Csak egy Anya?

Készítette: Sikeres gyermek

Egy nőtől, aki éppen a jogosítványát akarta megújítani a megyei hivatalban a hivatalnok hölgy megkérdezte, hogy mi a foglalkozása. A nő hezitált, nem igazán tudta, hogyan határozza meg a munkáját.

„Úgy értem - magyarázta a hivatalnok- van munkája, vagy csak ...?”

„Persze, hogy van munkám.”- csattant fel a nő – „Anya vagyok.”

„Az anyaság nem számít foglalkozásnak, a háztartásbeli a megfelelő szó!” hangsúlyozta a hivatalnok.

Egészen addig a napig nem is jutott eszembe a történet, amíg egyszer csak ugyanebbe a szituációba nem kerültem a polgármesteri hivatalban.

A hivatalnok láthatóan egy karrierista hölgy volt, kiegyensúlyozott, hatékony és megszállottja az olyan fontosnak hangzó címeknek, mint: „Hivatali Vallató” vagy „Városi Nyilvántartó”.

„Mi a foglalkozása?” - kérdezte.

Mi késztetett rá, hogy ezt válaszoljam, nem tudom, csak kibuktak belőlem a szavak.

„Tudományos munkatárs vagyok a gyermekfejlődés és emberi kapcsolatok területén.”

A hivatalnok megdermedt, a golyóstoll megállt a kezében és úgy nézett rám, mint aki rosszul hall. Megismételtem lassan, kihangsúlyozva a fontos szavakat. Majd csodálattal néztem, amint a kijelentésemet fekete nyomtatott betűkkel a hivatalos nyomtatványra írta.

„Megkérdezhetem” - kezdte a hivatalnok érdeklődéssel-, pontosan mit csinál ezen a területen?”

Hűvösen, minden izgatottság nélkül a hangomban, hallottam magam válaszolni:

„Továbbképző kutatómunkát végzek, laboratóriumban és terepen.” (Általában úgy mondom a házban és a házon kívül). „A főnökömnek dolgozom (az Úrnak elsősorban, aztán az egész családnak), szereztem már négy elismerést (mind lány). Természetesen ez a munka az egyik legelhivatottabb a földön, (akar valaki ellentmondani?) és gyakran napi 14 órát dolgozom (a 24 közelebb áll a valósághoz). De a munkám több kihívást tartogat, mint a legtöbb átlagos karrier és az elismerés sokkal kielégítőbb, mint pusztán a pénz.”

A hivatalnok egyre növekvő elismeréssel töltötte ki a nyomtatványomat, felállt és személyesen kísért az ajtóhoz.

Amint ráhajtottam a kocsifelhajtónkra, a csodálatos új karrieremben elmerülve, szaladtak elém a laborasszisztenseim: 13, 7 és 3 évesek. Az emeletről hallottam a gyermekfejlődési programunk új kísérleti modelljét (6 hónapos kisbabánkat), amint egy új hangmintát tesztelt.

Úgy éreztem, csapást mértem a bürokráciára! Úgy tűntem fel előttük, mint aki sokkal előkelőbb és nélkülözhetetlenebb az emberiség számára, mint „csak egy másik Anya”...