Az ifjú prédikátor

ORAL ROBERTS Ö N É L E T R A J Z. 6. fejezet

Felgyógyulásom után két hónappal már elkezdtem prédikálni, de Isten gyógyító hatalma csak 12 évvel később lépett az életembe. Sokan kérdezték már tőlem, hogy miért várakoztam olyan sokáig erre, hogy gyógyító szolgálataimat megindítsam. A válasz nagyon egyszerű. Isten kegyelme nélkül nem tudtam beteget gyógyítani. Elég őszinte vagyok, hogy megmondjam: nem volt meg hozzá a hatalmam. A 12 év alatt állandóan vágyakoztam az isteni erőre, de nem volt senki, aki megmutassa, hogy miként járjak el, én pedig nem mertem más prédikátorok útjáról letérni. Az ő szabványaik szerint prédikáltam, és szolgálataimat az egyházam által előírt szabályokhoz igazítottam.

Általánosságban beszéltem arról, hogy Isten meg tudja gyógyítani a betegeket, mint ahogy engem is kigyógyított tuberkolózisomból. Nem igen hallottunk gyógyulási bizonyítékokról, néhány idősebb hívőt kivéve, akik még ma is áldották az Urat azért, amit értük évekkel korábban cselekedett. Rendkívül boldogtalan voltam a 12 év alatt és szívemet rengeteg kérdés gyötörte. Az Úr felszólított, hogy vigyem át az Ő gyógyító erejét embertársaimra és bennem ebben az időben semmiféle energiaforrás nem támadt. Felekezetemben senkit sem izgatott az, hogy az Úr gyógyító hatalmát az emberi társadalom számára közvetíthessem. Tudták, hogy hogyan prédikálják vallási tantételeinket, de a szenvedésektől való megszabadítás látomásszerű szikrája hiányzott belőlük.

Egész lelkem kiáltott ezért a megszabadítási erőért. A hozzám közelálló emberekben is kerestem ezt, de nem találtam meg az ő szívükben, sem pedig a magaméban. Elmentem egyházunk néhány vezetőjéhez, és közöltem velük lelkiállapotomat. Elmondtam nekik, hogy hiszek egy nagy megújulásban, amelyet Isten még az idők befejezése előtt kibocsát a világra. Az egyház egy része szerint a megújulás napjai már lejártak, és szerintük senki se várjon többé nagyszabású megújulásra.

Egy napon Papa meglátogatott abban a templomban, ahol ekkor lelkipásztorkodtam. Kértem őt, hogy vigyünk ki székeket az épület háta mögé, üljünk le és beszélgessünk egy kicsit. Két széket odatámasztva leültünk egymás mellé. Megkérdeztem:

- Papa, a mi prédikátoraink miért nem gyógyítják meg a betegeket úgy, ahogy ezt a Biblia-korabeli elődeink tették?

- Ezt nem tudom, fiam.

- Nem gondolod Papa, hogy napjainkban ugyanaz a küldetésünk van a betegek gyógyítását illetően, mint amilyet akkoriban bízott a tanítványaira az Úr?

- De igen, hiszem, hogy ugyanúgy kellene cselekednünk, mint ahogyan egykor ők cselekedtek.

- Hiszed Papa, hogy eljövetele előtt az Úr Jézus ránk bocsát még egy olyan hatalmas megújulást, mint amilyenben a korai keresztény egyházak részesültek?

- Oral, én 30 éve hiszek egy Jézus eljövetele előtti nagy világmegújulásban. Most jobban hiszek benne, mint valaha. Hiszem, hogy Isten felemeli az emberiséget, ad neki hatalmat arra, hogy feltámassza a halottakat, látóvá tegye a vak szemeket, s hogy kiűzze a démonokat. És ha mindez megtörtént, hiszem, hogy akkor Jézus eljön közénk.

Ezután ha Papa meglátogatott engem, vagy én mentem el hozzá, mindig a nagy világ-megújulásról beszélgettünk, amelyben hittünk mind a ketten, hogy egy napon szétterjed a földön. Papa minden alkalommal megemlítette, hogy hite szerint én azért születtem, mert Isten arra hívott el, hogy én is részese legyek ennek a megújulásnak. Mondta, hogy még megérem azt a napot, melyen az én nemzedékemnek a legnagyobb összejöveteleit tartom, és hogy Isten engem még nagyon is felhasznál arra, hogy segítsek az embereknek megtérni az Úrhoz.

Nem mondhatom azt, hogy ez alatt a 12 év alatt teljesen a hiányában voltam néhány csodálatos élménynek. Akadtak kivételes gyógyulási esetek. Mindezek rendszerint a részemről való előzetes készülődés, vagy meggondolás nélkül történtek, mintha csak hirtelen pattantak volna elő. Mialatt a Pentecostal Holiness Church - ben (Pünkösdi Szentség Egyház), a georgiai Toceo-ban lelkipásztorkodtam, egyik diakónusunkat, Clyde Lawsont, baleset érte. Bill Lee testvér éppen nálam volt, amikor a hívást kaptam. Ő is eljött velem. Mire odaértünk, Clyde a földön feküdt és kezével a jobb lábát szorongatta. Egy súlyos motor zuhant a lábára és összezúzta a lábujját, csak úgy ömlött belőle a vér. Clyde ordított a fájdalomtól. Szólni nem tudott, csak a lábára tekintve jelezte, hogy imádkozzunk érte. Látva, amint szorongatja a lábát, hirtelen igen mély részvét fogott el. Minden gondolkodás nélkül letérdeltem és kezemmel megérintettem a cipője hegyét. Néhány szavas komoly ima után felegyenesedtem. Abban a pillanatban Clyde fájdalmas kiáltozásai megszűntek. Megpróbálta mozgatni az ujjait a cipőben, és bírta. A fájdalmak elmúltak. Felugrott a lábával, dobbantott egyet és megkérdezte:

- Roberts testvér, mit tett velem?

- Clyde, én semmit sem tettem - válaszoltam.

- De igen, tett. Nincs többé fájdalmam, meggyógyult a lábam!

Elálmélkodtam, és amíg őt figyeltem, ő lehajolt, lehúzta a cipőjét és megmutatta a lábát. Teljesen ép volt. Tagadhatatlan, hogy csoda történt. Hazafelé Bill Lee ezt kérdezte:

- Roberts testvér, magában mindig megvan ez az adomány?

- Bár lenne, Bill - feleltem.

- Mert ha mindig meglenne, akkor megújulást hozhatna erre a világra.

Sokat gondolkoztam ezen, amit Bill mondott. Ha mindig megvolna ez a fajta hatalmam, megújulást hozhatnék a világnak. Bill Leenek igaza volt. Ha az Úr embereket megszabadító ereje rászáll egy bizonyos emberre, akkor ez az ember megújulást hozhat az egész emberiségnek.

Nem sokkal ezután elhagytam Toceo-t és visszatértem Oklahomába, ahol ismét a Shawnes-beli Baptista Egyetemre kerültem. Rákövetkező évben az oklahomai Enid-be neveztek ki lelkésznek, ahol viszont a Philips Egyetemet látogattam. Enidben történt, hogy Isten másodszor szólt hozzám.

A világ legjóságosabb embereiből toborzódtak össze az enidi gyülekezet tagjai. Úgy szerettek, mint a saját fiukat. Tizenegy hónapon keresztül csodálatos szolgálatot teljesíthettem közöttük. Ennek az időnek a leforgása alatt ötvenre tehető azoknak a száma, akik újonnan csatlakoztak a gyülekezethez, és úgy látszott, hogy ez a szolgálat életem legnagyobb szolgálata. Ezidőben érintett meg ismét az Úr hangja, ugyanúgy, ahogy 12 évvel korábban hallottam. Akkor éppen felálltam, hogy prédikáljak a templomban, amikor meghallottam az Ő hangját: "Fiam, meggyógyítalak és te közvetíted az én gyógyító hatalmamat embertársaidnak."

Most pedig ültem a tanteremben és ismét hallottam: "Fiam, meggyógyítalak és te közvetíted az én gyógyító hatalmamat embertásaidnak."

Amikor néhány egyházi emberrel kimentem "vadászni és halászni", ugyanezt hallottam. Bibliámat tanulmányoztam, hogy prédikációra készüljek, s ismét ez a szózat ütötte meg a fülemet. Most már egy pillanatra sem tudtam magamat kivonni az Ő hatása alól. 12 éve vártam az Isten kegyelmére, Enidben többet kaptam belőle, mint valaha azelőtt. Ennek eredményeként, ha bűnösök jöttek a templomba, közülük sokan kérték a megtérésüket, a tagok létszámában igen egészséges növekedés állt be. Mégis egy dolgot nem tudtam elérni. Nagyobb tömegeket vonzani. A vasárnapi iskolába 175-200 fő járt, vasárnap esténként 150-200 ember. Imaestéken 40-50-en voltak. Nem kaptam elég erőt Istentől és a tagok száma csak nem növekedett. Hét közben gyakran felhajtottam a templomhoz, elnéztem a szép épületeket és így fohászkodtam: Uram, vajon miért nem bírom szolgálatommal betölteni ezt a templomot. És mindig, amikor ezt mondtam, újra a fülembe csengett az Ő hangja: "Fiam, meggyógyítlak és te közvetíted az én gyógyító hatalmamat embertársaidnak."

Megvilágosodott előttem a tény: Én prédikálok, és Isten szavát nem tudom követő jelekkel bizonyítani. Rádöbbentem arra, hogy az ősi egyházakban az igehirdetők beszédét igenis "követő jelek" támogatták. Ezen jelek egyike a betegek gyógyítása volt. Az én szolgálatom alatt viszont nem gyógyultak meg a betegek, mert egyrészt nem fektettem rá elegendő hangsúlyt, másrészt nem kaptam meg hozzá a szükséges kegyelmet. Eszembe jutottak a Szentírásból Márk evangélista szavai: "Azok pedig elmentek és mindenütt hirdették az Igét, és az Úr együtt munkálkodott velük, és megerősítette az Igét azokkal a jelekkel, amelyek kisérték azt." (Mk 16:2)

Emlékeztem az ősi egyház apostolainak imádságára, miután a templom Ékes kapujánál kolduló sánta embert meggyógyították: "Most azért Urunk, tekints az ő fenyegetéseikre, és add meg a te szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék a Te igédet, nyújtsd ki kezedet gyógyításra, hogy jelek is és csodák is történjenek a Te szent Fiadnak, a Jézusnak neve által. És miután könyörögtek, megrendült az a hely, ahol összegyűltek és megteltek mindnyájan Szent Szellemmelés az Isten igéjét bátorsággal hirdették." (Csel. 4:29-30)

Arra is emlékeztem, amikor a Szentírás azt mondja: "István pedig, aki teljes volt kegyelemmel és erővel, nagy csodákat és jeleket cselekedett a nép között." (Csel. 6:8)

És amikor azt mondja: "Fülöp pedig lement Samária egyik városába és hirdette nekik a Krisztust. És a sokaság szívvel-lélekkel figyelt azokra, amiket Fülöp mondott, mikor hallotta és látta a jeleket, amelyeket cselekedett. Mert sokakból, akikben tisztátalan lelkek voltak, azok nagy kiáltozással kimentek. Sok gutaütött és sánta pedig meggyógyult és nagy öröm támadt abban a városban." (Csel. 8:7-8)

Megkaptam a választ kérdéseimre. Isten ereje hiányzott az életemből. Ha volt is valami bennem Isten erejéből és valami az Ő kegyelméből, de nem volt bennem meg a bibliai idők apostolainak nagy hite és nagy bátorsága.