Táborozásainkon mindig a legfontosabb dolgokat végeztem el elsőnek. Egy elveszett lélek megmentése: Isten legnagyobb csodája. Sohasem imádkozom addig a betegek gyógyulásáért, amíg nem hirdettem az evangéliumot és nem vezettem Jézus Krisztushoz őket. Miután prédikáltam, hitem mindig ekkor a legerősebb. A Szent Szellemtől ihletett evangélium-hirdetés segíti a hallgatókat és az én saját hitemet is. Megteremti közöttünk azt az összeköttetést, amely szükséges a hit szabadon szárnyalásához.
Egyik este, amikor az Észak-Karolinai Durhamben prédikáltam, megszállt engem az Úrnak Szelleme és felfedett előttem némely dolgot, a még meg nem térteket illetően. Beszédem elmondása után az Úr felfedte előttem, hogy hallgatóságom körében akadnak olyanok, akik Őt visszautasítják, és nekem ezeket fel kell szólítanom, hogy lépjenek előre. Tisztán és világosan jöttek ajkamra a szavak. Még ma is épp oly tisztán emlékszem rájuk, mint ahogy az Úr nekem akkor este sugalmazta azokat. Mert Ő mondta nekem, hogy ezekkel a szavakkal szóljak a néphez:
"Itt pontosan 71 olyan ember van a jelenlévők között, akik Istent visszautasítják. Ez a ti estétek! Ha ma este nem tértek meg, úgy örökre elvesztek. Ha ma este megtértek, akkor megmenekültök. Ez az este a tiétek! Ha nem használjátok fel jól, úgy saját sírotokat ássátok meg, mielőtt még felkel a nap. És mi hallani fogunk erről!"
Szokásos felhívásomra már sokan jelentkeztek megtérésre. De ez soron kívüli eset volt. Isten különösen hívott egyeseket. A 71 embert különös érzés hatotta át, úgy mint engem is. Talpra ugrottak és elindultak az oldalhajókon. Megszámoltuk őket: pontosan hetvenegyen voltak. Isten ezen a táborozáson háromszor parancsolta, hogy hasonlóképen szólítsam fel az embereket a Krisztushoz való megtérésre.
Ez az összes következő táborozáson egy vagy két esetben történt csak meg. Felhívásomra már ezer ember tért meg ezen az estén, amikor az Úr szólt hozzám. Ha érzem, hogy Isten megszólít, nem ijedek meg. Sohasem kételkedem a sikeres kimenetelben. Tudom, hogy az emberek eleget tesznek a hívásnak. Csupán két ember utasította vissza hívásomat, amikor az Úr szólt hozzám, hogy hívjam őket. Mondtam nekik, hogy ha nem jönnek, úgy a saját sírukat ássák meg. És be is teljesedett. Az egyik őrjöngési rohamban tört ki néhány óra leforgása alatt, a másik erőszakos halált halt a következő napon.
Más alkalommal, egyik vasárnapi összejövetelünkön megjelent egy férfi, aki gúnyolódva ülte végig a szertartást. Mikor a bűnösöket megtérésre hívtam, nagy számban jöttek elém. Isten azonban figyelmeztetett, hogy Ő még másokat is vár. Hívtam azokat, beleértve ezt a bizonyos férfit is. Gúnyosan nevetgélve maradt a helyén. Egyenesen a szeme közé néztem, és mondtam neki, hogy ő most megkapta Istentől a meghívást. De ő csak tovább nevetett. Ezen az estén a következő szolgálat két óra múlva kezdődött. Zongoristánk, Roberts Millard, olyan erős felelősséget érzett ezért a férfiért, hogy egész délután imádkozott, kérve Istent, hogy nyújtson számára valami váratlan megtérési lehetőséget ezen az estén. Amikor este belefogtam a prédikációmba és akkor is, amikor megtérésre hívtam az embereket, valahogyan mindig arrafelé kellett mennem, ahol az az ember ült. Végül is személy szerint szóltam hozzá:
- Isten adott még számodra egy utolsó haladékot. Ha még ma este megbánod bűneidet, megmenekülhetsz, ha nem, többé nem lesz rá alkalmad!
A gúnyos mosoly megint ott ült az ajkán. Gyorsan, mint a villámlás, szállott meg Isten Szelleme és egyszer csak hallottam saját magamat így beszélni:
- Ebből a sátorból úgy visznek majd ki téged, hogy soha többé nem tudsz járni!
Erre ismeretlen hatalom sújtott a lábaiba és rettenetes gyötrelmeket szenvedett. Hangos ordításban tört ki, majd feleségét magával vonszolva vonult az oltár elé. Azután bement az imahelyiségbe és dicsőségesen megtért.
Isten mindentudó hatalmán keresztül képes voltam felismerni hallgatóságom köréből azokat, akik öngyilkossági gondolatokkal foglalkoztak és ilyen esetekben megtérésre hívtam őket. Az észak-karolinai Goldebroban felfedte előttem az Úr, hogy a hallgatóságból három ember készül az éjjel öngyilkosságra. Az oltárhoz való híváskor közöltem a jelenlévőkkel, hogy közülük hárman: két férfi és egy nő azt tervezik, hogy innen távozva eldobják életüket. Ha az oltár elé lépnek, az Úr megmenti őket, ha nem, úgy elvesztik lelküket. Ez a három ember felállt és azonnal engedett a hívásnak. Az egyik férfi kihúzta zsebéből revolverét és az előtte lévő székre tette, amíg imádkozott és átadta szívét Istennek. Ezen az estén mindhárman megtértek és megmenekültek.
Ugyanezen a táborozáson egy börtönből való szökés világosodott meg előttem. Fiatal lány jött a megtérők sorában elém, és kért, hogy börtönbe vetett fivéréért imádkozzam. Láttam magam előtt, hogy a fivér szökésre készül. Azt mondtam a lánynak, hogy azonnal látogassa meg testvérét és figyelmeztesse, hogy ne hajtsa végre a tervét, mert ha megteszi, akkor megölik.
A lány, amilyen gyorsan csak tudott, ment a börtönbe és elmondta fivérének, amit tőlem hallott. Fivére pedig megvallotta, hogy szökést tervezett, de belátta, hogy ha ezt tenné, úgy egyenesen az őrök karjaiba szaladna, akik nyomban lelőnék. Ennek az esetnek a hatására a fiatalember megtért.
Valamennyi beszédem előtt órákat töltök a prédikációm előkészítésével. Minden alkalommal szószoros értelemben átadom magam az imának és Isten Igéjének, ezért, mikor felállok, hogy prédikáljak, mindig van új mondanivalóm. Szívemet és elmémet teljesen betölti Isten üzenete és az Ő Szelleme. Beszédemről azt mondták az emberek, hogy az Jézust egyenesen hozzájuk viszi. Ő nincs többé millió mérföldnyi messzeségben tőlük, hanem egyszeriben és pontosan közöttük van. Ez azért lehetséges, mert számomra Jézus olyan nagyon eleven valóság. Jézussal meghittebb viszonyban vagyok, mint feleségemmel, gyermekeimmel, szüleimmel, vagy bárkivel is ezen a földön. Minden napnak van néhány órája, amikor bezárkózom a szobámba Jézussal. Beszélgetek Vele, és Ő velem. Kezemet felé nyújtom, és érzem, amint Ő azt megszorítja. Bejön a szobámba, érzem jelenlétét, tudom, hogy Ő ott van. Sokszor fel és alá járva könyörgök az Ő hatalmáért és jelenlétéért, s érzem, hogy Ő ott van velem.
Pontosan mellettem van. Valóságos személy Ő az én számomra. Élő személyiség. Aki jelen van mellettem. Ha Vele vagyok, elszáll minden félelmem. Ha Bibliát olvasok, gyakran térdre borulva teszem ezt, és addig nem kelek fel, ameddig a Biblia történetei valósággá nem válnak előttem, mert csak így tudom azokat olyan módon közvetíteni a hallgatóimnak, hogy általuk segítséget nyerjenek. Megfogadtam Istennek, hogy sohasem lépek szószékre, prédikálásra, amíg nem érzem jobb kezemben az Ő hatalmát. És mindezideig éreztem. Mindenkor velem volt Ő, amikor a néppel szemközt álltam.
A kisgyermekek mindig szerették a szolgálatomat. Gyakran arra gondolok, hogy ők jobban megértik prédikációimat, mint a felnőttek. Egy kislány így szólt egyszer hozzám:
- Roberts testvér! Én úgy szeretem a te prédikációidat!
- Miért, kedveském? - kérdeztem.
- Mert te olyan egyszerűen beszélsz, és olyan másképen, mint a mi lelkészünk.
- Mi a különbség, kedveském?
- Ő nagy szavakat használ, te pedig kicsi szavakat használsz - felelte a kislány.
Mikor a floridai Miamiban voltunk, a táborozás elnökének kisfiára mély benyomást tett a nagy sátor. Apja a nyáron egy csupán két középoszlopos, kisebb sátorban vezetett ébredési összejöveteleket. A kisfiú azt mondta:
- Papa! Roberts testvér a világ legnagyobb prédikátora.
- Miért? - kérdezte az apa - Úgy emlékszem, ezelőtt azt mondtad, hogy én vagyok a világ legnagyobb prédikátora.
- Többé nem hiszem, - szólt a gyermek - mert Roberts testvér a világ legnagyobb prédikátora.
- De magyarázd meg, hogy miért? - kérte az apja.
- Jól van, megmagyarázom. Te, Papa, két-oszlopos prédikátor vagy, Roberts testvér pedig öt-oszlopos prédikátor.
Ezideig három emberünk volt táborozásunk megszervezésére. Reg Hanson volt az első, aki Amerika egyik legismertebb üzletembere volt. Hanson testvér akkor vált hívemmé, amikor Kansas Cityben végeztem szolgálatomat. Ő kezdeményezte az egész Amerika területére kiterjedő összejöveteleinket. Ő segített hozzá olyan módszer meghonosításához, amely által jobban tudjuk szolgálni az embereket. Amikor gyógyítási szolgálatom alkalmával mellettem állt, a rajta erőt vett izgalomtól majdnem teljesen átszellemült. Az üzleti életbe visszatérve óriási segítségére vált szolgálataimnak.
A következő összejövetelek már Dr. C. E. Sproul szervezésében történtek. Ő nem csupán korunk egyik nagy embere. Az, hogy ő vállalta táborozásaim megrendezését, olyan megtiszteltetés volt számomra, amilyen eddig csak kevésszer ért. Dr. Sproul mint fiát, úgy szeretett engem. Velem maradt mindaddig, amíg bírta erővel, azután visszavonult, hogy kipihenhesse magát. Búcsúzáskor megkérdeztem tőle:
- Mit gondol, ki vehetné át a helyét mellettem?
- Bob De Weese a washingtonbeli Tacomából - felelte.
- Az, aki az összejövetelünkön elnökölt?
- Úgy van, Roberts testvér. Ez az ember az.
- Miért gondolja, Sproul testvér, hogy ő is hajlandó lenne velem tartani?
- Ha Isten így akarja, - mondta - akkor hajlandó lesz.
Felkértem De Weese testvért és ő már alig néhány perc múlva határozott. Később elmondta, hogy amikor szóltam neki, ő azonnal kész volt velem tartani. De Weese testvér és De Weese nővér ma is velem vannak, és munkateljesítményük felülmúlhatatlan. De Weese testvér a délutáni összejövetelen készíti elő a hallgatóságot az én esti szolgálatomra, éspedig úgy, ahogyan én azt mindig is szerettem volna. Lénye sugárzik az örömtől és Isten szellemiségétől. Ihlet és lelkesedés forrása számomra.
Akadt néhány remek fiatalemberünk a sátor felszerelésének kezelésére is. Ma a nagy sátor, a székek ezrei és az egész mozgó felszerelés összesen 175 tonnát nyom.
Vaden bátyám már első táborozásom egyikén megtért. Feladta foglalkozását és elkezdett velem együtt utazni. Négy évig mellettem maradt, majd visszatért magánfoglalkozásához. Vaden műszakilag igen tehetséges, és sok újítással gazdagította felszerelésünket. Legényeivel csaknem éjjel-nappal a sátornál volt, és gondoskodott arról, hogy a megállapított időpontot sohase késsük le, bárhova is mentünk Amerika területén. Ő és a fiúk vitték a felszerelést, de én sohasem aggódtam, mert tudtam, hogy mire odaérek, a sátor már a helyén fog állni. Tőlem való távozása előtt egy Collins Steele nevű fiatalembert alkalmazott, akit betanított a felszerelés kezelésére. Steele testvér valóságos lángész volt a felszerelés ügyeiben. A legnagyobb könnyedséggel és gyorsasággal kezeli azt. Kevés a legénysége, de minden egyes ember érti és elvégzi a munkáját.
50.000 wattot igényel a sátor világítása. Hatalmas reflektorokkal világítanak rám, úgy, hogy a sátor legtávolabbi sarkaiból is mindenki tisztán láthat engem. A közönséghez való szólás pedig olyan jól van megoldva, hogy még a legcsekélyebb suttogás is hallható.
Amikor a világon a legelső bibliai szabadításról szóló filmet forgattuk, táborozásunk filmre vevésének helyéül az alabamai Birminghamet választottuk. (Ventures in Faith) Óriási néptömeg árasztotta el a sátort. Micsoda látvány! 12.000 ember ült a sátorban és ezrek álltak a sátor körül. Külön elmentünk New Yorkba, hogy ott olyan világítási berendezéseket béreljünk, amelyekkel a sátor belsejét ragyogó világossággal tudtuk ellátni. Olyan tündöklő fényben úszott a sátor, mint délidőben a természet. Műszaki embereink arra használták fel nagy gépeiket, hogy minél tökéletesebben örökítsék meg az összejövetel egész lelkületét és az emberek arcát, amint figyelik és hallgatják Isten csodálatos dolgait. Ha megnézitek ezt a filmet, úgy megláthatjátok rajta a mindent elárasztó embertömeget. Láthattok engem, kezemben a mikrofonnal, prédikálás közben. Az oltárhoz való szólítást, amikor az oldalhajókon ezrek vonulnak fel, hogy átadják szívüket Jézusnak. Láthatjátok a gyógyító szolgálatot, amikor a szenvedő emberek felém ömlenek és én jobb kezemet rájuk téve, szabadulásért imádkozom. Saját szemetekkel láthattok sok döbbenetes gyógyulási csodát, és mindezeken keresztül megtapasztalhatjátok táborozásaink légkörét és szellemét.
Az elmúlt öt év alatt táborozásaink látogatóinak száma körülbelül hatmillióra tehető. Ötszázezer körül van azoknak száma, akik gyógyulásért jöttek, a megtértek száma pedig több mint kétszázezer. Ezeket a sorokat 1952 októberében írom. Ez az év hozta szolgálataim eddigi legnagyobb látogatottságát, a legtöbb megtérést és a legfeltűnőbb gyógyítási csodákat. Tizenkétezer ember jött el esténként.
Most már rádión keresztül is beszélek az emberekhez. Kétszáz tekintélyes rádióállomás közvetíti a Healing Waters (Gyógyító vizek) adásait Amerikában, Kanadában és még néhány idegen országban. Televízióra is készülök.
Filmünk mostanában került bemutatásra az oregoni Portlandben, több, mint 10.000 néző előtt, akik közül sokan megtértek.
"If You need healing - do these things" (Ha gyógyulásra van szükséged, ezeket cselekedd) című könyvecském negyedmillió példányszámot ért el és ezer példány fogy belőle hetenként. Ennek anyagi haszna a Healing Waters céljára van felhasználva. Második könyvem, a "The fourth man" (A negyedik férfi) szintén egyike a leginkább vásárolt könyveknek. Mindezért mélységes hálát érzek Isten iránt.
Táborozásunk felszerelése, vagy a tulsai hivatalos helységeink berendezése nem a saját, vagy a családom tulajdona. Pedig lehetett volna. De én szabad akaratomból Istennek ajánlottam fel azokat és nem bántam meg. Mindezek, és egész társulatunk törvényes ellenőrzés alatt áll, amely szolgálatom befejezése vagy halálom esetén felszámolja a Healing Waters-t és a többi hozzám tartozó dolgokat. Ez a felügyelet az összes jövedelmet a szolgálataimért kezeskedő egyes egyházak között osztja szét. Ezek pedig elaggott lelkészeik eltartására fordítják majd az összeget.
Ha élek, és Isten továbbra is megtart az Ő szolgálatában, úgy minden felszerelést és segédeszközt a veszendőben lévő és szenvedő emberiség megszabadítására akarom felhasználni. Ha meghalok, az agg lelkészek látják majd szolgálataim anyagi hasznát.
Mostanáig naponta átlag ezer, imáimat kérő levél érkezik hozzám. Egyetlen levél sem marad válaszolatlanul és minden imakérés teljesítést nyer. Üzleti könyveimet pedig havonta átnézik hivatalos szervek, de ezek különben is minden felelős személy számára mindig rendben vannak.
.jpg)
