Szerző: Guti Tünde
Napsütéses, kora nyári napra ébredtünk. Igazi kiránduló idő!
Erre jó a szombat, nosza, menjünk valamerre!
Rövid tanakodás után eldöntöttük, hogy Gödöllő az úti cél,
bejárjuk a csodálatos, arborétumszerű birtokot és megnézzük
Sissy gyönyörű kastélyát. Jókedvűen indultunk, nem volt túl
meleg. Focilabdát is vittünk, jól jön az egy sportos
családban!
Néhány órát töltöttünk ezen a mesébe illő helyen, majd egy
röpke focizás után gazdag élményekkel indultunk haza.
Itthon ment minden tovább a megszokott kerékvágásban.
Egészen addig, amíg észre nem vettem, hogy erősen viszket a
csípőm. Nem nagyon törődtem vele, de amikor már fájt is, az
arra ösztönzött, hogy meg kellene nézni, mi van ott! Mivel
nem
láttam hátra, Béla és egy tükör segítségével
megállapítottam,
hogy egy féltenyérnyi piros folt látszik. Este volt már,
ezért
megbeszéltük, hogy másnap megmutatom az orvosnak. Igen ám,
de akkorra duplájára terebélyesedett a folt, s ijesztően
változott
a színében a sötétebb és a világosabb árnyalat. Ráadásul a
házi
orvosunk késő délután rendelt, így továbbra is az
izgatottság és
a fájdalmak közt telt az idő.
Nem tudom, miért, de a rendelés vége felé került rám a sor.
A doktornőnk ránézett a csípőmre és elkomorodott arccal
mondta:
LYME -KÓR! Egyértelműen látszik a férfitenyér nagyságú,
kokárda sávozású piros folt. Kellően megijesztett,
sürgősséggel
küldött azért a gyógyszerért, ami akkor nyújt védelmet, ha a
kullancscsípés után 11 napon belül kezdik adagolni. Lázasan
próbáltam visszaemlékezni, s egyértelművé vált, hogy
Gödöllőn
találkoztam a fertőzött kullanccsal. Érdekes, hogy a
kirándulás
után pont 11 nappal kerültem orvoshoz…
Mivel régebben olvastam Makra Ágnes: Kullancscsípéstől a
maláriáig c. könyvét, eléggé megrémültem a ténytől!
Rohantunk
férjemmel az ügyeletes gyógyszertárba, ahol a patikus
átnyújtva
a gyógyszert figyelmeztetett, hogy haladéktalanul kezdjem el
szedni!
Úgy éreztem, mintha nem is velem történne mindez. Tisztában
voltam a lehetséges következményekkel: agyhártyagyulladás és
fokozatos bénulásos állapot. Este került az álom. Nem nagyon
mertünk egymáshoz szólni, Bélával együtt próbáltuk az Úr elé
borítani kétségbeesett gondolatainkat. Szinte bénító volt a
jövőm
felőli aggódás!
Másnap felhívtam édesanyámat, testvéreimet és a gyülis ima
riadóláncot. Jó volt tudni, hogy sokan imádkoznak értem!
Csak az Úrban bízhattam, annak ellenére, hogy szedtem az
orvosságot, mivel annyira a határon volt a kezelés kezdete.
A
félelem árnyékolta be mindennapjaimat, mi lesz a
családommal,
férjemmel, négy gyermekünkkel. Közben ijesztő jelenségeket
tapasztaltam. Mintha az ujjaimból kiment volna az erő.
Egyszerűen kiestek a kezemből a tárgyak. Legyen az bármi,
amit megfogtam, észrevétlenül elejtettem. Nagyon megijedtem,
hogy elkezdődött az idegrendszeri leépülés! Úgy éreztem,
hogy versenyt futok az idővel, hiszen a 11. napon kezdtem
el szedni a folyamat visszafordítását szolgáló medicinát.
TUDTAM, HOGY CSAK AZ ÚR SEGÍTHET RAJTAM, a
tabletta az csak „gyógyászati segédeszköz”. A rettenetes
betegség bennem van és csak Isten veheti ki belőlem!
Könyörögtem, fohászkodtam, és ezt tették nagyon drága
testvéreim is.
Feszítő szorongásban teltek a hetek. A bizonytalanság
bénító súlyként akart összemorzsolni. Csak a hit és a remény
tartotta bennem a lelket: az az Úr, akiben hiszek, olyan
Isten,
aki mindenható hatalmánál fogva bármit megtehet! Az Ő
kezében tudtam az életem.
Hosszú, nyomasztó időszak telt el, amikor felfedeztem,
hogy nincs fájdalom, nincs körkörös, piros folt, nincsenek
potyogó konyhaeszközök. Vajon meggyógyultam?
Próbáltam ráállni és elhinni, hogy mennyei Atyám
cselekedett.
Ha ismerősök kérdeztek hogylétem felől, azt válaszoltam,
már jól vagyok! Dicsőség az Úrnak!
Az idő múlásával egyre biztosabb voltam benne, hogy
TUDOM, KINEK HITTEM! Isten az Úr, aki a hajszálon
múló életeket is meg tudja menteni! Ő az én gyógyítóm,
Ő az én megtartóm és szabadítóm!
Körülbelül 8 év távlatában is ezt vallom: az Úr az Isten!
Jézus Krisztus él, aki az út az Atyához. Csak benne lehet reménységünk!
Guti Tünde