Zsoltár 42. A szellem szomjúsága Istenu tán; (héberrel és kapcsolódó igékkel)

Zsolt. 42,1 Az éneklőmesternek [a karmesternek]; Kóráh [jelentése: kopasz, tarfejű; jégeső, hideg] fiainak tanítása [(maśəkíl): éneke]^*

*A  feladatuk minden korban az Úr dicsérete: „A Kéhátiták (jelentése: gyűlés, gyülekezet) fiai közül és a Kóriták fiai közül való Léviták (jelentése: körülfont, hordozott, ragaszkodás, csatlakozás, szövetség; egyesült, hozzátett, ragaszkodó) pedig felállának, hogy az Urat, Izráel Istenét nagy felszóval dícsérjék” (2 Krón. 20,19).

Így dicsérve az Urat: „Teljes szívből kereslek téged, ne engedd, hogy eltérjek parancsolataidtól! Szívembe zártam beszédedet, hogy ne vétkezzem ellened. Áldott vagy te, URam! Taníts meg rendelkezéseidre!” (Zsolt. 119,10-12).  

Hiszen: „Nincs senkim rajtad kívül a mennyben, a földön sem gyönyörködöm másban. Ha elfogyatkozik is testem és szívem: szívemnek kősziklája és az én örökségem te vagy, oh Isten, mindörökké!” (Zsolt. 73,25-26).

Zsolt. 42,2 Mint a szarvas kívánkozik [(ʿáraḡ): epekedik] a folyóvizekre, úgy kívánkozik [(ʿáraḡ):vágyakozik ] egész lényem hozzád, oh Isten [('ĕlóhím)]!

Zsolt. 42,3 Szomjúhozik egész lényem Istenhez, az élő Istenhez; mikor mehetek el és jelenhetek meg Isten előtt [(rá'áh páním): hogy lássam Isten arcát]?*

*És így folytatja Dávid: „Feléd terjesztgetem (imádkozva nyújtom) kezeimet; egész lényem, mint szomjú, (kiszikkadt) föld, úgy eped utánad. Szela. (Zsolt. 143,6).

„Egyet kérek az Úrtól [('eḥáḏ): csak egyetlen vágyam van], azért esedezem, és azért [(šá'él šá'al): könyörgök]: hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében. Hogy nézhessem az Úrnak szépségét [(ḥázáh nóʿam): hadd lássam pompáját, ragyogását, és láthassam, milyen jóságos az Úr, és élvezhessem az Úr kedvességét], és gyönyörködhessem az ő templomában” (Zsolt. 27,4).

„Mily szerelmetesek a te hajlékaid, Seregeknek Ura! Kívánkozik, (sóvárog) sőt emésztődik (eleped) lelkem az Úrnak tornácai után; szívem és testem ujjongnak az élő Isten felé. A veréb is talál házat, és a fecske is fészket magának, ahová fiait helyezhesse, - a te oltáraidnál, oh Seregeknek Ura, én Királyom és én Istenem! Boldogok, akik lakoznak a te házadban, dicsérhetnek téged szüntelen! Szela” (Zsolt. 84,2-5).

„Ó Isten! Te vagy Istenem, hozzád vágyakozom! Utánad szomjazik lelkem, utánad sóvárog egész lényem, mint kiszikkadt, kopár, víztelen föld. Hogy láthassalak téged a szent helyen, szemlélvén a te hatalmadat és dicsőségedet” (Zsolt. 63,2-3).

És mert az Úr meghallgatta Dávidot, ezért ezt vallja meg: „Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem [és szereteted kísér] életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig [egész életemben örök időkön át]” (Zsolt. 23,6).

Mert: „Uram, szeretem a te házadban való lakozást, és a te dicsőséged hajlékának helyét. [Héber: URam, (jəhóváh): Jahve, Örökkévaló, szeretem házadat, és ('áhéḇ 'áhaḇ): gyönyörködöm (bajiṯ): sátradban, ahol (máʿín máʿôn): laksz, dicsőséged (káḇóḏ káḇôḏ): fenséged (mišəkán): sátorának] (máqômáh máqóm máqôm): helyét]” (Zsolt. 26,8).

És Isten válaszol a könyörgésre: „Az ünnep utolsó nagy napján pedig felálla Jézus és [(kradzó): hangosan] kiálta, mondván: Ha valaki szomjúhozik, jőjjön én hozzám, és igyék. Aki hisz én bennem, amint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből. Ezt pedig mondja vala a Szellemről, amelyet veendők valának az őbenne hívők: mert még nem vala [még nem adatott] a Szent Szellem; mivelhogy Jézus még nem dicsőítteték meg” (Ján. 7,37-39).

Zsolt. 42,4 Könnyhullatásom volt kenyerem éjjel és nappal, mikor mindennap azt mondták nékem: „Hol van a te Istened?*

*És így könyörög Dávid: „Segíts meg bennünket, szabadító Istenünk, a te nevednek dicsőségéért; ments meg minket és bocsásd meg vétkeinket a te nevedért. Minek mondanák a pogányok: Hol az ő Istenük? Legyen nyilvánvaló a pogányokon szemeink láttára a te szolgáid kiontott véréért való bosszúállásod” (Zsolt. 79,9-10).

 „Nem nékünk Uram, nem nékünk, hanem a te nevednek szerezz dicsőséget, a te kegyelmedért (szeretetedért) és hűségedért! Miért mondanák a pogányok: Hol van az ő Istenük?” (Zsolt. 115,1-2).

És az Úr válasza: „Gyűjtsétek össze a népet, szenteljétek meg a gyülekezetet; tartsatok szent gyűlést, hívjátok egybe a véneket, gyűjtsétek össze a kisdedeket és a csecsszopókat; menjen ki a vőlegény az ő ágyasházából és a menyasszony is az ő szobájából. A tornác (templomcsarnok) és az oltár között sírjanak a papok, az Úr szolgái, és mondják: Légy kegyelmes, oh Uram, a te népedhez, és ne bocsásd szidalomra a te örökségedet, (ne engedd, hogy gyalázzák örökségedet! Ne csúfolhassák őket) és ne uralkodjanak rajtuk a pogányok. Miért mondanák a népek között: Hol az ő Istenük?” (Jóel. 2,16-17).

Zsolt. 42,5 Mikor ezekről emlékezem, megkeseredem lelkemben; [(šáp̄aḵ): kiöntöm egész lényemet]. Mert nagy csoportban [(sáḵ): nagy tömeggel] vonultam ezelőtt és ujjongó örömmel [hangos ujjongással, és (rinnáh qól qôl): örömkiáltással, mint víz zúgás hangjával]. És hálaadással vezettem őket, az ünneplő [(ḥáḡaḡ): forgó, táncoló] sokaságot, az Isten [('ĕlóhím)] házáig [(bajiṯ): sátráig]*

*Igen: „Felőled lesz [Rólad szól] dicséretem a nagy gyülekezetben [a nagy közösségben]. És teljesítem fogadalmaimat az istenfélők [(járé'): Istent tisztelők] előtt” (Zsolt. 22,26).

És: „Az Úr iránt való fogadásaimat (teljesítem) megadom az ő egész népe előtt (egész népe jelenlétében). Dicsérlek a nagy gyülekezetben, az erős nép között magasztallak téged” (Zsolt. 116,14).

És: „Magasztallak a nagy gyülekezetben, hatalmas nép között dicsérlek” (Zsolt. 35,18).

„Vígan hirdetem az igazságosságot a nagy gyülekezetben; ímé, nem tartom vissza ajkamat, (és nem zárom be számat) te (jól) tudod, óh Uram! Igazságosságodat nem rejtem el szívemben, elmondom a te hűségedet és segítségedet; (beszélek hűségedről és szabadításodról) nem titkolom el kegyelmedet és igazságodat (szeretetedet és hűségedet) a nagy gyülekezetben” (Zsolt. 40,10-11).

„Így éneklem majd a te nevedet szüntelen, hogy beteljesítsem az én fogadásaimat minden napon” (Zsolt. 61,9).

Mózestől kezdve minden hívő, minden időben így dicsőíti az Urat a szabadításért, és mert Ő jó: „Erőm és énekem az ÚR, megszabadított engem. Ő az én Istenem, őt dicsőítem, atyám Istene, őt magasztalom” (2 Móz. 15,2-3)

„Ímé, az Isten az én szabadítóm! Bízom, és nem félek; mert erősségem és énekem az Úr, az Úr, és lőn nékem szabadítóm!” (Ésa. 12,2)

„Erőm és énekem az ÚR, megszabadított engem” (Zsolt. 118,14)

 „Az Úr az én erőm és pajzsom, Őbenne bízott szívem és megsegíttettem; örvend szívem és énekemmel dicsérem őt. Az Úr az ő népének ereje, és az ő fölkentjének megtartó erőssége” (Zsolt. 28,7-8)

„Ó, Uram, én erőm és mentsváram, menedékem a nyomorúság idején! Hozzád jönnek majd a nemzetek a föld legszéléről is, és ezt mondják: Bizony, hamis isteneik voltak elődeinknek, hiábavalók, egyik sem ér semmit!” (Jer. 16,19).

Zsolt. 42,6 Miért csüggedsz el lelkem [miért vagy szomorú] és nyughatatlankodsz [(hámáh): gyötrődsz, és háborogsz] bennem? Bízzál Istenben, és [(jáḥal): reménységgel várakozzál] mert még hálát adok én néki, és [(jáḏáh): dicsérem] az ő orcájának, az Ő [(páním): jelenlétében] szabadításáért [és a (jəšúʿáh): győzelemért]^*

*És újra biztatja magát Dávid: „Miért csüggedsz el lelkem, miért nyughatatlankodsz (és miért háborogsz) bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok én néki, az én szabadítómnak és Istenemnek (az én szabadító Istenemnek)” (Zsolt. 43,5).

Mert még fogod mondani: „Légy újból nyugodt, lelkem, mert jól bánt veled az ÚR! (Zsolt. 116,7).

Zsolt. 42,7 Istenem! Elcsügged [(šáḥaḥ): roskadozik, megháborodott] bennem az én lelkem; azért emlékezem reád a Jordán [az alájövő, a lefelé folyó, siető; lejövő). H. jardén; g. Iordanész. a járad ige jelentése: leszáll, süllyed. Lehet a Jordán név jelentése: évelő (ti. állandó vizű) vagy a halál folyó] és Hermon [odaszentelés” (szent hegy; hozzáférhetetlen, száműzött; felszentelt; kiemelkedő; csúcs, kiszögellés] földjéről, a Micár [kicsinység, jelentéktelen] hegyéről.

Zsolt. 42,8 Örvény örvényt hív elő zuhatagjaid hangjára; [minden habod] minden vízáradásod és hullámod összecsap fölöttem. [Más fordítás: A nyomorúságnak egyik mélysége a másikat követi: a te vízesésednek szavára minden te áradásaid és habjaid én rajtam általmentenek]!*

*És így folytatja Dávid, azt is kijelentve, hogy milyen örvényekről és milyen vizekről beszélt: „A te haragod reám nehezedett, és (örvényeid mind lehúznak) haboddal nyomtál engem. Szela. (Rám zúdult izzó haragod). Általmentek rajtam a te búsulásaid; a te szorongatásaid (rettentő csapásaid) elemésztettek engem (megsemmisítenek). Körülvettek engem, mint a vizek (mint az árvíz) egész napon; együttesen körülöveztek (teljesen bekerítenek) engem” (Zsolt. 88,8.17-18).

„(Segíts meg), és Szabadíts meg engemet, oh Isten, mert nyakamig érnek a vizek! Mély sárba estem be, (feneketlen iszapba süllyedtem) hol meg nem állhatok; feneketlen örvénybe jutottam, és az áradat elborít engem. Elfáradtam a kiáltásban, kiszáradt a torkom; szemeim elbágyadtak, várván Istenemet” (Zsolt. 69,2-4).

Zsolt. 42,9 Nappal kiküldte kegyelmét [(ḥeseḏ): szeretetét rendelte mellém] az Úr, éjjel éneke volt velem, imádság az én életem Istenéhez.

Zsolt. 42,10 Hadd mondjam Istennek, az én kőszálamnak [Én kősziklámnak, oltalmazóm vagy]: Miért felejtkeztél el rólam? Miért kell gyászban járnom ellenség háborgatása miatt [miért gyötör, sanyargat engem az ellenség]?*

*És így folytatja Dávid: „Hiszen te vagy oltalmam Istene, miért vetettél hát meg engemet? Miért kell gyászban járnom ellenség háborgatása miatt, (miért gyötör az ellenség)?” (Zsolt. 43,2-4).

És: „Te, Uram, védőpajzsom [oltalmazóm] vagy, te vagy dicsőségem, csüggedt fejem fölemeled, [felmagasztalod]” (Zsolt 3,4).

Zsolt. 42,11 Mintha zúzódás volna csontjaimban, [(recaḥ): mintha csontjaimat tördelnék] mikor gyaláznak [(ḥárap̄): gúnyolnak, ócsárolnak, szidalmaznak] engem az én szorongatóim, [(cárar): nyomorgatóim, sanyargatóim, akik gyötörnek] naponként ezt mondván nékem: Hol van a te Istened?^*

*És folytatja Dávid: „Meddig szidalmaz, oh Isten, a sanyargató? Örökké gyalázza-e az ellenség a te nevedet? Miért húzod vissza kezedet, jobbodat? Vond ki kebeledből: végezz!” (Zsolt. 74,10-11).

„Te tudod az én gyalázatomat, szégyenemet és pirulásomat; jól ismered minden szorongatómat (minden ellenségemet)” (Zsolt. 69,20).

„Minden napon gyaláznak engem ellenségeim, csúfolóim átkoznak engem” (Zsolt. 102,9).

 „Emlékezzél meg Uram a te szolgáidnak gyalázatáról! Hogy sok népnek gyalázatát hordozom keblemben, Amelyekkel gyaláztak a te ellenségeid Uram, amelyekkel gyalázták a te felkentednek lépéseit” (Zsolt. 89,51-52).

Segíts meg bennünket, szabadító Istenünk, a te nevednek dicsőségéért; ments meg minket és bocsásd meg vétkeinket a te nevedért. Ne mondhassák a pogányok: Hol van az ő Istenük? Legyen nyilvánvalóvá előttünk, hogy bosszút állsz a pogányokon szolgáid kiontott véréért!” (Zsolt. 79,9-10).

„És szálljon reám, Uram, a te kegyelmed, a te szabadításod, amint megígérted, Hogy megfelelhessek az engem gyalázónak, hiszen bizodalmam van a te igédben!” (Zsolt. 119,41-42)

Zsolt. 42,12 Miért csüggedsz el lelkem, és miért nyughatatlankodsz bennem, és [miért háborogsz]? Bízzál Istenben, mert még hálát adok én néki, az én szabadítómnak és Istenemnek.