Isten szeretete - Jesus Culture

Klaus Douglas: Az Egyházról

"Aki azt akarja, hogy az egyház maradjon meg olyannak, amilyen, az nem akarja, hogy az egyház megmaradjon." 

Gyülekezetek házanként

Pünkösdkor 3000 ember tért meg, és létrejöttek a házankénti gyülekezetek. Az apostolok:

" ...mindennap a templomban [a szenthelyen] és házanként nem szűnnek vala meg tanítani és hirdetni Jézust, a Krisztust. [Más fordítás: Továbbra is szünet nélkül, mindennap tanítottak, és hirdették az Evangéliumot a Templomban és a házaknál, és hirdették, hogy Jézus a Krisztus]” (Csel. 5,42)

Egy rövid gondolat:

Készítette: István Bertalan 

A Biblia szerint van a legjobban definiálva: Zsid 11,1

"A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés."

Minden ember hisz valamiben, az is, akinek nem Istene az Úr; van a ki a saját erejében hisz, van aki a pénzben, a természet törvényeiben és sorolhatnám a végtelenségig, de csak egyetlen hit üdvözít és tud elvinni az Isten jelenlétébe, ez a Jézus Krisztus halálába és feltámadásába vetet hit, hogy Jézus meghalt a bűneikért. Én ebben hiszek, hogy a könyörülő és irgalmas Isten, emberré lévén feláldozta magát értem, bűneimet testében felvitte a fára, hogy az én bűneimnek Ő meghalván én őrökké éljek:

1Tim 3,16

"És minden versengés nélkül nagy a kegyességnek eme titka: Isten megjelent testben, megigazíttatott lélekben, megláttatott az angyaloktól, hirdettetett a pogányok közt, hittek benne a világon, felvitetett dicsőségbe." És még egy fontos dolog: Zsid 11,6

"Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni; mert a ki Isten elé járul, hinnie kell, hogy ő létezik és megjutalmazza azokat, a kik őt keresik"...Hinni kell hogy az Isten létezik, hogy irgalmából és kegyelmének gazdagságából a legnagyobb ajándék lehet a miénk: az örök élet ajándéka!

Ef 2,8-9.

"Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék"

ÁMEN! Dicsőség érte az Istennek!

Mese a sündisznóról!

 Készítette: Győzedelmes Gyülekezet

 Egyszer volt, hol nem volt, kerek erdő közepén élt egyszer egy sündisznó. Nagyon mogorva sündisznó volt, legalábbis ezt tartották róla. Mindenkivel csak morgott, mindennel elégedetlen volt, és még ha jó szándékkal közeledtek hozzá, akkor is tüskés gombóccá gömbölyödött, csak úgy meredeztek kifelé a tüskéi.

Nem is közeledett hát hozzá senki jó szándékkal sündisznó-emlékezet óta. Az erdő állatai már nem is tudták, honnan olyan biztosak benne, hogy a sündisznóhoz nem érdemes jó szándékkal közeledni. Egyszerűen csak biztosak voltak benne. Egymás között csak morogtak rá, és ha néha mégis szóba elegyedtek vele, legfeljebb csak az időjárásról folyt a kurta társalgás. Azt viszont soha senkinek nem jutott eszébe megkérdezni tőle, fáj-e a szíve. Pedig bizony nagyon fájt a szíve. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák. De a szúrós tüskéktől senki sem fért hozzá. Valaha régen akadtak néhányan, akik megpróbálták, de ahogy tüskéivel megbökte őket, mind megharagudtak. Azóta senki sem próbálkozott. Így éldegélt a sündisznó napról napra és évről évre, míg egyszer éppen az erdei ösvény egyik szélétől igyekezett a másik felé, amikor vidáman ugrándozó lépteket hallott, egy kislány közeledett, aki szinte repült lefelé a lejtőn, s közben egy víg dalocskát énekelt. Amint a sündisznó észrevette a kislányt, abban a szempillantásban összegömbölyödött, amint ez már szokása volt. A kislány csak ekkor figyelt fel a tüskés gombócra. „Süni!” - kiáltott fel nagy örömmel, és leguggolt a sündisznó mellé. A sündisznó szerette volna szemügyre venni a kislányt, de az orrát sem merte kidugni.

 „Kedves Süni, bújj elő a kedvemért kérlelte a kislány, szeretnélek megsimogatni!” A sündisznó szíve megdobbant a tüskék alatt. Ilyesmit már olyan régen mondtak neki, hogy talán nem is mondtak sohasem. Már majdnem kidugta a fejét tüskés páncélja alól, de valami mégis visszatartotta. A kislány tovább kérlelte.

„Kedves Süni, kérlek csak az orrocskádat, hadd érintsem meg.” A süninek könny szökött a szemébe. Szerencsére nem láthatta senki biztonságos rejtekében. Valami kedveset akart válaszolni a kislánynak, már a nyelvén is volt, aztán mégis más lett belőle. „Hagyj békén. Engem nem lehet megsimogatni.” - morogta, és abban a pillanatban meg is bánta, de nem volt ereje bocsánatot kérni. A kislány elszomorodott. „Ne haragudj rám, én csak jót akartam.”

”Persze, persze, hm…” - mormogta a sündisznó, mert nem tudta, mit is mondjon.

”Hát, akkor Isten veled, kedves Süni. Talán majd máskor.” - és a kislány továbbindult, egy kicsit lassabban, mint ahogyan jött, de az erdő szépsége hamarosan visszaszerezte jókedvét.

A sündisznó a távolból még hallotta dudorászását. Szeretett volna utána kiáltani – „Gyere vissza!” De egy hang sem jött ki a torkán. Teltek-múltak a napok, és mindegyre ez járt az eszében, talán majd máskor. Magának sem merte bevallani, de a szíve mélyén egyre csak arra várt, hogy a kislány egyszer majd visszatér.

S a kislány hamarosan visszatért. Most már messziről észrevette a sünit. Halkan és óvatosan közeledett, nehogy megijessze. A süni is észrevette a kislányt. A biztonság kedvéért most is összegömbölyödött, de előzőleg még titkon alaposan szemügyre vette a várva várt jövevényt. Csak úgy vert a szíve a tüskerengeteg alatt. A kislány halkan és finoman ereszkedett le mellé.

„Itt vagyok.” - suttogta. A süni borzasztóan izgult, hogy megint elrontja az egészet.

„Hát, Isten hozott.” - mondta akadozva, és nagyon megkönnyebbült, hogy sikerült kimondania.

„Most megengeded, hogy megsimogassalak?”

A sündisznó összeszedte minden bátorságát, és félénken kidugta az orrát. A kislány feléje nyúlt, hogy megsimogassa, de amint a keze odaért volna, a sündisznó összerezzent, visszahúzta az orrát, és meredező tüskéi a kislány ujjába szaladtak. Még a vér is kiserkent belőle. A kislány feljajdult, ujját a szájába kapta, és sírva fakadt.

Látod, mondtam én, előre megmondtam.” - morgott a sün – „Jobb lett volna, ha sohase szólsz hozzám. Menj innét, hagyj magamra!”

”Hálátlan vagy és igazságtalan! És utálatos!” - sírt a kislány, és elrohant.

A sündisznó most már kétségbeesetten kiabált utána, „Várj! Gyere vissza! Én nem akartam! Nem így akartam. Én világéletemben arra vágytam, hogy megsimogassanak! Soha senki nem simogatott meg! Te voltál az egyetlen, aki…”

Már nem tudta folytatni. Hangja zokogásba fulladt. Csak úgy rázkódtak a tüskéi.

A kislány még mindent hallott. Mégsem fordult vissza. Szaladt, csak szaladt, amíg egy patakhoz érkezett. Tovább már nem bírta a lába. Leült egy kőre a parton, és hatalmas könnycseppeket hullatott a patak vizébe. A patak meg csak halkan locsogott, és magával vitte a könnycseppeket. Így ült ott egy darabig. A patak olyan halkan locsogott, hogy egyszer

csak a szívében is csend lett. És akkor fülébe csengtek a sündisznó szavai, amelyeket már nem akart meghallgatni.

„Soha senki nem simogatott meg!”

Milyen türelmetlen voltam, és milyen értetlen gondolta. Megbuktam szeretetből. És újra könnyek gördültek végig az arcán. De ezek már nem a sértettség, hanem a megbánás tisztító könnyei voltak.

„Te voltál az egyetlen, aki. Az egyetlen!”

Egy pillanatig még erőt gyűjtött, aztán letörölte könnyeit, és szaladt árkon-bokron át, vissza a sündisznóhoz, s ahogy rátalált, nem törődve a tüskékkel, úgy, amint volt, fölkapta és magához ölelte. A sün meglepetésében még összegömbölyödni is elfelejtett, becsületből még kapálózott egy kicsit, és mondott valami olyasmit, hogy eressz el, vigyázz, meg foglak szúrni, de közben boldogan simult a kislányhoz, még a szíve dobogását is érezte.

”Én így szeretlek téged, a tüskéiddel együtt! És a barátod akarok lenni.” - mondta a kislány, az örömtől elcsukló hangon. És csodák csodája, a tüskék nem szúrtak többé! Puhák és bársonyosak lettek, mint a selymes zöld pázsit.

Mindnyájan félreismertünk mondta a kislány. Te kedves vagy és melegszívű, jó és szeretetreméltó. A sün nem is tudta, hová legyen a boldogságtól. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák, de azt legtitkosabb álmaiban sem merte remélni, hogy egyszer lesz valaki, aki magához öleli. A sün és a kislány attól fogva barátok lettek. Az erdő állatai pedig mind ámultak a sündisznó átváltozásán

( ismeretlen szerző)

Skillet - Never surrender ~ Soha ne mondj le rólam {magyar és angol szöv...

A halál földében ülőkről

Készítette: Lisa Szanyel

A nép, a mely sötétségben ül vala, láta nagy világosságot, és a kik a halálnak földében és árnyékában ülnek vala, azoknak világosság támada.

Ettől fogva kezde Jézus prédikálni, és ezt mondani: Térjetek meg, mert elközelgetett a mennyeknek országa. Mát. 4,16-17.

A nép, a mely sötétségben jár vala, lát nagy világosságot; a kik lakoznak a halál árnyékának földében, fény ragyog fel fölöttük! Ésa. 9,2

Isten szól a Fia által

Készítette: Lisa Szanyel

Minekutána az Isten sok rendben és sokféleképen szólott hajdan az atyáknak a próféták által, ez utolsó időkben szólott nékünk Fia által,

A kit tett mindennek örökösévé, a ki által a világot is teremtette, A ki az ő dicsőségének visszatükröződése, és az ő valóságának képmása, a ki hatalma szavával fentartja a mindenséget, a ki minket bűneinktől megtisztítván, üle a Felségnek jobbjára a magasságban, Annyival kiválóbb lévén az angyaloknál, a mennyivel különb nevet örökölt azoknál.

Zsido 1:1-4.

Amen!

Te melyiket választanád?

Készítette: Győzedelmes Gyülekezet

Egyszer egy sasfióka kiesett a fészekből. Véletlenül arra járt egy paraszt, aki hazavitte, és a baromfiudvarban helyezte el. A sas fióka a tyúkok között nőtt fel.

A tyúkok eleinte bizalmatlanul tekintgettek az idegenre, aki vadul csapkodott a szárnyával, és ügyetlenül a levegőbe akart emelkedni.

Miután a sas még fiatal és alkalmazkodóképes volt, gyorsan megtanulta, hogyan viselkedjék úgy, mint a tyúkok. Hamarosan már csak a külsejében különbözött a baromfiudvar lakóitól. Akárcsak a tyúkok, ő is kukacokat keresett a földön, magokat csípett fel az etetőedényből, és megpróbált tyúk módjára kotkodácsolni. Ahogy múlt az idő, egyre ügyesebbé vált mindebben.

Fokozatosan elhalványult benne az a különös vágy, hogy a levegőbe emelkedjék. Időnként, amikor egy árnyék siklott a baromfiudvar fölé, és valamennyi tyúk hisztérikusan kotkodácsolva bokrok és fák alatt keresett menedéket, a kis sas volt az egyetlen aki felnézett az árnyékra, és furcsa vágy fogta el. Miután azonban nem tudott magyarázatot találni ezekre az érzésekre, és valamennyi tyúk értetlenül nézett rá, amikor beszélni akart velük erről, elfojtotta magában ezt a vágyat. És amikor a következő alkalommal árnyék jelent meg a baromfiudvar felett, ő is behúzta a fejét, akárcsak a többiek, és egy bokor védelmébe menekült velük. Évekkel később egy vándor ment el a baromfiudvar mellett. Amikor megpillantotta a sast, megkérdezte a parasztot:

"Hogyan lehetséges, hogy te egy sast tartasz a baromfiudvarban? Nem tudod, hogy ő egészen más életre van szánva?"

A paraszt elmesélte neki, hogyan találta meg annak idején a sasfiókát, és mivel nem volt más ötlete, a baromfiudvarban helyezte el.

"És amint látod, jól érzi magát a tyúkok között. Ő is egy közülük."

A vándor csóválta a fejét, és arra kérte a parasztot, hadd vigye magával a sast egy sétára. A parasztnak nem volt ellene kifogása, így a vándor felemelte a sast, a karjára ültette, és kiment vele az udvarból.

Lassan, kényelmesen sétált a sassal a dombok felé. A sas leereszkedett szárnnyal és behúzott fejjel ült a karján, és csak időnként kockáztatta meg, hogy félve végigtekintsen az idegen környezeten. A vándor felsétált vele egy dombra, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a tájra, de a sas csak keveset látott mindebből.

Este a vándor visszavitte a sast a baromfiudvarba. A madár megkönnyebbülten reppent le a földre, és szorgalmasan elkezdett kukacokat keresni. Nagyon örült, hogy ismét a társai között lehet.

 A vándor néhány nappal később visszatért, ismét a karjára ültette a sast, és elindult vele a messzi dombok felé. A sas ezúttal kíváncsian nézett körül. Amikor elérkeztek egy magas domb tetejére, a vándor felemelte a levegőbe a karján ülő sast. A sas csapkodott a szárnyával, hogy visszanyerje az egyensúlyát, és közben legnagyobb csodálkozására felemelkedett a levegőbe. Csodálatos érzés volt ugyan a szabad lebegés, de a sas megijedt, és ismét belekapaszkodott a vándor biztonságot jelentő karjaiba. A vándor nevetett, ismét lesétált a madárral a dombról, és visszavitte a baromfiudvarba.

A sas továbbra is úgy viselkedett, mint egy tyúk, de közben alig várta, hogy megérkezzék a vándor. Amikor a férfi a következő alkalommal eljött, a sas magától értetődően a karjára röppent, büszkén felszegte a fejét, és látszott, hogy alig várja, hogy elinduljanak.

Ismét felmentek a magas hegytetőre. Csodálatos nyári nap volt, langyos szellő simogatta a fákat, az égen fehér felhők lebegtek, és körös-körül csodálatos, messze nyúló táj húzódott, zöld erdőkkel és termékeny földekkel. A vándor felemelte a karját, és óvatosan egy ívet húzott a levegőben. A sas eleinte félve kapaszkodott a karjába, izgatottan csapkodott a szárnyával, de aztán ösztönösen kiterjesztette a szárnyát, és a szél egyre magasabbra emelte a levegőben.

Hirtelen hangos, győzedelmes kiáltást hallatott, és eleinte szűk, majd egyre nagyobb köröket írt le a levegőben. Szinte súlytalanul repült a végtelen felé.

Mint egy király a birodalmában.

2. változat

Egyszer egy sas fióka kiesett a fészekből. Véletlenül arra járt egy paraszt, aki hazavitte, és a baromfiudvarban helyezte el. A sas fióka a tyúkok között nőtt fel.

A tyúkok eleinte bizalmatlanul tekintgettek az idegenre, aki vadul csapkodott a szárnyával, és ügyetlenül a levegőbe akart emelkedni. Később azonban a tyúkok jó társaságot jelentettek a sas fiókának és készségesen tanították. Miután a sas még fiatal és alkalmazkodó képes volt, gyorsan megtanulta, hogyan viselkedjék úgy, mint a tyúkok. Hamarosan már csak a külsejében különbözött a baromfiudvar lakóitól. Akárcsak a tyúkok, ő is kukacokat keresett a földön, magokat csípett fel az etetőedényből, és igazi tyúk módjára kotkodácsolt. Időnként arra használta a szárnyait, hogy társainál gyorsabban fogjon meg egy kövér kukacot, de legtöbbször a földön sétálgatott, mint a tyúkok.

Évek teltek el, és egy napon egy gyönyörű szép madár jelent meg a baromfiudvar fölött. Kiterjesztett szárnyakkal lebegett a levegőben, közvetlenül felettük, szinte súlytalanul.

A sas tisztelettel tekintett fel a magasba, és megkérdezte társait:

"Ki ez?"

"Ez egy sas. Azt mondják, a sas a levegő királya" - válaszolta az egyik tyúk.

"De felejts el. Te meg én, mi mások vagyunk".

És a sas elfelejtette a gyönyörű árnyékot a tiszta égen, és abban a hitben halt meg, hogy ő egy tyúk.

Így vagyunk mi is, amíg rá nem ébredünk, hogy kik vagyunk Krisztusban, addig nem azt a győztes életet éljük, amire a mi Atyánk elhívott!! „Ímé újjá lett minden…” Vedd észre, gondolkodj el rajta és járj a világosság fiaként a győzelem útján! Magasan felette a sötétség minden munkájának!!

Meglepődés

Készítette: ~ Szeretem a családomat ~

Ti is így voltatok vele ? :)

Hadd menjek Istenem

Ige: Ez is a test cselekedeteihez tartozó dolog:

„... Még testiek vagytok; ... Mert mikor egyik ezt mondja: Én Pálé vagyok; a másik meg: Én Apollósé; nem testiek vagytok-é? Hát kicsoda Pál és kicsoda Apollós? Csak szolgák, kik által hívőkké lettetek, és pedig amint kinek-kinek az Úr adta. Én plántáltam, Apollós öntözött; de az Isten adja vala a növekedést. Mert Isten munkatársai vagyunk: Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok” „... Senki se fuvalkodjék fel az egyik tanítóval, dicsekedve a másik ellen” (1 Kor. 3,3-4.5.6.9;  4,6)

Ige: Isten bizonyságtétele a világi ember számára

Isten: „nem hagyta magát bizonyság nélkül, mert jótevőtök volt, a mennyből esőt adott nektek és termést hozó időket; bőven adott nektek eledelt és szívbéli örömet” (Csel. 14,17)

 „hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs is messzire egyikünktől sem; Mert Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk… ” (Csel. 17,27-28)

Hiszen: „Az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat. Nap napnak mond beszédet; éj éjnek ad jelentést. Nem olyan szó, sem olyan beszéd, amelynek hangja nem hallható: Szózatuk kihat az egész földre, és a világ végére az ő mondásuk” (Zsolt. 19,2-5)

„Kérdezd csak meg az állatokat, azok is tanítanak, és az égi madarakat, azok is tudósítanak. Vagy elmélkedj a földről, az is tanít, a tenger halai is beszélnek neked. Ki ne tudná mindezekről, hogy az ÚR keze alkotta őket?” (Jób. 12,7-9)

Ige: Megbátorodásunk Krisztus által van

 „Mert amint bőséggel [túláradóan] kijutott nékünk a Krisztus szenvedéseiből [megpróbáltatásaiból, amin keresztülment, amit elszenvedett, átélt és megtapasztalt (ez nem feltétlenül csak fizikai „szenvedést” jelent], úgy bőséges a mi vigasztalásunk [buzdításunk, megbátorodásunk] is Krisztus által”(2 Kor. 1,5)

Dicsérni vágylak én

15. ZSOLTÁR

15. ZSOLTÁR

Charles E. Robinson: Nők és férfiak.

Azt hiszem, ki lehet jelenteni, és be lehet bizonyítani, hogy semmi igei megkülönböztetés nincs, ami a hitélet gyakorlását vagy bármilyen ezzel kapcsolatos dolgot illet, és a nemeken alapulna. Isten szemében nincsenek férfiak vagy nők, csupán emberek... Az a megkülönböztetés, amit Isten tesz, nem a nemükben, hanem a családban elfoglalt helyükben van.

Akik várják - a szigetek - dicsőítsék Őt!

Dicsőítsék az Urat, hirdessék dicséretét a szigeteken! (Ésa. 42,12)

Krisztusban erős vagyok!

Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. (Fil. 4,13)