Egyszer volt, hol nem volt, kerek erdő közepén élt egyszer
egy sündisznó. Nagyon mogorva sündisznó volt, legalábbis ezt tartották róla.
Mindenkivel csak morgott, mindennel elégedetlen volt, és még ha jó szándékkal
közeledtek hozzá, akkor is tüskés gombóccá gömbölyödött, csak úgy meredeztek
kifelé a tüskéi. Nem is közeledett hát hozzá senki jó szándékkal
sündisznó-emlékezet óta.
Az erdő állatai már nem is tudták, honnan olyan biztosak benne,
hogy a sündisznóhoz nem érdemes jó szándékkal közeledni. Egyszerűen csak
biztosak voltak benne. Egymás között csak morogtak rá, és ha néha mégis szóba
elegyedtek vele, legfeljebb csak az időjárásról folyt a kurta társalgás.
Azt viszont soha
senkinek nem jutott eszébe megkérdezni tőle, fáj-e a szíve. Pedig bizony nagyon
fájt a szíve. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák. De a szúrós
tüskéktől senki sem fért hozzá. Valaha régen akadtak néhányan, akik
megpróbálták, de ahogy tüskéivel megbökte őket, mind megharagudtak. Azóta senki
sem próbálkozott.
Így éldegélt a sündisznó napról napra és évről évre, míg
egyszer éppen az erdei ösvény egyik szélétől igyekezett a másik felé, amikor
vidáman ugrándozó lépteket hallott, egy kislány közeledett, aki szinte repült
lefelé a lejtőn, s közben egy víg dalocskát énekelt.
Amint a sündisznó észrevette a kislányt, abban a szempillantásban
összegömbölyödött, amint ez már szokása volt. A kislány csak ekkor figyelt fel
a tüskés gombócra. „Süni!” - kiáltott fel nagy örömmel, és leguggolt a
sündisznó mellé. A sündisznó szerette volna szemügyre venni a kislányt, de az
orrát sem merte kidugni.
„Kedves Süni, bújj
elő a kedvemért kérlelte a kislány, szeretnélek megsimogatni!” A sündisznó
szíve megdobbant a tüskék alatt. Ilyesmit már olyan régen mondtak neki, hogy
talán nem is mondtak sohasem. Már majdnem kidugta a fejét tüskés páncélja alól,
de valami mégis visszatartotta. A kislány tovább kérlelte.
„Kedves Süni, kérlek
csak az orrocskádat, hadd érintsem meg.” A süninek könny szökött a szemébe.
Szerencsére nem láthatta senki biztonságos rejtekében. Valami kedveset akart
válaszolni a kislánynak, már a nyelvén is volt, aztán mégis más lett belőle.
„Hagyj békén. Engem nem lehet megsimogatni.” - morogta, és abban a pillanatban
meg is bánta, de nem volt ereje bocsánatot kérni.
A kislány elszomorodott. „Ne haragudj rám, én csak jót
akartam.” ”Persze, persze, hm…” -
mormogta a sündisznó, mert nem tudta, mit is mondjon.
”Hát, akkor Isten veled, kedves Süni. Talán majd máskor.” -
és a kislány továbbindult, egy kicsit lassabban, mint ahogyan jött, de az erdő szépsége hamarosan visszaszerezte jókedvét.
A sündisznó a távolból még hallotta dudorászását. Szeretett
volna utána kiáltani – „Gyere vissza!” De egy hang sem jött ki a torkán.
Teltek-múltak a napok, és mindegyre ez járt az eszében,
talán majd máskor. Magának sem merte bevallani, de a szíve mélyén egyre csak
arra várt, hogy a kislány egyszer majd visszatér.
S a kislány hamarosan
visszatért. Most már messziről észrevette a sünit. Halkan és óvatosan
közeledett, nehogy megijessze. A süni is észrevette a kislányt. A biztonság
kedvéért most is összegömbölyödött, de előzőleg még titkon alaposan szemügyre
vette a várva várt jövevényt. Csak úgy vert a szíve a tüskerengeteg alatt. A
kislány halkan és finoman ereszkedett le mellé.
„Itt vagyok.” -
suttogta.
A süni borzasztóan
izgult, hogy megint elrontja az egészet. „Hát, Isten hozott.” - mondta
akadozva, és nagyon megkönnyebbült, hogy sikerült kimondania.
„Most megengeded, hogy megsimogassalak?”
A sündisznó összeszedte minden bátorságát, és félénken
kidugta az orrát. A kislány feléje nyúlt, hogy megsimogassa, de amint a keze
odaért volna, a sündisznó összerezzent, visszahúzta az orrát, és meredező
tüskéi a kislány ujjába szaladtak. Még a vér is kiserkent belőle. A kislány
feljajdult, ujját a szájába kapta, és sírva fakadt.
Látod, mondtam én, előre megmondtam.” - morgott a sün –
„Jobb lett volna, ha sohase szólsz hozzám. Menj innét, hagyj magamra!”
”Hálátlan vagy és
igazságtalan! És utálatos!” - sírt a kislány, és elrohant.
A sündisznó most már
kétségbeesetten kiabált utána, „Várj! Gyere vissza! Én nem akartam! Nem így
akartam. Én világéletemben arra vágytam, hogy megsimogassanak! Soha senki nem
simogatott meg! Te voltál az egyetlen, aki…”
Már nem tudta folytatni. Hangja zokogásba fulladt. Csak úgy
rázkódtak a tüskéi.
A kislány még mindent hallott. Mégsem fordult vissza.
Szaladt, csak szaladt, amíg egy patakhoz érkezett. Tovább már nem bírta a lába.
Leült egy kőre a parton, és hatalmas könnycseppeket hullatott a patak vizébe. A
patak meg csak halkan locsogott, és magával vitte a könnycseppeket. Így ült ott
egy darabig. A patak olyan halkan locsogott, hogy egyszer csak a szívében is
csend lett. És akkor fülébe csengtek a sündisznó szavai, amelyeket már nem
akart meghallgatni.
„Soha senki nem
simogatott meg!”
Milyen türelmetlen
voltam, és milyen értetlen gondolta. Megbuktam szeretetből. És újra könnyek
gördültek végig az arcán. De ezek már nem a sértettség, hanem a megbánás
tisztító könnyei voltak.
„Te voltál az
egyetlen, aki. Az egyetlen!”
Egy pillanatig még
erőt gyűjtött, aztán letörölte könnyeit, és szaladt árkon-bokron át, vissza a
sündisznóhoz, s ahogy rátalált, nem törődve a tüskékkel, úgy, amint volt,
fölkapta és magához ölelte.
A sün meglepetésében még összegömbölyödni is elfelejtett,
becsületből még kapálózott egy kicsit, és mondott valami olyasmit, hogy eressz
el, vigyázz, meg foglak szúrni, de közben boldogan simult a kislányhoz, még a szíve dobogását is érezte.
”Én így szeretlek
téged, a tüskéiddel együtt! És a barátod akarok lenni.” - mondta a kislány, az
örömtől elcsukló hangon. És csodák csodája, a tüskék nem szúrtak többé! Puhák
és bársonyosak lettek, mint a selymes zöld pázsit. Mindnyájan félreismertünk
mondta a kislány. Te kedves vagy és melegszívű, jó és szeretetreméltó.
A sün nem is tudta,
hová legyen a boldogságtól. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák, de
azt legtitkosabb álmaiban sem merte remélni, hogy egyszer lesz valaki, aki
magához öleli. A sün és a kislány attól fogva barátok lettek. Az erdő állatai
pedig mind ámultak a sündisznó átváltozásán
( ismeretlen szerző)
.jpg)
