„Nyisd meg ajkamat, Uram, és dicséretedet hirdeti szám.
Hiszen a véresáldozatot nem kedveled, és ha égőáldozatot adnék is, nem vennéd
szívesen. Isten előtt a töredelmes lélek a kedves áldozat. A töredelmes és
megtört szívet nem veted meg, Istenem!” Zsoltárok könyve 51: 17-19
Abban az időben a papi szolgálat megkövetelte a hentes-mészáros
szaktudását is, hiszen a napi- és a különböző áldozati állatok tömegének
halálát követelték. Ha valaki bűnt követett el, vinnie kellett a bárányt a
sátorhoz, ill. később a templomhoz, hogy annak feláldozása számára
bűnbocsánatot hozzon. Emellett voltak különböző hálaáldozatok, felajánlások,
ünnepi alkalmak, ahol állatok vére folyt.
Ez a rendszer rengeteg munkát adott a papoknak és
segítőiknek (a lévitáknak), komoly anyagi áldozatot követelt a néptől. De
mégis, kinek volt ez jó?
Nyilván az eleinte még nagy hatással lehetett az emberekre a
halálnak, mint a bűn következményének drámai és személyes megtapasztalása.
Később viszont mindez formasággá, rutinná vált. Sőt Jézus idejében már a
templom számára jól jövedelmezett a pénzváltás és az áldozati állatok helyi
árusítása.
A ceremóniális törvényt is Isten adta, méghozzá komoly
céllal és mély tartalommal. De amikor valaki teljesítette a ceremóniák formális
rendjét, és közben szíve gonoszsággal volt tele – gyakorlatilag megcsúfolta
Istent és megvetette a bűnbocsánatát.
Ma is lehet Istenhez jönni minden „ceremóniát” betartva,
lehet komoly áldozatokat hozni a „műért”, lehet nagy összegekkel támogatni az
egyházat… Nem ezekkel van a baj. Szükség is van rájuk, de nem ez a lényeg.
Mi egy élő, személyes Istent imádunk, akinek nem arra van
szüksége, amit amúgy is tőle kaptunk, hanem szívből jövő imádatunkra, alázatos
lelkünkre, önmagunk felajánlására vágyik.
Dávid nagyon súlyos bűnöket követett el, mégis Isten embere
lehetett, mert szívből megbánta ezeket az Úr előtt, és új életet kezdett. A mi
életünk is tele van helyre hozni való dolgokkal. Mit adunk ma Istennek? Mivel
jövünk hozzá?