Készítette: Győzedelmes Gyülekezet
Egy nap a góré megjelent a brigád előtt és bemutatta Józsit.
Előtte azonban még 'sok szemközt' mindenkinek elmondta, hogy 'rendesnek' kell
lenni vele, mert 'speciális'. Mindenki döbbenten nézett rá.
Nem értettük, mire gondolt. Az új kolléga rettegett a
sötétben, mint egy gyerek és irtózott a tömegtől. Ezért aztán ő lett az
éjszakai portás. Így este is nappali fényben dolgozott és nappal egyedül
aludhatott a szálláson. Az emberek nehezen fogadták be. Gúnyolódtak vele. Úgy
hívták, hogy 'Bolondgomba'. Ha tehették, mindenféle otromba tréfát eszeltek ki
ellene. Születésnapján vettek neki egy tortát. Hogy jól láthassa az égő
gyertyákat, lekapcsolták a villanyt, amikor bejött a klubszobába. Szegényt úgy
kellett fellocsolni. A főnök nagyon mérges volt, ám munkaidőn kívül nem
tehetett semmit.
Szerencsére Józsi nem volt sértődős. Sajnos már hozzászokott
ezekhez az ugratásokhoz. Egyébként is kilógott a bandából. Betegsége miatt
gyógyszereket szedett, ezért nem járt a többiekkel kocsmázni. Magányos volt már
a munkabeosztása miatt is. Amikor a többiek elindultak a műszakba, ő akkor jött
haza, amikor hazaérkeztek, akkor készülődött a portára váltani. Végül is örült
ennek. Így kevesebbet találkozott a brigáddal. Nem szekálták annyit. A
munkásszállás egy nagy faházban volt. Az épület másik felét egy gyülekezet
bérelte. Józsit az egész eleinte egyáltalán nem érdekelte. Általában ő vállalta
el a szálláson a nagytakarítást. Külön pénzt kapott ezért. Egy ilyen alkalommal
a port törölgetve furcsa hangokat hallott a szomszédból.
- Valami előadást tartanak. - gondolta magában és
hallgatózni kezdett.
Régóta érdekelték a tudományok, a történelem, a biológia, az
élet rejtelmei. Gyerekkorában gimnáziumba akart menni. A szülei így is
magántanulóként taníttatták a tömegiszonya miatt. De fiatalon meghaltak egy
balesetben. Józsi tizennégy évesen elárvult. Rokonai nem voltak. Speciális
intézetbe került, ahol mindenféle vizsgálatok sorának vetették alá. Ez évekig
tartott. Addig hányódott-vetődött mindenfajta értelmes elfoglaltság és
tanulmány nélkül. Mire ennek vége lett, Józsi nagykorúvá vált és ott állt
szakma és érettségi nélkül az önálló élet kapujában. Nyolc általánossal a
legértelmesebb ember is elveszettnek érzi magát a világban.
Józsi portásnak jelentkezett egy gyárba. Szerette azt az
állást. Az elején a főnök elmondta neki, mi lesz a dolga. Az udvari munkákat
becsülettel elvégezte. Nem volt rá panasz. Sokat olvashatott a portán. A
fizetéséből meg tudott élni. Mint ahogy mondtam, a munkásszálláson lakott.
Szomszédaival jól kijött. Ugyan nem ismerte őket, de eleinte nem is érdekelték
túlságosan a mosolygós udvariassággal köszöngető arcok. Tudta, hogy
összejöveteleket rendeztek, ahol fiatalok, idősek és családok is megjelentek.
Túlságosan zárkózott volt. A hívőket azonban még ő is csodabogaraknak tartotta.
Őt inkább a tudományok érdekelték és a természet. Kíváncsi
volt a világegyetem működésére. Mindent elolvasott, ami erről szólt. Lassan
minden összeállt benne. Észrevette, hogy a dolgok milyen szabályosan
összeillettek és harmóniában működtek. Amint ebben gyönyörködött egyre jobban
izgatni kezdte a kérdés: jó, jó, mindez szép, de mi a célja? Minek ez az egész
univerzum, különösen a Föld az emberrel, ha úgyis elpusztul? Minek az értelem,
a kultúra, a tudomány, ha sorsunkban nem különbözünk az állattól és főleg a
gyermekvállalás, ha úgyis mind meghalunk?
Ott állt a falnál a portörlő ronggyal kezében. Erről
gondolkodott és közben hallgatózott. A szomszédban a Bibliáról volt szó. Józsi
szeretett olvasni. A történelem és a vallások is érdekelték, de csak mint
tudományos tárgyak. A keresztények hitét valamiféle különcségként kezelte.
Korábban karácsonykor, húsvétkor volt már néhányszor templomban. Csak a hideg
falakra és az unalomig ismételt rideg, gépies ceremóniákra emlékezett... és csupa
idős emberre meg gyerekre.
A szomszédokat azonban nem tudta ebbe beleilleszteni.
Valahogy annyira mások voltak, mint a vallásossággal kapcsolatos élményei.
Mosolygós, barátságos arcok, de semmi tolakodás... és közvetlenség. Már
többször is megszólították. Próbáltak vele a Bibliáról és Jézusról beszélni, de
mindez annyira távolinak tűnt számára. Udvariasan elutasította közeledésüket.
A fóbiája miatt semmi sem taszította annyira, mint az
emberekkel telezsúfolt zárt gyülekezeti terem. Most azonban ő maga volt
kíváncsi arra, mi folyt odaát. A vékony falon át a lelkész Jézusról beszélt,
mint emberről, a Bibliáról, mint hiteles, írott történelemről. Józsi így még
soha sem gondolt rájuk. Pedig értelmes ember volt. Az üzenet felkeltette
érdeklődését. Titokban megnézte a szomszédok kapualjában a faliújságot. Ezentúl
minden istentisztelet és egyéb gyülekezeti alkalom alatt ott állt a szobája
falánál és fülelt. Még jegyzetelt is közben, mint ahogy egy egyetemen szokás.
Ha épp egyedül volt és a szomszédságban nem folyt semmi rendezvény, elővette a
füzetét és olvasgatta. Minden jegyzet alá kérdéseket írt, amelyeket az utolsó
előadás szült benne. Elhatározta, hogy ha egyszer lesz bátorsága, ezeket
felteszi a lelkésznek. A legtöbbjét azonban hamarosan kihúzta, mert a következő
üzenetek valamelyikében választ kapott rájuk. Olyan volt, mintha valakivel
beszélgetett volna. Akkor kezdte sejteni, hogy Isten létezik.
A dolog egyre inkább izgalomba hozta. Egy alkalommal a
lelkész Krisztus haláláról és feltámadásáról beszélt. Józsinak a halál nem volt
ismeretlen, hisz korán árvaságra jutott. De a feltámadás? Hát az meg mi? A
lelkész tárgyilagosan fejtette ki a témát, mint egy rendőrségi szakértő. Józsi
lelki szemei előtt kibontakozott az egész dráma. Minden porcikáján érezte a Gecsemáné
hajnalának hidegét, a Golgota fájdalmait, a megfeszíttetés gyötrelmeit. Minden
olyan valóságosnak tűnt. A könnyei folytak, a szíve megtelt méltóságteljes,
fájdalmas szeretettel. Alig tudta elviselni a kínokat. Mégsem jutott eszébe
felkiáltani, hogy: elég, elég! Emelkedni kezdett. Kezei és lábai inain,
csontjain egyre jobban érezte a teste súlyát és a szögek helye égetően fájt.
Fulladt. A kulcscsontja feszült, akadályozta a levegővételben. Lenézett és
látta az embereket. Furcsamód ott voltak köztük a kollégái is. Gúnyolódtak,
köpködték, kővel, moslékkal dobálták. Haragos szemrehányásokat tettek,
olyasmikkel vádolták, amit sohasem tett meg. Szánalommal tekintett le rájuk.
Mindent megtett volna, hogy megmentse őket ebből a nyomorult állapotukból.
Magára vette volna minden terhüket, bűnüket, gondjukat, csak hogy szabadnak
lássa őket. Tudta, hogy erre képtelen lett volna. Hiszen ez Isten dolga. Érezte
gyarlóságát, a halál fenyegető közelségét és ez még sürgetőbbé tette vágyát az
Úr közelsége iránt.
- Hiszem, hogy bűnös vagyok. Kérlek, bocsáss meg nekem,
Uram! Te vagy az én Megváltóm! – mondta mély meggyőződéssel.
Nagy nehezen balra fordította fejét és belenézett Jézus
szemébe…
A brigádot átrendelték máshová dolgozni. Mire visszajöttek
vidékről, Józsi már nem volt a szállón. Társai a többi munkástól megtudták,
hogy elfelejtette bevenni a gyógyszereit, kómába esett és elvitte a mentő.
Senki sem kereste. Mindenki azt mondta, hogy meghalt. Az egész dolog úgy, mint
ő maga is, elfeledődött.
Évek múlva Józsi volt kollégái együtt mentek haza a
munkából. Erősen sötétedett. Az utcán a forgatagban egy fiatalembert hatalmas
tömeg vett körbe. Az utóbbi időkben ez mindennapos volt. Az újdonsült
demokrácia jelenségei közé tartoztak a hordószónokok. A munkások nem tulajdonítottak
túl nagy jelentőséget az utcai gyűlésnek. A kíváncsiság mégis odavitte őket.
Annak előtte több évtizedig semmit sem hallgathattak, csak azt, amit nekik
központilag előírtak. Most minden érdekelni kezdte őket is. Közelebb húzódtak.
A főnök döbbenten bámulta a fiatal szónokot, aki Krisztusról és Isten
szeretetéről beszélt nagy lelkesedéssel. A mindenség Teremtőjéről és Uráról,
Aki a szeretet miatt magát megalázva emberként megszületett, tanított, hirdette
az Igét, szenvedett és meghalt a bűneink bocsánatára. Ez a szeretet olyan erős
volt, legyőzte a poklot és a halált is. Úgy beszélt Róla, mint aki személyesen
ismerte. Hitelesen. A munkások ámulattal hallgatták. A főnök az emlékei között
kutatott. Rengeteg emberrel volt dolga az utóbbi három évtizedben. A srác arca
azonban nagyon ismerősnek tűnt valahonnan.
Hirtelen ijedten hátrált egy lépést, mintha szellemet látott
volna.
- Mi a baj, góré? – kérdezett rá egy öreg melós.
- Egy életem, egy halálom, azt a fazont ismerem! – mondta a
főnök és a pódiumon beszélő hittérítőre mutatott.
Az öreg csodálkozva nézett rá.
- Nézd meg magad is jobban. – mondta a főnök.
- Tényleg! Ez hihetetlen! – döbbent meg. – Hiszen ez a
Józsi!
- Nem, ez Isten… - mondta elgondolkodva a főnök, aki addig a
pillanatig megrögzött szocialistának vallotta magát, - úgy értem, idáig
egyáltalán nem hittem Benne, de most már tudom, hogy létezik!
Szerző: Kispál Csilla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.