"Íme, felmegyünk
Jeruzsálembe..." (Lk 18,31).
Jeruzsálem Urunk életében az
a hely, ahol Atyja akarata iránti engedelmessége elérte a tetőfokát. "Nem
a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem" (Jn
5,30). Ez az egy uralkodó törekvés végigkísérte egész életén és semmi, sem
öröm, sem fájdalom, sem siker, sem sikertelenség nem tudta céljától eltéríteni.
"Szilárdan elhatározta, hogy felmegy Jeruzsálembe" (Lk 9,51).
Mindenekelőtt arra a nagy
dologra kell gondolnunk, hogy felmenjünk Jeruzsálembe, hogy teljesítsük Isten
tervét, nem a magunkét. A természeti, testi embernek vannak kitűzött céljai, de
a szellemi életben nincs saját célunk. Ma sokat beszélnek a Krisztus melletti
döntésről, elhatározásokról, hogy keresztyénné legyünk, de az Újszövetség Isten
kényszerítését helyezi előtérbe: "Nem ti választottatok engem, hanem én
választottalak titeket" (Jn 15,16).
Isten a mi tudatos
elhatározásunk nélkül vett fel minket terveibe, nem saját döntésünk alapján.
Nem tudjuk felfogni, mi Isten célja, sőt minél tovább megyünk, annál
bizonytalanabbnak látszik. Csak azért látszik úgy, mintha Isten célt tévesztett
volna, mert mi rövidlátók vagyunk, nem látjuk az Ő célját. Új életünk kezdetén
saját elképzeléseink vannak Istennek velünk való céljáról: "Arra
választott, hogy ide vagy oda menjek", "elhívott erre a különleges
munkára". Elmegyünk és végezzük azt a munkát, mégis továbbra is ott van
Isten kényszerítése. Nem a munka a lényeg, amit végzünk, semmiség az egész -
csak állványozás Isten nagy terveihez képest. "Maga mellé vette a tizenkettőt..."
Ő folytonosan magához fogad minket. Nagyobb valóság ez, mint amit eddig
láttunk.
Oswald Chambers
"Krisztus mindenekfelett" c. könyvéből
http://keresztenydalok.hu/ahitatok/chambers/