Isten létezik!

Készítette: Győzedelmes Gyülekezet

Egy nap a góré megjelent a brigád előtt és bemutatta Józsit. Előtte azonban még 'sok szemközt' mindenkinek elmondta, hogy 'rendesnek' kell lenni vele, mert 'speciális'. Mindenki döbbenten nézett rá.

Nem értettük, mire gondolt. Az új kolléga rettegett a sötétben, mint egy gyerek és irtózott a tömegtől. Ezért aztán ő lett az éjszakai portás. Így este is nappali fényben dolgozott és nappal egyedül aludhatott a szálláson. Az emberek nehezen fogadták be. Gúnyolódtak vele. Úgy hívták, hogy 'Bolondgomba'. Ha tehették, mindenféle otromba tréfát eszeltek ki ellene. Születésnapján vettek neki egy tortát. Hogy jól láthassa az égő gyertyákat, lekapcsolták a villanyt, amikor bejött a klubszobába. Szegényt úgy kellett fellocsolni. A főnök nagyon mérges volt, ám munkaidőn kívül nem tehetett semmit.

Szerencsére Józsi nem volt sértődős. Sajnos már hozzászokott ezekhez az ugratásokhoz. Egyébként is kilógott a bandából. Betegsége miatt gyógyszereket szedett, ezért nem járt a többiekkel kocsmázni. Magányos volt már a munkabeosztása miatt is. Amikor a többiek elindultak a műszakba, ő akkor jött haza, amikor hazaérkeztek, akkor készülődött a portára váltani. Végül is örült ennek. Így kevesebbet találkozott a brigáddal. Nem szekálták annyit. A munkásszállás egy nagy faházban volt. Az épület másik felét egy gyülekezet bérelte. Józsit az egész eleinte egyáltalán nem érdekelte. Általában ő vállalta el a szálláson a nagytakarítást. Külön pénzt kapott ezért. Egy ilyen alkalommal a port törölgetve furcsa hangokat hallott a szomszédból.

- Valami előadást tartanak. - gondolta magában és hallgatózni kezdett.

Régóta érdekelték a tudományok, a történelem, a biológia, az élet rejtelmei. Gyerekkorában gimnáziumba akart menni. A szülei így is magántanulóként taníttatták a tömegiszonya miatt. De fiatalon meghaltak egy balesetben. Józsi tizennégy évesen elárvult. Rokonai nem voltak. Speciális intézetbe került, ahol mindenféle vizsgálatok sorának vetették alá. Ez évekig tartott. Addig hányódott-vetődött mindenfajta értelmes elfoglaltság és tanulmány nélkül. Mire ennek vége lett, Józsi nagykorúvá vált és ott állt szakma és érettségi nélkül az önálló élet kapujában. Nyolc általánossal a legértelmesebb ember is elveszettnek érzi magát a világban.

Józsi portásnak jelentkezett egy gyárba. Szerette azt az állást. Az elején a főnök elmondta neki, mi lesz a dolga. Az udvari munkákat becsülettel elvégezte. Nem volt rá panasz. Sokat olvashatott a portán. A fizetéséből meg tudott élni. Mint ahogy mondtam, a munkásszálláson lakott. Szomszédaival jól kijött. Ugyan nem ismerte őket, de eleinte nem is érdekelték túlságosan a mosolygós udvariassággal köszöngető arcok. Tudta, hogy összejöveteleket rendeztek, ahol fiatalok, idősek és családok is megjelentek. Túlságosan zárkózott volt. A hívőket azonban még ő is csodabogaraknak tartotta.

Őt inkább a tudományok érdekelték és a természet. Kíváncsi volt a világegyetem működésére. Mindent elolvasott, ami erről szólt. Lassan minden összeállt benne. Észrevette, hogy a dolgok milyen szabályosan összeillettek és harmóniában működtek. Amint ebben gyönyörködött egyre jobban izgatni kezdte a kérdés: jó, jó, mindez szép, de mi a célja? Minek ez az egész univerzum, különösen a Föld az emberrel, ha úgyis elpusztul? Minek az értelem, a kultúra, a tudomány, ha sorsunkban nem különbözünk az állattól és főleg a gyermekvállalás, ha úgyis mind meghalunk?

Ott állt a falnál a portörlő ronggyal kezében. Erről gondolkodott és közben hallgatózott. A szomszédban a Bibliáról volt szó. Józsi szeretett olvasni. A történelem és a vallások is érdekelték, de csak mint tudományos tárgyak. A keresztények hitét valamiféle különcségként kezelte. Korábban karácsonykor, húsvétkor volt már néhányszor templomban. Csak a hideg falakra és az unalomig ismételt rideg, gépies ceremóniákra emlékezett... és csupa idős emberre meg gyerekre.

A szomszédokat azonban nem tudta ebbe beleilleszteni. Valahogy annyira mások voltak, mint a vallásossággal kapcsolatos élményei. Mosolygós, barátságos arcok, de semmi tolakodás... és közvetlenség. Már többször is megszólították. Próbáltak vele a Bibliáról és Jézusról beszélni, de mindez annyira távolinak tűnt számára. Udvariasan elutasította közeledésüket.

A fóbiája miatt semmi sem taszította annyira, mint az emberekkel telezsúfolt zárt gyülekezeti terem. Most azonban ő maga volt kíváncsi arra, mi folyt odaát. A vékony falon át a lelkész Jézusról beszélt, mint emberről, a Bibliáról, mint hiteles, írott történelemről. Józsi így még soha sem gondolt rájuk. Pedig értelmes ember volt. Az üzenet felkeltette érdeklődését. Titokban megnézte a szomszédok kapualjában a faliújságot. Ezentúl minden istentisztelet és egyéb gyülekezeti alkalom alatt ott állt a szobája falánál és fülelt. Még jegyzetelt is közben, mint ahogy egy egyetemen szokás. Ha épp egyedül volt és a szomszédságban nem folyt semmi rendezvény, elővette a füzetét és olvasgatta. Minden jegyzet alá kérdéseket írt, amelyeket az utolsó előadás szült benne. Elhatározta, hogy ha egyszer lesz bátorsága, ezeket felteszi a lelkésznek. A legtöbbjét azonban hamarosan kihúzta, mert a következő üzenetek valamelyikében választ kapott rájuk. Olyan volt, mintha valakivel beszélgetett volna. Akkor kezdte sejteni, hogy Isten létezik.

A dolog egyre inkább izgalomba hozta. Egy alkalommal a lelkész Krisztus haláláról és feltámadásáról beszélt. Józsinak a halál nem volt ismeretlen, hisz korán árvaságra jutott. De a feltámadás? Hát az meg mi? A lelkész tárgyilagosan fejtette ki a témát, mint egy rendőrségi szakértő. Józsi lelki szemei előtt kibontakozott az egész dráma. Minden porcikáján érezte a Gecsemáné hajnalának hidegét, a Golgota fájdalmait, a megfeszíttetés gyötrelmeit. Minden olyan valóságosnak tűnt. A könnyei folytak, a szíve megtelt méltóságteljes, fájdalmas szeretettel. Alig tudta elviselni a kínokat. Mégsem jutott eszébe felkiáltani, hogy: elég, elég! Emelkedni kezdett. Kezei és lábai inain, csontjain egyre jobban érezte a teste súlyát és a szögek helye égetően fájt. Fulladt. A kulcscsontja feszült, akadályozta a levegővételben. Lenézett és látta az embereket. Furcsamód ott voltak köztük a kollégái is. Gúnyolódtak, köpködték, kővel, moslékkal dobálták. Haragos szemrehányásokat tettek, olyasmikkel vádolták, amit sohasem tett meg. Szánalommal tekintett le rájuk. Mindent megtett volna, hogy megmentse őket ebből a nyomorult állapotukból. Magára vette volna minden terhüket, bűnüket, gondjukat, csak hogy szabadnak lássa őket. Tudta, hogy erre képtelen lett volna. Hiszen ez Isten dolga. Érezte gyarlóságát, a halál fenyegető közelségét és ez még sürgetőbbé tette vágyát az Úr közelsége iránt.

- Hiszem, hogy bűnös vagyok. Kérlek, bocsáss meg nekem, Uram! Te vagy az én Megváltóm! – mondta mély meggyőződéssel.

Nagy nehezen balra fordította fejét és belenézett Jézus szemébe…

A brigádot átrendelték máshová dolgozni. Mire visszajöttek vidékről, Józsi már nem volt a szállón. Társai a többi munkástól megtudták, hogy elfelejtette bevenni a gyógyszereit, kómába esett és elvitte a mentő. Senki sem kereste. Mindenki azt mondta, hogy meghalt. Az egész dolog úgy, mint ő maga is, elfeledődött.

Évek múlva Józsi volt kollégái együtt mentek haza a munkából. Erősen sötétedett. Az utcán a forgatagban egy fiatalembert hatalmas tömeg vett körbe. Az utóbbi időkben ez mindennapos volt. Az újdonsült demokrácia jelenségei közé tartoztak a hordószónokok. A munkások nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget az utcai gyűlésnek. A kíváncsiság mégis odavitte őket. Annak előtte több évtizedig semmit sem hallgathattak, csak azt, amit nekik központilag előírtak. Most minden érdekelni kezdte őket is. Közelebb húzódtak. A főnök döbbenten bámulta a fiatal szónokot, aki Krisztusról és Isten szeretetéről beszélt nagy lelkesedéssel. A mindenség Teremtőjéről és Uráról, Aki a szeretet miatt magát megalázva emberként megszületett, tanított, hirdette az Igét, szenvedett és meghalt a bűneink bocsánatára. Ez a szeretet olyan erős volt, legyőzte a poklot és a halált is. Úgy beszélt Róla, mint aki személyesen ismerte. Hitelesen. A munkások ámulattal hallgatták. A főnök az emlékei között kutatott. Rengeteg emberrel volt dolga az utóbbi három évtizedben. A srác arca azonban nagyon ismerősnek tűnt valahonnan.

Hirtelen ijedten hátrált egy lépést, mintha szellemet látott volna.

- Mi a baj, góré? – kérdezett rá egy öreg melós.

- Egy életem, egy halálom, azt a fazont ismerem! – mondta a főnök és a pódiumon beszélő hittérítőre mutatott.

Az öreg csodálkozva nézett rá.

- Nézd meg magad is jobban. – mondta a főnök.

- Tényleg! Ez hihetetlen! – döbbent meg. – Hiszen ez a Józsi!

- Nem, ez Isten… - mondta elgondolkodva a főnök, aki addig a pillanatig megrögzött szocialistának vallotta magát, - úgy értem, idáig egyáltalán nem hittem Benne, de most már tudom, hogy létezik!

Szerző: Kispál Csilla