Történt ezek után, hogy hadba vonultak Jósáfát ellen a
móábiak és az ammóniak... (2Krón 20,1-4)
Ez derült égből villámcsapás volt. A felderítők hozták a
vészhírt, ráadásul olyan közel járt az ellenség, hogy már felkészülni sem
lehetett a védekezésre, nem beszélve a nagy túlerőről.
Mit tesz most Jósáfát? „...megijedt Jósáfát, az Urat kezdte
keresni, és böjtöt hirdetett egész Júdában." Milyen őszinte könyv a
Biblia! Mennyivel szebb lenne, ha azt olvasnánk, hogy a hívők mindig bátrak és
okosak, első nekifutásra mindent jól megoldanak stb. De nem ez a valóság. A
valóság az, hogy ők is ismerik a félelmet, s képesek megijedni is, ha
váratlanul valami szörnyű hírt hallanak.
Csak nem állnak meg itt. Hanem ez a különös kifejezés így
fordítható: a maga arcát az Úr arcára irányította. Először csak önmagára és
népére nézett, s látta, milyen gyengék. Aztán az ellenségre, s látta, milyen
erősek. De utána az Úrra nézett, mert látni akarta, hogy ő nemcsak még erősebb,
hanem Mindenható. Csak az első válasza volt a rémület, a második már a bizalom.
Ez a hit győzelme. „Ha félek is, benned bízom" - írta Jósáfát egyik
elődje, Dávid király.
És most érik be a jó magvetés, a korábbi alapos igehirdetés
gyümölcse: amikor felszólítja a népet böjtre és imádkozásra, az emberek értik,
miről van szó. Nem esnek pánikba, nem kapkodnak szövetségesek után, tudják,
hogy az élő Isten az ő hatalmas szövetségesük, s ha őt hívják segítségül,
számíthatnak rá. De nagy dolog, ha egy közösségben ez természetes!
A váratlanul támadó nehézségek mindig vizsgáztatják a
hitünket. Könnyű nyugodt időkben tisztelni az Urat, de merünk-e bízni benne,
amikor hirtelen történik valami baj, s nyilvánvaló a tehetetlenségünk?
Hisszük-e, hogy Istennek valóban minden lehetséges, az is, ami az embereknek
lehetetlen?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.