással, meleg
fürdőkkel és állandóan sok orvossággal. Akkor még nem fogtam fel komolyan, de
lassan rabja lettem a kodeinnek, ami mindennapi szükségletem lett.
A biztosítási tisztviselő azt ajánlotta, hogy kérjek
kártérítést a vállalatomtól az elveszett munkaidő és az orvosi kezelés fejében.
A doktorok 63 százalékos munkaképtelenséget állapítottak meg nálam. Ez
megijesztett, mert eddig azt hittem, hogy jobban vagyok. A borzasztó valóság,
hogy ily fiatalon félig nyomoréknak lettem minősítve, több volt, mint amennyit
el tudtam idegileg viselni. Kezdtem letörni. De mit volt mit tenni.
„Megoperálhatjuk – mondták az orvosok – de a vizsgálat azt mutatja, hogy 80
százalékban beállhat a paralízis, ha megkockáztatjuk.”
Minden jobb ennél – mondtam. A fájdalom elviselhetetlen. Kérem,
nagyon kérem, tegyenek valamit. De csak azt mondták: Várjunk.
Az ügyvédem perelt. Az Ipari Balesetbiztosító időszakos
megállapodást ajánlott lábaim elvesztése és a nagy fájdalomban való állapot
miatt.
Ez idő tájt csak bottal tudtam járni. A napokból hónapok
lettek és a hónapokból évek. A fájdalom állandóan fokozódott, míg úgy éreztem,
többé nem bírom tovább elviselni. Mind többször voltam a kórházban, és mind
jobban függtem az orvosságok növekvő adagjaitól.
Otthoni életünk szégyenteljes volt. Szegény Fran, megpróbált
nagyon türelmes lenni velem. De hosszú kórházban fekvés után, mikor hazatértem,
ugyanazt a kezelést akartam követelni tőle, amit ott kaptam, nem tekintve, hogy
még két kis gyermekre is gondot kellett viselnie a háztartáson kívül... Zsémbes,
követelőző, kínlódó férjjel tetézve ... Azokon a hosszú napokon, mikor nem
tudtam mást tenni, mint az ágytól a pamlagig vánszorogni és az orvosságomért
ordítani, bizony türelme sokszor elfogyott. Hallottam, amint a fürdőszobába
megy és tehetetlen elkeseredésében sír.
Szép otthonunk volt, amit magam építettem. De most börtön
volt számomra. Átkoztam. Megátkoztam a süllyesztett nappalit, ami azt
jelentette, hogy két lépcsőfokot kellett megmásznom, ha a konyhába vagy
fürdőszobába akartam jutni. – Kislányaim, Mária és Liza szerettek volna velem
játszani, de nem tudtam a térdeimen tartani, hát még felemelni őket. Időnként
elestem és nem tudtam felkelni. A szomszédaim mondták, hogy ha látták a kis
Máriát átszaladni az utcán, tudták, hogy valakinek jönnie kell, hogy felemeljen
engem a padlóról. Elkeseredtem és bátortalanná lettem. Egyik orvostól a
másikhoz mentünk. Az izmaim és ínszalagjaim meglazultak és néha becsípték az
idegeket. Valami nyomás vagy hirtelen mozdulat borzasztó fájdalmat okozott, és
néha paralízist. Az éjszakák rosszabbak voltak, mint a nappalok. Ha aludtam,
Fran mondta, hogy egész éjjel nyögtem a kíntól. Sok éjjelen nem aludtam, és
mindenfelé kószáltam a sötét házban, megnyugvást keresve.
Az orvosságok keveset használtak, legtöbbször csak az első alkalommal.
Nem tudtam, hogy ha az alkohol összekeveredik az orvossággal, megölhet. Nem
lehet ezzel eléggé vigyázni! Csak az mentette meg az életemet, hogy korán este
valami nehéz ételt fogyasztottam, ami feloldotta a pirulákat.
Azt hiszem, a legtöbb ember ekkor Istenhez fordult volna
utolsó vigasz gyanánt. De én rebellis (lázadó) voltam a vallásban. Korábbi
életemben akaratom ellen erőltették rám, és most lázadoztam minden szellemi
dolog ellen. Még fájdalmaim közepette is gúnyolódtam azok felett, akik azt mondták,
hogy majd imádkoznak értem. Nyers, szívós tervező mérnök-főnök voltam, és nem
volt szükségem anyámasszony katonáira, akik Istenben hisznek. Ez gyengeség lett
volna, én megállok a magam lábán.
De nem álltam egyedül. A gyógyszerekre támaszkodtam. Le
fogjuk szoktatni önt a pirulákról – mondta az orvosom. A kodein már
narkomániássá tette önt, a legutóbbi vérvizsgálat ezt mutatja.
Vitatkoztam vele, hogy engedje továbbra is. Nem bánom, ha
narkomániás vagyok is – mondtam. Mit számit? Hiszen úgyis menthetetlen vagyok.
– Megengedte, hogy továbbra is szedjem, gondolom, tisztán szánalomból. Csak
Isten és Fran tudta, mennyit szenvedek. De Fran volt az egyetlen, akinek
panaszkodtam.
Akkor, 1966-ban Frant megoperálták. Mikor hazajött a
kórházból, én már testileg, lelkileg roncs voltam.
Az első estén még gyenge volt a műtéttől, de vacsorát
készített és megpróbálta kitakarítani a konyhát. Sohase próbáltam egyedül menni
a konyhából a nappaliba, amiatt a két lépcsőfok miatt, de ezen az estén
kibotorkáltam a konyhából, hogy televíziót nézzek. Mikor elindultam lefelé a
lépcsőn, térdeim megrogytak. Anélkül, hogy óvakodhattam volna, előrebuktam a
nappaliba, ahol borzasztó kínok közt fetrengtem.
Mária az anyja után kiabált. Fran a lépcső tetején állt,
kezével befogta a száját, hogy elfojtsa kiáltását. Hozzám futott, de képtelen
volt lábra állítani. Még sohase voltak ilyen nagy fájdalmaim.
A telefonhoz futott, hogy felhívja a szomszédot, de
izgalmában elfelejtette a számokat. Az ajtó becsapódott mögötte, amint kifutott
az utcára a sötétben sikoltozva segítségért. Szomszédunk és három fia siettek
segítségünkre és a pamlagra emeltek. Hideg verejték lepett el, reszkettem és
kínomban sikoltoztam minden mozdulatnál. Fran felhívta az orvost. Az felismerte
a hangját a korábbiak nyomán és azt mondta: Amint csak lehet, vigyék a
kórházba.
Ezúttal hét hétig maradtam a kórházban. Eljött a karácsony
és az orvos huszonnégy órára hazaengedett. Lassan járjon és lépcsőre ne menjen
– mondta, különben ez lesz az utolsó lépcsőjárása.
Karácsonyt ünnepeltük. Fran lemondott a nagy étkezésről,
hogy engem hazahozzon a kórházból. Az asztalhoz menet elestem és nem tudtam
újra felállni. Ismét vissza kellett vinni. A gyerekek egész nap sírtak.
Mikor végül hazaengedtek február végén, a doktor
feldíszített egy kötelékkel, ami a vállamon át csüngve szorosan átkötötte a
derekamat és a csípőmet. De a gerincemben levő nagy mennyiségű
kalcium-lerakódás miatt ezt szinte lehetetlen volt viselnem. A doktor szerint
az egyedüli mentség most már a műtét lett volna.
A kórházban négyóránként demerol-injekciókat kaptam, de
otthon ez nem volt lehetséges, és ezért ismét a pirulákra szorultam. Úgy
látszott, nem bírtam eleget bevenni. Megrögzött narkomániássá lettem. De a
fájdalom oly erős és állandó volt, hogy nem is bántam. Úgy láttam, itt a világ vége.
Míg a kórházban voltam, otthon történt valami különös.
Feleségem és a szomszédasszonya meghallgatták Kathrin Kuhlman rádióadásait San
Francisco-ból. Aztán a szomszédasszony odaadta a könyvet: „Hiszek a csodákban”,
és megkérték a papjukat, látogasson meg engem a kórházban.
Fran élete megváltozott. Római katolikus volt, de sohase
vette ezt komolyan. Most Istenben való hite feléledt, mint ahogy a fű sarjad,
mely hirtelen talajt talál a sziklarepedésben, és felfelé tör a napsugár felé.
Mikor hazamentem, Fran úgy vélte, viszonoznunk kell a pap
szívességét, és részt kell vennünk egy szolgálatán. Nagyon mély hatást tett
ránk a gyülekezet szeretete, és néhány hét múlva beléptünk a közösségbe.
Az események elkezdődtek. Fran, akit mindinkább meghatott
Kathrin Kuhlman, megtudta, hogy nemsokára beszélni fog San Francisco-ban. Már
minden jegy elkelt, de az előző napon szomszédunk, akinek jegye volt, beteg
lett, és átadta az övét Frannak.
Másnap elragadtatástól áradozva jött haza. Az emberek
meggyógyultak! Láttam! – kiáltotta. Beszéltem egy nővel, aki valami hátbajából
gyógyult meg. Fred, egészen bizonyos vagyok benne, hogy veled is megtörténhet
ez. Miss Kuhlman hat hét múlva ismét San Francisco-ban lesz. El kell menned
erre az összejövetelre! Meg fogsz gyógyulni! Vagy elment az eszed, vagy ittál –
mondtam én. Tényleg részeg volt, de akkor még én nem tudtam erről az „Új
borról”.
Imádsággal bombáztak. Látogatóim voltak az egyháztól és azt
mondták, hogy imádkoznak értem. Udvarias voltam, de magamban kinevettem őket.
Később megtudtam, hogy voltak, akik böjtöltek és egész éjjeleken át imádkoztak
értem. Fran szidott. „Szégyelld magad. Ezek sebesre térdelik a térdüket
miattad, te pedig kigúnyolod őket.” De én belefásultam a szenvedésekbe. Az
ügyvédem azt mondta, hogy folytatnunk kell a pert a vállalatom ellen, miután
oly nagyon rosszabbul lettem. Frannak más tervei voltak. Meg volt róla
győződve, hogy meg fogok gyógyulni K. Kuhlman szolgálatán. Időpazarlás –
mondtam én, de ő csak bízott továbbra is. Rá akart beszélni, hogy meghallgassam
K. Kuhlman könyvét, amit fel akart olvasni nekem.
„Hallgasd csak meg! Nem csodálatos?” – mondta, és könnyek
peregtek le az arcán, amint egyik csodát a másik után olvasta fel.
„Inkább megsüketültem a te sírásodtól, sőt meg is némultam
ezektől a buta tündérmeséktől” – mondtam.
„Eredj hát, te kételkedő – mondta. Isten mégis meggyógyít
valahogyan.”
Elmondta Máriának és Lizának, hogy Isten meg fog gyógyítani
engem, és ettől fogva esti imájukban értem is kezdtek könyörögni.
Egy délután Fran éppen a könyvet olvasta, mikor a kislányok
átszaladtak a szobán és kiverték kezéből a könyvet. „No, most nem tudom, hol
tartok” – fedte őket. De mikor kinyitotta a könyvet, hogy megkeresse a lapot,
szeme ezekre a sorokra esett: Isten mindig meghallja a kislányok imádságát.
Ez megtette a hatását. Ettől fogva semmi se tudta
eltántorítani a hitétől, hogy meg fogok gyógyulni.
„Intelligens ember nem hiheti el ezt a gyógyítási maszlagot”
– mondtam. De Fran erősen kitartott és jegyet váltott a buszra, amely a
környékünkről a gyülekezet helyéig ment.
Új orvossal vizsgáltattam meg magamat, hogy egy másik
kórházba mehessek kivizsgálásra épp azon a hétvégen, mikorra Fran a szolgálatra
akart vinni. De ugyanakkor vitatkoztam vele, hogy a kockázat ellenére, hogy
megbénulok, megoperáltatom magam. Szabadulni akartam a szenvedéstől.
„Fred, kérlek, függeszd fel egy hétre – kérlelt Fran. El
kell menned Kathrin Kuhlman szolgálatára. Nem tudnád elérni, hogy a doktor
várjon egy hétig? Hétfőn, a szolgálat után mehetsz, ahová akarsz. Kérlek, halaszd
el!”
„Az orvos azt hiszi majd, hogy bolond vagyok – mondtam. Nem
intézkedhetsz a saját akaratod szerint. Ez az ő dolga.” Sírt, fenyegetőzött,
kiabált. Mindent elkövetett, amit asszonyok szoktak ilyenkor, hogy
megváltoztassa a véleményemet.
Fran, te nem érted ezt. A biztosító már 28 ezer dollárt
fizetett ki orvosi számlákra. Most ezt is jóváhagyták. Nem mondhatom le.
De megtettem. Nem volt más út, hogy az egészségemet
visszanyerjem az ő akarata szerint. Ezért az elhatározásomért egész további
életemben hálás leszek Istennek. A következő vasárnap beszálltunk a legrégibb,
legrozogább járműbe, amit valaha is láttam. „Ez egy busz?” – kérdeztem
gúnyosan, mikor leültünk a kopott ülésre. „Sajnálom, drágám – mondta feleségem
– de meg fogja érni, meglátod.”
Amint a rossz úton zötyögtünk, úgy éreztem, hogy minden
fájdalomcsillapító hiába volt. Minden kő, minden mélyedés zökkentett egyet a
kocsin, és a gerincem iszonyatosan fájt miattuk. Franre néztem. „Ez az átkozott
kocsi minden gödörbe belemegy.”
„Fred – mondta, és a könnyei folytak az arcán. – Ha nem
tudnám bizonyosan, hogy meg fogsz gyógyulni, hagytam volna, hogy ne jöjj el. De
tudom... biztosan tudom, hogy meggyógyulsz.”
„Honnan tudod? – sziszegtem kínjaim között. – Miért vagy
olyan biztos benne?”
„Nem tudom. Csak bízom Istenben és érzem, hogy Ő akarja,
hogy meggyógyulj. Oly régen imádkoztam ezért én és a gyermekek is. És tudod,
miss Kuhlman azt mondja, hogy Isten mindig felel a kislányok imádságára. Még
azért is imádkoztam, hogy már a szolgálat elején gyógyulj meg, hogy azután
örvendhessek neki.
Csendesen ültem, saját mérgemben és kínomban őrlődve, amint
az öreg busz továbbgördült. Fran ismét megszólalt, válogatva a szavakat: „Fred,
annyira bízom benne, hogy meggyógyulsz, hogy megkértem anyádat, viselje gondját
a kislányoknak ma éjjel, hogy mi nyugodtan ünnepelhessünk.”
„Mit mondasz?” – törtem ki. A kéretlen szeretete elég
kellemetlen volt, de ez már több volt a soknál. De ő éppen lehajtotta a fejét
és láttam, amint mozog az ajka és csendesen imádkozik.
Mit használ? – gondoltam. Meg vagyok fogva. Meg kell tennem,
amit lehetséges. De soha többé nem hagyom magam befogni ilyen csapdába, mint
ez.
Bár csak egy órával is előre tudtam volna látni! Bár csak
tudtam volna, amit Isten elrejtett előlem! De meg voltam kötözve tudatlanságom
és csekély hitem által, és ezért belépkedtem a gőgöm és önsajnálatom által
készített börtönömbe.
A busz éppen az auditórium ajtaja előtt állt meg. Mire
bementem, minden helyet elfoglaltak az alsó szinten. Frannak egy barátnője
segített felvinni a felső emeletre. Egy másik barátnője, egyházunk tagja látott
minket jönni, és átadta a helyét. Csendben leültem és nagy fájdalmaim voltak.
Fran állt, a falnak támaszkodva az oldalhajóban, mellettem. A kórus éppen
befejezte az éneket, mikor miss Kuhlman megjelent az emelvényen. Ragyogó piros
ruhában volt, és a gyülekezet tetszésnyilvánítására integetett nekünk. Aztán
énekelni kezdett, intve, hogy mi is csatlakozzunk hozzá. Körülöttünk mindenki
énekelt, kivéve természetesen engem. Mit képzel, kicsoda ő? – füstölögtem
magamban. Egy női prédikátor. A legnagyobb szamárnak kellene lennem, hogy
ilyesmi által hagyjam magamat megfogni. Amint a szolgálat folytatódott, emberek
kezdtek felmenni az emelvényre, és azt mondták, hogy meggyógyultak. Miféle
mágia volt ez? Biztos, hogy ezek mind nem mondhatnak valótlanságot!
Ekkor miss Kuhlman megállt és az emeletre mutatott: Van itt
egy fiatalember, ott az emeleten, aki éppen most gyógyult meg egy súlyos
gerincsérülésből. Ott van valahol az emeleten. Nem tudom ki az, és mi a
problémája, de éppen most gyógyult meg. Álljon fel. Álljon fel, és fogadja el a
gyógyulását!
Fran lökdösni kezdett „Fred, Fred, megvan! Rólad van szó.
Állj fel, állj fel!”
Körülnéztem. Néhányan rám néztek. Zavarban voltam és nem
akartam mozdulni.
„Fred, Isten meggyógyított! Állj fel és fogadd el!” – mondta
újra Fran.
Megráztam a fejemet és igyekeztem olyan messzire csúszni
tőle, amennyire csak lehetett az ülésen. De miss Kuhlman egyik segítője feljött
hozzám és fölém hajolt. „Azt hiszem, miss Kuhlman önről beszélt. Nem önnek volt
gerincsérülése?”
Üres tekintetemet rávetettem.
„Miért nem bízik Jézusban és áll a saját lábára?” –
kérdezte.
Meg akartam rázni a fejemet, de valami titokzatos erő
kényszerített, hogy lábra álljak. A szék karfája felé nyúltam, hogy
megtámaszkodjak, de megállapítottam, hogy nincs szükségem többé a karjaim
támasztékára. Magamtól is meg tudtam állni. És a fájdalom ... a fájdalom
elmúlt. Előrenyúltam és lassan ide-oda kezdtem fordulni. E gyülekezeti munkás
kérte, hogy lépjek az oldalhajóba és hajoljak különböző irányba. Alig tudtam
elhinni. A fájdalom elmúlt. A hátam hajlékony és nyújtható volt. Odafordultam
Franhoz, hogy valamit mondjak neki, de ő sírt: Ó, Fred, dicsőítsd Istent!
Dicsőítsd Istent! – csak ennyit tudott szólni.
Hihetetlen volt. Nem imádkoztam. Egy szikrányi hitem se
volt. Ehelyett gúnyolódtam és csipkelődtem. És mégis, hirtelen és minden ok
nélkül csodálatosan meggyógyultam. „Járjon hátrafelé és előre a teremben” –
mondta a gyülekezeti munkás. Ennél többet tettem: futni kezdtem. Le a
földszintre, aztán fel. Az emberek néztek rám. Voltak, akik felemelt karokkal
dicsőítették Istent. Bántam is én! Én meggyógyultam!
A gyülekezeti munkás megkérdezte: Nem akar lejönni az
emelvényre velem?
Nem vártam meg, hanem elindultam lefelé a lépcsőn Mikor a
földszintre értem, visszafordultam és ismét felszaladtam. Ezt háromszor
egymásután megcsináltam. Valóság volt! Még a talaj egyenetlensége sem okozott
fájdalmat a lábamban. Úgy éreztem, mintha sohase lettem volna beteg. Semmi
fájdalom, semmi sérülés, semmi merevség nem volt többé.
Mikor közeledtünk az emelvényhez, miss Kuhlman felém
nyújtotta a kezét: Hogy hívják, fiatalember? Meggyógyult? Sohase tudtam a
nyilvánosság előtt beszélni, de most ott álltam a több ezer ember előtt és
elmondtam, mi történt velem. Viharos tetszésnyilvánítással fogadtak. Az egész
auditóriumban mindenki dicsőítette Istent. Azon kaptam magam, hogy én is ezt
mondom: „Dicsőség Istennek! Köszönöm neked, Jézus! Köszönöm!” és még mielőtt
tudtam volna, Isten ereje alatt teljes hosszúságomban a talajra zuhantam. Én, a
kételkedő, meggyógyultam! Fran és én ezen az éjszakán ünnepeltünk. Sohasem volt
boldogabb emberpár ezen a földön.
Azután vissza akartunk menni az anyámhoz, hogy elhozzuk a
gyerekeket. Három év óta először fel tudtam emelni őket. „Fred, a hátad!” –
sikoltott anyám. Erősebbnek éreztem magam, mint valaha is életemben.
Egy évvel ezelőtt, mikor még dolgoztam, persze csak néha, a
jobb hüvelykujjamat becsíptem két gerenda közé. Letépte róla a húst és a bőrt,
csupán a csont maradt ott. Az orvosok műanyagból tettek rá borítást, majd saját
karomról vett bőrrel befedték. Csupán dísznek – mondták, és persze nem lehet
mozgatni, sem nem érez, mivel nem élő. Ezen az éjjelen Mária és Liza azt
kérdezték: „Apu, a hüvelykujjad is meggyógyult?” Nevettem. „Nem, angyalkáim.
Isten nagyon jó volt, hogy a hátamat meggyógyította.” „De mi az ujjadért is
imádkoztunk – mondták csalódottan. – Azt hittük, Isten erre az imádságunkra is
felelni fog.” Megsimogattam a fejüket: „Azt hiszem, egy gyógyulás is éppen
elég, nemde? Különben ez a hüvelykujj csak mesterséges. Azt hiszitek, Isten
élővé tudja tenni?” De úgy láttam, ők éppen ezt hitték.
Elhatároztuk, hogy néhány ismerősünkkel a templomba
kocsizunk, hogy bizonyságot tegyek a gyógyulásomról. A vasárnap esti szolgálat
már folyamatban volt. A városon keresztülhaladva hirtelen éles nyilallást
éreztem a jobb kezemben. Lenéztem. A hüvelykujjam rángatózott. Mozgatni tudtam.
Érzés volt benne! Élet volt benne! Ó, papa – kiáltottak a kislányok – Isten
felelni tud az imádságunkra, ugye? – Bizony megtette. Két nap múlva minden
kalcium-lerakódás eltűnt a gerincemből. A daganat és a csomók teljesen
eltűntek. De most már mindenre el voltam készülve.
Másnap felhívtam az ügyvédemet. Lefújhatja a pert – mondtam.
Meggyógyultam.
„Mit?! – kiáltott a telefonba. – Ez tréfa, vagy valami más
hasonló?”
„Nem. A hátam rendbejött.”
„Várjon! Ne szóljon egy szót se többet. Azonnal jöjjön az
irodámba és beszélünk róla. De ne szóljon senkinek semmiről.”
Megígértem, de nem volt szívem megmondani, hogy már jó pár
ezer ember tud róla tegnap óta. Igyekezett meggyőzni arról, hogy
pszichoszomatikus szünetelésről van szó. „Néhány hétig várjon és majd elmúlik –
mondta. Ha a dolgok visszatérnek normális állapotukba, újra visszatér a
fájdalom és folytathatjuk a pert.” „Semmi értelme sincs. Meggyógyultam.” „Nem
lehet! – kiáltotta. A hátak nem gyógyulnak meg egy éjjel alatt.”
Ott hagytam, de nagyon meg volt ijedve. Egyre azt
ismételgette: Várjon néhány hétig, és ismét normális lesz. De én három évig
kínok közt voltam és nem kívántam vissza ezt a „normális” állapotot.
Meggyógyultam, és ezt semmi pénzen nem lehet megvásárolni.
A következő héten Fran és én első kirándulásunkat tettük. A
Tehoe tóhoz mentünk a sípályára. Mindig szerettem síelni és nagyon fájt, mikor
azt hittük, többé nem síelhetek.
Fran és néhány barátunk (azok, akik annyit imádkoztak értem)
egy dombtetőn állva maradtak. Segítettek felcsatolni a sílécet, aztán
nekiindultam. Iszonyatos sebességgel rohantam lefelé a dombról, mikor egy
akadályhoz értem és a levegőbe repülve egyenesen fejjel egy fának mentem. Mikor
feltápászkodtam és kiráztam a havat a fülemből, hallottam, amint Fran a domb
tetejéről lekiáltott: Dicsőség Istennek!
Nevettem és magamban, levegő után kapkodva, azt mondtam:
Ámen.
Három hét múlva, mikor legközelebb felvettem ruhámat, hogy a
templomba menjek, megtapogattam a zsebeimet. Egészen megfeledkeztem a
gyógyszerekről, a narkotikumokról. Egész idő alatt eszembe se jutottak. Akkor
elvittem magammal a gyülekezetbe, hátha szükségem lesz fájdalomcsillapítóra. De
gyógyulásom teljes volt. Tudom, soha nem lesz rá többé szükség.
Júniusban visszamentem a munkámhoz. Azóta leestem létrákról
és megütöttem a hátamat úgy, hogy más nyomorék lett volna tőle. De úgy tűnik, a
hátam acélból van. Erősebb vagyok, mint azelőtt.
Barátaim közül többen meglepődtek, hogy visszamentem régi
munkahelyemre, mint tervező. Azt gondolták, egyszeriben prédikátor vagy
misszionárius leszek. De én még mindig ugyanaz a Fred Burdick vagyok. Ó,
szeretem Istent teljes szívemből és sohase mulasztok el egy alkalmat sem, hogy
elmondjam az embereimnek vagy klienseimnek, mit tett velem Isten. Senki se
hálásabb Istennek, mint én. Még mindig tervező vállalkozó vagyok. A legtöbb
időmet nyers, erős emberek között töltöm – téglázok, ácsok, bádogosok stb.
között. Nem vagyok prédikátor – nem próbálok kegyesnek vagy vallásosnak
látszani. Mindaz, amit tudok, az, hogy valamikor reménytelenül nyomorék voltam
és most egészséges vagyok, és ezt Isten tette velem.
Egy kicsit bánt, hogy az emberek azt hiszik, hogy nekem
szolgálatba kellett volna mennem vagy valami hasonlót. De átolvastam a Bibliát
és figyeltem azokra, akiket Jézus meggyógyított. A gadarénushoz értem. Az
követni akarta Jézust épp úgy, mint az apostolok. De Jézus azt mondta: „Menj
haza a barátaidhoz és mondd el, mily hatalmas dolgot cselekedett veled az
Isten.” (Mk. 5,10.) Ezt tettem én is.
Este, nehéz napi munkám után, senki se fogja tudni, mit
jelent nekem, mikor asztalnál ülök és a kis Liza így imádkozik: „Köszönöm,
Uram, hogy meggyógyítottad a papát.” ő sose fogja elfelejteni. Én sem.
Sok féle hírt hallunk nap, mint nap. Jókat is, rosszakat is
(tudom, általában túlnyomó többségben vannak a rossz hírek) … Vajon melyekre
nyitom meg a szívemet? Rick Joyner a Hírlevélben levő írásából másolok ide
néhány igen tanulságos sort:
.jpg)
.jpg)
